Shock!

A mai világban, mikor az égvilágon minden hangot elpengettek, minden műfajban tömegtermelés folyik, és a kölykök úgy gitároznak tizenévesen, mint mások tíz éves masszív gyakorlás után, egy instrumentális gitárlemez kiadása felér egy rituális öngyilkossággal – feltéve, ha nem szereztél nevet magadnak korábbi zenekaraid által.

A The Esseness Project sokak számára még nem mond sokat, ám a Steve Smyth név már igen: tudjátok, ő az a szőkés hajú, vicces kecskeszakállat viselő srác, aki nálunk is megfordult már a Testamenttel vagy a Nevermore-ral. Ebből már nem nehéz kitalálni, hogy nem eszetlen, lélektelen tekerést fogunk hallani tőle, hanem ízesebb, technikásabb játékot, a régi nagy mesterek nyomdokain, mint mondjuk Marty Friedman, Jason Becker, Greg Howe, de főleg az egykori Cacophonysták felé kacsint ki erősen Steve.

Rajta kívül ketten zenélnek még a lemezen, basszusgitáron és olykor billentyűkön Steve Hoffman játszik, aki egy észak-kaliforniai klasszikus és jazz muzsikus, az élő dobokat pedig Atma Anur üti, aki rengeteg neves gitárossal játszott már együtt élőben vagy lemezen, talán elég megemlíteni Richie Kotzen nevét, akivel a legtöbb albumot készítette.

A cd-n a régi bakelites idők emléke miatt (vagy ki tudja miért) két részre osztották a 12 nótát, a tartalmat tekintve lényegi különbség nincs a két rész között, mindkét „oldalon" vegyesen hallható metalosabb vagy jazzesebb téma, illetve ezek kevert formája. A nyitó Afterlife például inkább a Friedman-féle iskolát követi, ám a Spheres ellenben már lelazultabb, finomabb, de groove-os zenét rejt, hangulatában a nyolcvanas évek közepén tündöklő gitárhősöket idézve. Az egyik kedvencem, az Only Time Will Tell metalosan klasszikus (mondhatni Cacophonys) témáiban megbúvik néhány igazán izgalmas arpeggio-s futam, de a legszebb ívű szóló a Reflection, Redemption, Rebirthben hallható, melyben rengeteg különböző hangulati elem található. Hasonlóan többrétegű a dobgéppel induló It's All In Your Mind, melynek countrys keretes szerkezete közé szorult a lemez legsúlyosabb, és egyben legkaotikusabb néhány témája. A lazább, jazzesebb nóták közül az Illuminate a kedvencem, de kimondottan kellemes a funkos slapes basszustémán nyugvó XIV is.

Mindegyik dal egy külön kis utazás, kb. olyan, mintha egy erdő közepén állnál, ahonnan minden kivezető ösvény egy kicsit különböző, de tulajdonképpen mindegyik út egyfelé vezet, csak más élményeket szerzel közben, más érzés rajta végigmenni. E szerteágazó, elsőre talán zűrzavarosnak tűnő lemez meghálálja a törődést, aki kedveli a szólisztikus gitárzenéket, és inkább az érzéseket keresi, mint a fénysebességgel való tekerést, annak egészen biztosan tetszeni fog a The Esseness Project.