Shock!

Tök fura, hogy németek. El se hiszem. Szerintem csak viccelődnek velünk. Ami ugyanis ezen a lemezen van, az jófajta amerikai power metal, amibe néhol progresszív elemek, máshol meg modernebb hatások is belecsöppennek. Andy B. Franck - aki mellesleg a Brainstorm tagja is - szintén tökéletes amerikai power torok, a mellette zúzó zenészek pedig szintén tökéletesen álcázzák magukat Crimson Glory/Nevermore keveréknek.

A korongot elindítva egy zakatoló középtempós dal, a Fallen cincál szét minket, majd meglepetésre egy modernebb, szaggatottabb riff köré épül az újabb középtempós dal, a Tears. A lemezre egyébként is ez a sebesség jellemző, málhás témák, energikus riffek és érces, de íves dallamokkal megáldott vokáltémák kísérnek végig a tíz dal nagy részén. Tetszik, hogy nem ragadnak le a fiúk a sokéves power témák ismételgetésénél, szinte minden dalba beleszőnek pár olyan korszerű megoldást, amitől friss és műfaján belül egyedi lesz a zene. A Cause Of Laughterben (mely mellesleg az első klipnóta) például modern, szaggatottan-éneklős verzékből épül fel egy Lethal hangulatú dallamos prog-power refrén. Az In The Cold című tételben meg gépies puttyogó szekvenszer jelenik meg helyenként, tovább feszesítve a zúzdát, a Take What's Mine pedig egy modernizált ős-Black Sabbath-szerű riffel indul, majd lírába hajlik, és mire elringatódnánk, már újra zúg a gitár, süvölt az ének. Profi hangszerelés, profi dalszerkezet. Hopp, még egy kis Testament/Exodus vonalbeli thrash is befigyel! Így kell ezt, határozottan, de sokszínűen.

A súlyos zene súlyos hangzást kíván, amivel érzésem szerint semmi gond nincs, Achim Köhler (Primal Fear, Sinner, Brainstorm, etc.) és a House of Music stúdió "használata" erőteljes, érthető, és mégis jó értelemben véve koszos soundot eredményezett. Élmény a fülnek. A lemez sokadik hallgatása után már el is képzeltem magamban egy Symphorce koncertet, és ha tényleg olyan energikusan nyomják a fiúk élőben mint ahogy megálmodtam, bizony nagyon ránk férne egy magyarországi fellépés tőlük!

A borító mestere Travis Smith volt, aki most szokásától eltérően nem borult-depressziós dolgot alkotott, hanem kissé furcsát, de igazából szimplán Szépet. Valahogy illik is a csapathoz az égen vitorlázó, komor csikóhalak képe - kicsit meseszerű, varázslatos, de fenséges és erőteljes a kép - pont, mint a korongba égetett dalok. Sokat fogom még hallgatni.