Shock!

A Type O Negative neve messze nem pörög már annyira manapság, mint 10-12 évvel ezelőtt, amikor Magyarországon is az egyik legnépszerűbb metal bandának számítottak. Peter Steele minden bizonnyal a nem kielégítő kiadói támogatást okolná emiatt, nekem viszont meggyőződésem, hogy a '99-es World Coming Down már-már emészthetetlenül depressziós töménysége, reménytelen komorsága is hozzájárult a banda háttérbe szorulásához.

Az a lemez minden értéke ellenére annyira elborult és kriptaszerűen nyomasztó volt, hogy egyszerűen elriasztotta a Bloody Kisses és főleg az October Rust romantikusabb dalai által becsalogatott hívek egy jelentős részét. A 2003-as Life Is Killing Me sajnos már későn érkezett a helyzet orvoslásához, pedig ott visszataláltak a csúcsformájukhoz, simán felvéve a versenyt a Bloody Kisses-zel... Jó, mi több, kiváló hír, hogy a Dead Again is hasonló kaliberű album, mert igazán megérdemelnék, hogy ismét odafigyeljen rájuk a világ egy kicsit, habár Peter aligha vágyik megint a Bravo – no meg persze a Playgirl – hasábjaira.

Nem tudom, tréfál-e a nagyfőnök, amikor azt mondja, hogy ez az első Type O Negative lemez a Bloody Kisses óta, ami nem dobgéppel készült – simán kitelik tőle – , de kétségtelen, hogy tényleg élőbb, nyersebb, koszosabb az új album hangzása, mint az előző három anyagé volt. Emellett minden korábbinál több hangulattal, tempóval sakkoznak az egyes dalokban, az összkép azonban valamivel egységesebb a kimondottan változatos Life Is Killing Me-hez képest. A Type O sosem a rövid számokról volt híres, most is 77 perc felett van az lemezhossz, de akárcsak legutóbb, az album most sem válik a végére egyhangúvá: ez nagy dolog, kevesen képesek rá, azelőtt nekik sem sikerült mindig végig egyformán fenntartani a szintet.

Az anyagban nincs olyan slágerpotenciállal rendelkező szám, mint a Black No.1., a My Girlfriend's Girlfriend vagy akár az I Don't Wanna Be Me – ami aztán jól nem lett sláger – , noha mint az a Type O Negative esetében megszokott, minden dalban rengeteg a fogós rész, a szinte poposan fülbemászó dallam. Sőt, kimondottan azt érezni, hogy nem véletlenül utálták annak idején, amikor a Roadrunner mindenáron slágerecskéket várt tőlük, mivel Steele egyszerűen akkor van igazán elemében, ha kellően hosszasan bonthatja ki az ötleteit. Ennek megfelelően hiába ütős a doomos bevezető után a csapat múltját idézően szolidan punkos-hácés tempókat bevető címadó dal, az ember mégis a második Tripping A Blind Mannél padlózik először. Az a nullás vércsoportú, éjfekete Sabbath riff helyből gyilkol az elején, aztán van benne minden punkos reszeléstől kezdve újonnani belassulásig és ragadós refrénig, de mégis annyira gördülékeny az egész, hogy valami hihetetlen. Hasonló mestermunkának érzem a negyedórásra hizlalt These Three Thingset is, amiben szintén csak úgy hemzsegnek a kifejezetten briliáns ötletek.

Az a legszimpatikusabb a Dead Againben, hogy igazából tényleg mindegyik dal jó. Legyen szó akár a The Profit Of Doomról – Peter itt újkori önmagához képest kifejezetten agresszívan hozza magát – , a tipikus tájpósítottbítlsz-kezdést hozó September Sunról, a gyors, pattogós, még női énekkel is operáló Halloween In Heavenről, a jellegzetesen fülbemászó She Burned Me Downról vagy a már-már Carnivore-szerűen antiszociális indítású Some Stupid Tomorrowról, mindegyikből a lehető legtöbbet hozták ki. Újat mondjuk nem igazán mutatnak, de szerintem ezt már nem is várja tőlük senki. Josh Silver összekeverhetetlen kísérteties billentyűs szőnyegei és Steele agyig torzított basszusgitárja, különleges hangja bennem helyből jó érzéseket keltenek, de mivel annyira nem kapott soha figyelmet, muszáj megdicsérnem Kenny Hickeyt is. Lehet, hogy nem egy gitárhős, de egyszerűen minden elpengetett hangja a helyén van, akár riffekről, akár szólókról beszélünk. Érdemes meghallgatni, milyen ízes, ragadós dallamokat eregetve szólózik ezekben az új nótákban is.

A Type O igazából most sem csinált semmi különöset, csak leszállított egy végig élvezetes, önmagát hallgattató albumot. Őszintén kíváncsi leszek rá, mit nyújtanak majd július elején a PeCsában szinte napra pontosan 10 évvel első hazai jelenésük – és egyben minden idők egyik legsikeresebben titkosított magyarországi rockkoncertje – után. Egy újabb ilyen erős lemezzel a tarsolyukban engem nem lesz nehéz kenyérre kenniük.