Shock!

A divatirányzatok folyamatos jövés-menése közepette a mai napig rendszeresen fellángolnak a viták a gitárszólók témakörében. Lehet-e teljes egy metal dal gitárszóló nélkül? Vajon az-e a jó, ha valaki annyi hangot játszik másodpercenként, mint Yngwie Malmsteen és Chris Impellitteri együttvéve, vagy inkább az érzelemgazdag, inkább csak hangulatokat festő témák ütnek nagyot? Nos, személy szerint nem tartom feltétlenül nélkülözhetetlennek a virgázást az üdvösséghez, de nem tagadom, alapvetően szólópárti vagyok, és a The Black Dahlia Murder ötödik nagylemeze a lehető legjobb példa arra, mekkorát tud dobni egy bandán, ha sikerül valahonnan igazán jó szólógitárost leakasztaniuk. A detroiti csapatba a legutóbbi Deflorate lemez előtt került be Ryan Knight az Arsisból, aki egyből új szintekre emelte őket ezen a téren, a Ritual dalaiban pedig már szerzőként is megvillanhatott. Az eredmény pedig 2011 eddigi talán legerősebb amerikai modern brutál albuma lett.

A magam részéről mindig is tévesnek tartottam, amikor lemetalcore-ozták Trevor Strnadékat. A zenekarban valóban ott rejlik egyfajta korszerű íz, én azonban mindig is sokkal inkább a hullabűzös amerikai és a melodikusabb svéd death metal vonal egyfajta ötvözetét hallottam náluk naprakész tálalásban, unalomig rágott Killswitch Engage és Darkest Hour sablonokat biztosan nem. Ja, hogy itt is vannak melodikus gitárharmóniák, ikertémák? Ez tény és való, az efféle elemek vérhányásba applikálása azonban nem az Államok keleti-északkeleti partjáról ered, hanem leginkább az At The Gatestől és társaitól, meg úgy egyáltalán, a death metalt a '90-es évek közepe táján megújító európai bandáktól. Ha pedig a jellegzetes kiállásokat, belassulásokat bélyegeznéd metalcore-osnak vagy pláne deathcore-osnak (mert ezt is rendszeresen hallom velük kapcsolatban), akkor javaslom, hogy hallgass meg néhány régi Obituary, Suffocation vagy Morbid Angel lemezt, és garantáltan rálelsz az igazi megoldásra...

Jó hír, hogy a csapat stílusa a Ritual dalaiban sem változott, azonban egyértelműen színesebbek és változatosabbak most, mint korábban bármikor. Mindebben azt találom különösen nagy fegyverténynek, hogy a zene eközben egy szemmel sem lett finomabb vagy kommerszebb, a dalok azonban mégis könnyebben befogadhatóak, gyorsabban másznak be a fülbe. Itt-ott a hangszereléssel is színesítettek egy kicsit, akad zongora, sőt, vonós aláfestés, de ezek is inkább a lemez beteges, okkult koncepciójához passzoló hangulatot erősítik, mintsem lazítanának a szigoron. Ryan pedig beragyogja az egész anyagot, és ez nem túlzás. Már rögtön a nyitó A Shrine To Madnessben olyan ízes, egyszerre virtuóz és feelinges klasszikus metal szólót ereszt el, hogy az ember ösztönösen együtt nyújtja vele a hangokat a léggitáron, de később gyakorlatilag az összes lehetséges helyen megvillantja a tehetségét. Szólóiban nem kevés helyen erőteljes Alex Skolnick-rokonságot érzek, ám nem is ez a lényeg, hanem az a finom, elegáns könnyedség, ahogy a már-már művészi futamok beolvadnak a zenekar agyszaggatóan brutális hangzásába. Komolyan mester a figura, idővel akár igazi példakép is válhat belőle a következő gitárosgenerációk számára, ha nem szúrnak el valamit amúgy istenesen.

Ami a dalokat illeti, nem állítom, hogy nincs közöttük egy-két átlagosabb, de Ryan megmozdulásai rendszerint ezeket is simán a mezőny javarésze fölé emelik. A jók pedig többnyire nagyon jók. A fő húzóerő, az elsőként letaglózó támadás egyértelműen a másodikként érkező Moonlight Equilibrium, ahol a bridge és a refrén, meg egyáltalán az egész felépítés zseniális. Gyakran megkapjuk a zenekaroktól promószövegben, hogy a súlyos részek súlyosabbak, a dallamosak meg még dallamosabbak – nos, ez itt egy dalon belül, párhuzamosan valósul meg. Igazi modern underground slágerrel állunk szemben, nincs is rá jobb meghatározás: az életben nem szabadulsz tőle, ha egyszer meghallod. Ha pedig a Dahlia kísérletezősebb oldala érdekelne, a teátrálisabb összhatású Carbonized In Cruciformot és a záró Blood In The Inket tudnám ajánlani, különösen az utóbbit, ahol egészen domináns szerepet kapnak a színesítő vonósok. Alapból nem rokonszenvezem az ilyesmivel, mert többnyire nettó parasztvakításról van szó, azt meg pláne utálom, ha valaki még ahhoz is veszi a bátorságot, hogy komolyzeneinek merje nevezni a hasonló elemeket. Itt azonban sikerült kimondottan ízlésesen megvalósítani a dolgot. És ismétlem, szó sincs arról, hogy a zenekar lazábbra vette volna a gyeplőt: a sodró tempók, a brutális, apokaliptikus súlyozások a régiek, és persze a hol hörgős, hol károgó-sikoltó-üvöltő Trevorban sem egy slágerlistás torok veszett el. A nóták azonban így is ragadósak.

Eddig inkább csak rokonszenveztem a Dahliával, most azonban változott a helyzet: miután alaposan beleástam magamat a Ritualba, teljesen magával ragadott, és elkezdtem komolyan sajnálni, hogy nem sétáltam át a Dürerbe megnézni őket a Black Label Society koncert után. Biztos nem gondolja mindenki így, de nálam akkor is egyértelműen ez az eddigi csúcsalkotásuk.