Shock!

A brit Magnum sosem volt igazi sztárbanda, de azért elég szépen elzenélgetnek a '70-es évek eleje óta – (még ha volt is közben egy 6 éves kihagyásuk), ez pedig már a tizenötödik albumuk a sorban. Szerencsétlenek jól bele is álltak vele a földbe az SPV csődje miatt, pedig a gitáros Tony Clarkin és az énekes Bob Catley nevével fémjelzett zenekar mindig is minőséget szállított.

Most sincs ez másként, de azt azért nem merném állítani, hogy az Into The Valley Of The Moonking bármilyen szempontból is kiemelkedő lenne. Nem vagyok különösebb Magnum rajongó, így aztán az én fülemnek kicsit olyan ez is, mint a többi lemezük: igényesen megcsinált, közérthető hard rock, de egy pillanatig sem érzem többnek korrektnél.

Ha valaha is hallottál már Magnumot, teljes bizonyossággal azonosíthatod be őket már az első hangoknál, mert a csapat soundja és dallamvilága abszolút jellegzetes. Letisztult, de mégsem puhány muzsika ez sok zongorával, dallamos szólókkal és Catley összekeverhetetlen hangjával. A fő erősség ezúttal is az idén már 62 éves énekes, Bob torka ugyanis egy cseppet sem kopott meg az évek során: orgánuma kellemes és érzelemgazdag, előadásmódja hiteles, dallamai beülnek a fülbe, egyszóval remek énekes volt és remek énekes ma is, nincs is ezen mit ragozni. Clarkin riffjei, szólói is erősek, és összességében a dalokkal sincs probléma, valahogy mégsem tudok igazán lelkesedni a lemezért. Az a nagy helyzet, hogy kicsit szürke ez a műsor... El lehet hallgatni, meg lehet szeretni, de valahogy eszembe nem jutna az Into The Valley Of The Moonkinget betenni a zenekar közmegegyezéses csúcsalkotása, az 1985-ös On A Storyteller's Night helyett, ha éppen Magnumot támad kedvem hallgatni.

Félreértés ne essék, nem várom én a legjobb korszak megidézését egyetlen hasonló patinás bandától sem, de egy frissebb Deep Purple vagy Uriah Heep lemezt simán elhallgatok, nem is beszélve mondjuk a szintén idei – és az SPV-krach jóvoltából ugyancsak elsikkadt – UFO albumról. Na, ez valahogy nem ilyen... Talán elfért volna még pár olyan lendületesebb, izmosabb téma az anyagon, mint az egyértelmű csúcspont Take Me To The Edge vagy a szintén húzósabb Feels Like Treason, és máris más lenne az ábra. Így viszont cseppet öreges a feeling, és már a lemez közepére is összefolynak a dalok. Az All My Bridges ezerszer hallott klisés AOR témája például fájdalmasan elcsépelt, és sajnos nem ez az egyetlen ilyen szerzemény az albumon...

Maradjunk annyiban, hogy ez egy becsülettel összerakott Magnum album, amit a zenekar maroknyi tábora elégedetten hallgat majd. Respekt a csapatnak, különösen Bob Catleynek, de aki nem rajongójuk, annak távolról sem kihagyhatatlan az Into The Valley Of The Moonking.