Shock!

Nem tehetek róla, akkor is az After Cryingra hajaz az Octane legelső tétele. Szimfonikusabb mint a Szpokksz valaha is volt, valahogy jobban közelít ahhoz a szimfo-prog meghatározáshoz, melyet a fent említett zenekarra szoktak használni. Most jön a megkövezés. Peeersze, minden szent keze maga felé hajlik. Hát, szent épp nem vagyok, de nem túl kényelmes kifordult kezekkel gépelni, ez tény.

Az első dal pátoszát betudtam egy elnyújtott intro-féleségnek, és vártam a beindulást, ám erre még egy dalnyit várnom kellett, hiszen a kettes tétel egy nagyon lenyugodott, már-már öregesnek is nevezhető akusztikus gitáros tétel. A hármas Surfing Down An Avalanche aztán beindul, na de mit hallok? Ez bizony King's X! Ugyanazok a vontatottan, pimaszul piszkos riffek, és még a dobosból énekessé (is) avanzsált Nick D'Virgilio is elereszt néha igazi Pinnick-féle üvöltve-vonyításokat... Aztán a középrész környékére persze felbukkan az igazi Spock's is, de a nóta végéig nem hagyják a király ikszeket kibújni a fejemből. Nem rossz, csak... furcsa.

Aztán sajnos a kettes track még unalmasabb változata következik, egy - sajnos ki kell mondanom - lapos ballada formájában. Miért? Miértmiértmiért? No, miután a tisztelt hallgató végigszenvedte, esetleg átugratta ezt a szenvedést, egy prog-Beatles szerűség következik a Climbing Up That Hill képében, ez már legalább csak semmilyen az előző aludttejhez képest. Van némi ritmusa, akad valami kis refrénje is, de nem forró, csak langyos... Egy másfél perces billentyű-intro után egy újabb ballada következik, már majdnem megijedtem, de valahogy ennek a dalnak (Of The Beauty Of It All) sikerült igazán kinyílnia, arcot kapnia, izgalmassá válnia. Az előző kettő miért nem ilyen lett...?

Némi billentyűs intro megint... aztán végre egy lendületes nyitás, az NWC egy trükkösen energikus felüdülés, kimagasló hangszeres játékkal telehintett instrumentális lubickolás. Itt valami olyasmit éreztem, mintha a fiúkból valaki kimosta volna a Xanaxot, elvette volna tőlük a törött Jolanákat... szóval, hirtelen mintha kedvük támadt volna zenélni! A There Was A Time tempós, bár szellős darab, egy jó egyensúly a megjegyezhető "slágertémák" és az igényesség között. Aztán egy újabb erőteljesebb szerzemény (The Planet's Hum) után újra sikerül elkövetniük a Lapos Ballada márkajelzésű iszonyatos hibájukat. Tévécsatornásan fogalmazva zongorás-érzelgős-felesleges. Szerintem. Kár. Még jó, hogy a záró dal ismét tempós, ötletes, felráz mindenkit szendergéséből, vidám és igényes, helyenként súlyos, máshol groove-os... Amilyennek az egész lemeznek lennie kellett volna.

Talán mostanra fogyott ki a Neal távozása után még kis ideig bent tartott szusz? Ki tudja? Reménykedjünk, hogy ez csak ideiglenes céltévesztés. És most olyat teszek, amit nem gondoltam volna, hogy valaha is cselekszem Spock's Beard lemezzel: Hét és fél pontot adok rá.