Shock!

A The Idoru egyesek fejében amolyan csajos, sőt, emós zenekarként él, és habár érteni vélem, mi ennek az oka, a dolog ettől még nem lesz kisebb baromság. Mindenesetre aki a legutóbbi Monologue albumnál a csapat túlzott slágerességét kifogásolta, az a Face The Light hallatán sem feltétlenül válik majd rajongóvá, de attól ugyebár még semmi sem lesz jobb, hogy csak tíz embernek tetszik...

Mint ebből is sejthető, a Face The Light egy jó értelemben véve kommersz rocklemez, és az Idoru egyik legnagyobb erőssége éppen ez a lényegretörő fogalmazásmód. 3 év szünet után sem akartak mindenáron 79:59-es játékidejű albumot gyártani puszta öncélból, ehelyett írtak 10 dalt, amik alig több mint fél óra alatt lepörögnek, viszont mindegyik jó.

A csapat hangzása összességében nem változott sokat, most is ugyanazon az érezhetően punk/hardcore alapokon nyugvó, ám az évek során jóval dallamosabbá, letisztultabbá vált vonalon mozognak, mint a Monologue-on, azonban most még erősebbek, még kiérleltebbek a számok, mint legutóbb. Persze égbekiáltó hazugság lenne azt állítani, hogy Szalkai Tibiék különösebben változatos vizeken eveznek. Remekül operálnak ugyan a váltásokkal, a tempók variálásával, pontosan tudják, mitől lesz egy dal igazán dinamikus, összességében azonban teljesen egységes az egész album hangulata. Mindebben kulcsszerepe van Bödecs András énekes hangjának és dallamvilágának, amiről tudom, hogy szintén sokaknak nem jött be, de ide akkor is abszolút illik. Nyilván nem egy szétpálinkázott, recsegős-reszelős maszkulin rocktorokról beszélünk, de ehhez a finom dallamokat felvonultató zenéhez pont egy ilyen kicsit nőies tónusú hang passzol (szándékosan nem írok érzelemgazdagot, mert azt ugye az e betűs idegen szóval is lehet mondani...).

Mint említettem, a Face The Light végig erős dalokat rejt, bár a Let 'em Pass Away és a Draw A Land! Face The Sun kettőse még így is kiemelkedik az album második felében. Aligha túlzás azt állítani, hogy az Idoru eddigi legkerekebb szerzeményei ezek: előbbi egy bődületes sláger szellős verzékkel és egy olyan refrénnel, amit többet az életben nem versz ki a fejedből, utóbbi légies dallamaival pedig még erre is sikerül gombot varrniuk. A saját kiadásban megjelent, dizájnilag is vérprofi album hangzása a zenéhez illeszkedően sima és korszerű, mocskos fésületlenségre itt ne számíts. Nem állítom, hogy nem bírnék elviselni egy kicsivel több koszt a soundban, de elfogadom, hogy ez a csapat nem erről szól. Ráadásul nem lehet nem odafigyelni arra, mennyi apró hangszerelési finomság, nüansznyi zenei érdekesség rejlik ezekben a tényleg nagyon ragadós dalokban.

Fogalmam sincs, merre vezet majd az Idoru útja a küszöbön álló tagcseréket követően – Bödecs András csak őszig áll már a fronton –, de ezzel a lemezzel elég magas mércét állítottak maguk elé a jövőre nézve. Ha egy olyan albumot akarsz hallani, aminek már három-négy hallgatás után is kívülről fújod minden refrénjét, de ennek ellenére is kellően tartalmas ahhoz, hogy ne kelljen magadat kínosan érezni tőle, ne is keress tovább.