Több helyen fanyalgás fogadta a csaknem 5 év szünet után megjelent új Rob Zombie lemezt, mondván, nem olyan súlyos, mint amilyennek lennie kellene, nekem azonban elsőre bejött a csavargókinézetű cirkuszos friss produkciója. White Zombie nyilván nem lesz még egy, ahogyan Astro-Creep: 2000 sem, ez viszont semmit sem von le az Educated Horses értékéből.
Rob Zombie – becsületes nevén Robert Cummings – a szó klasszikus értelmében vett rocksztár, méghozzá egyike a legutolsóknak ezen a földön. Igazi showman a fickó, akinek stílusát vagy ösztönből szereted, vagy szíved mélyéből utálod, középút alapvetően nem létezik, azt viszont mindenkinek el kell ismernie, hogy csakis nagypályás dolgokban utazik, legyen szó akár albumról, akár videoklipről, akár koncertről. Talán meglepő, amit mondok, de az Educated Horses ennek megfelelően egy vérbeli stadionrock-album: ezek a dalok egyenesen ordítanak a nagy látványosságok, a hatalmas pirózás, a grandiózus fények után, és megvan bennük az a képesség, hogy simán átmozgatnak 10-15 ezer embert (az Atlanti-óceán túloldalán, teszem hozzá sietve, errefelé ugyanis valamikor a '90-es évek első felében járt utoljára normális turnén Rob barátunk, igaz, még a White Zombie-val).
A főszereplő persze most is írt olyan védjegyszerűen húzós, görgetős témákat, amik simán felfértek volna egy White Zombie lemezre. Ezt az iskolát képviseli a zakatolós American Witch vagy az egészen gyilkos Let It All Bleed Out, itt még a dicstelen emlékű Halford-féle Two-t, David Lee Roth bandáját és a Marilyn Mansont is megjárt John „5" Lowery gitárjátéka és soundja is erősen olyan, mint J Yuengeré volt egy évtizeddel ezelőtt (jó lenne tudni, mi lehet most J-vel), ugyanakkor nem ezek vannak túlsúlyban. Az első klipnóta Foxy Foxy például elsőre kimondottan olyan hatást kelt, mintha direkt kitörölték volna belőle a riffeket, de mivel eszméletlen fogós, gyorsan beül a fülbe a maga kissé álomszerű, hipnotikus tempójával. Sokan szeretik lemansonozni Zombie ilyesféle dalait, pedig nem Manson szelleme kísért itt, hanem mindkettejük közös előképéé, Alice Cooperé. Az ének például már-már megtévesztően Alice-es itt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Zombie is egyértelműen megihlette Coopert a 2000-es Brutal Planet lemezen, az szintén csak Rob karizmáját bizonyítja...
Összességében is elmondható, hogy komoly '70-es évek-ízek hatják át az albumot, amit akár meglepőnek is nevezhetnek azok, akik mondjuk csak az Astro-Creepet ismerik Zombie-tól. A tapsolós ritmusú, szintén felettébb ragadós The Scorpion Sleeps hallatán a Sweet, Slade, T. Rex vonal ugrik be először, az akusztikus alapú Death Of It Allban pedig megint Cooper kifestett szemei rémlenek fel a háttérben, hiszen mind a horrorhangulat, mind Rob éneke az ő klasszikus albumait idézi. A Ride vagy a The Devil's Rejects ezt az irányt ötvözik a modernebb, gitárzúzós Zombie stílussal, a záró The Lords Of Salem pedig kis szódával szintén rákerülhetett volna a régi banda valamelyik lemezére.
Az Educated Horses nem egészen 39 perces, tehát kimondottan rövid, ami szintén a '70-es évek nagyjaival vont párhuzamot erősíti. Ez talán furcsa manapság, pedig nem kellene mindenáron 80 perces gigantikus dalfüzérekben gondolkodni, hiszen bőven elég, ha valaki csak 8-10 számot pakol fel a lemezére, de azok változatosak és jók. Az Educated Horses-zal pontosan ez a helyzet: ugyanúgy berakhatod reggeli napindítónak, mint ahogyan bulizni indulás előtt is jó szolgálatot tesz, és éjjel, egyedül, félhomályban hallgatva is működni fog. Egy kitűnő, felettébb élvezetes rockalbum – se nem több, se nem kevesebb.
