Shock!

Nagyon régen nem létezett olyan masszív elszigeteltségben az Ulver, mint amelyben manapság dolgozik. Az év végén, afféle kellemes meglepetésként megérkezett tizenharmadik sorlemezük, a Liminal Animals kapcsán a kommunikáció egyértelműen a hőskorra utal vissza, amikor a „központból" érkező, nyúlfarknyi, rejtélyes módon megfogalmazott sajtóközleményeken kívül semmi egyebet nem tudtunk a zenekarról. Nyilván van ebben egy jó adag tudatosság is, amit csak erősített Tore Ylwizaker augusztusi halála. Ylwizaker nem csupán a banda billentyűse volt, hanem sokak szemében minden baj okozója, aki a black metalos évek után átvezette a zenekarvezető Kristoffer „Garm″ Rygget az elektronikus zenék nem kevésbé sötét tájaira. A Blake-album környékén, és utána még sokáig, tulajdonképpen ők ketten üzemeltették az Ulvert, és az, hogy Ylwizaker halála után is működőképes egységként merünk gondolni a bandára, annak köszönhető, hogy manapság ez már nincs így.

Az Ulver ma már inkább alkotói közösségnek tekinthető, amely többféle változatban is ki tud állítani szereplőket egy-egy projektjéhez, ugyanakkor mindenkor adott volt a legbelső köre, ha úgy tetszik, kreatív magja, amelyhez Ylwizaker is masszívan hozzá tartozott. A halálhír az új album elkészítésének folyamán érte Garmékat, és valószínűleg egyedül annak köszönhetjük az idei lemezmegjelenést, hogy bizonyos folyamatok már visszafordíthatatlanok voltak. Korábban is akadt rá példa, hogy bizonyos kiadványok (például a Childhood's End feldolgozáslemez) esetében Ylwizaker a háttérbe vonult, így hát együtt tudtunk élni azzal a korai hírrel, hogy a billentyűs a Liminal Animals dalainak megírásában nem vett részt – ettől persze még a megváltoztathatatlannal való találkozás nem kevésbé volt pusztító erejű mind a zenekar, mind a rajongótábor számára. A kreatív folyamatot azonban nem akasztotta meg, hogy egy nagyon fontos fogaskerék kiesett a gépezetből.

Ole Aleksander Halstensgård a Paperboys DJ-jeként kezdetben mindössze arra kapott felkérést, hogy a hosszú évek után koncertezésbe kezdő Ulvert technikailag a színpadra segítse, majd szépen lassan bedolgozta magát a zenekar mélyebb rétegeibe. Hozzá kötjük a farkasok „popos" korszakát, miközben nem szabad elfelejteni, hogy Halstensgård olyan munkáknál is komoly szerepet vállalt, mint például a komolyzenei ihletettségű Messe I.X-VI.X, amit aligha nevezhetnénk popos megközelítésűnek. Az utóbbi interjúkból az derül ki, hogy az Ulver nagyon tudatosan, kollektív döntéssel fordult rá arra az útra, amelynek első állomását a The Assassination Of Julius Caesar lemez jelentette, aztán a Flowers Of Evil folytatta, és így jutottunk el a mába, a Liminal Animalsig, ami szintén e vonal kiterjesztése. Egyívású albumokról beszélhetünk, ugyanakkor ha valaki figyelmesen meghallgatja az utóbbi három anyagot, egyértelműen el tudja különíteni, hogy melyik dal hova tartozik.

A dolgok középpontjában jelenleg tehát az Ylwizaker-tanítvány Halstensgårdot és Rygget találjuk, a dalszövegeknél besegítő „csendestárs", Jørn H. Sværen továbbra is elválaszthatatlan az alakulattól, a kompozíciók megformálásában ezen kívül jazzer körökből ismert zenészek (Ivar Thormodsæter dobos, Stian Westerhus gitáros) is részt vettek, illetve a tagság részét alkotja még a keverésért is felelős Anders Møller dobos/ütőhangszeres. Rajtuk kívül egyetlen konkrét vendégről tudok, aki szerepel a Liminal Animalsen, ő pedig Nils Petter Molvær trombitás (a Forgive Us című tételben). Számos tekintetben összecseng az új lemez sztorija a Wars Of The Roses albuméval, amely szintén a csapatra jellemző alapos rákészülés nélkül, mintegy kipottyant belőlük annak idején. A hasonlóságot erősíti a kiadvány végére illesztett spoken word tétel, amely ezúttal George Trakl osztrák költő Helian című versét (itt található hozzá magyar fordítás is) dolgozza fel. Csak remélni lehet, hogy a Liminal Animals az Ulver-diszkográfia többet emlegetett eleme lesz, mint a Wars Of The Roses, most úgy érzem, megvan benne ehhez a potenciál.

A dalok egyenkénti csepegtetését a magam részéről nem tartottam kimondottan jó iránynak, de hát ilyet az Ulver még úgysem csinált, és amúgy is, miért ne? Inkább csak most, a teljes album hallatán van egy olyan érzésem, hogy jobb lett volna az anyagot egyszerre, egészében megismerni, a lemez ívében ráadásul a korábban kevésbé erősnek érzett tételek is jó helyet találnak maguknak. Jut eszembe, van, aki még mindig a black metalhoz való visszakanyarodásra vár az Ulvertől? Idén huszonöt (!) éves a Metamorphosis EP, az ulverista változások mementója, és igen, Ryggék most sem léptek vissza a régi útra, még akkor sem, ha az idei évüket valóban leginkább egy feketefém-kompozícióban lehetne hűen elmesélni. A gyász feldolgozásának nagyja még a csapat előtt áll, a Liminal Animals inkább a külvilágba tekint most, és nem túl meglepő módon a legkevésbé sem vidám képekben beszél. Káosz, átláthatatlanság, ijesztő tendenciák minden szinten, az Ulver antennái mindig is extrán érzékenyek voltak az effélére.

Egyebekben pedig maradt az utóbbi lemezekre jellemző sötét, melankolikus art pop, rengeteg rejtett díszítéssel, easter eggel, kereszthivatkozásokkal, egyedi hangszerelési megoldásokkal, tökéletesen közérthető környezetbe ágyazva. Ha engem kérdezel, megágyaz a globális szinten sok biztatót nem ígérő 2025-ös évnek, és csak nekünk jó, ha végül nem lesz igaza. Jelenleg talán még a legilletékesebbek sem tudják, hogy az Ulver esetében mit hozhat a jövő, ógyakorlatilag bármilyen forgatókönyv reális lehet. Az a tény azonban, hogy a búcsúzkodós Flowers Of Evil és annak covid által megevett turnéja után folytatták, abba az irányba mutat, hogy nem tudják/akarják elengedni a dolgot, annak ellenére sem, ha az egyetlen ember, aki a brigádból kizárólag a zenélésre tette fel az életét, már halott. Ha a nettó tényeket nézzük, szerintem a Liminal Animals nem lett annyira anyagerős, mint közvetlen elődei, de szépen illik az Ulver-sorba, és roppant hálás darab, ha ráérsz foglalkozni vele.