Igenigenigenigen! Erre vártam. No persze nem a best of lemezre, bár... de erről később. Hanem arra, hogy a zeneileg számomra nagybetűs Van Halen felállás (tehát a Hagar-féle) összeálljon újra és megrugdaljon egy-két segget. Ugyan Diamond Dave-vel lettek híresek és nagyok, számomra a Roth-féle showmankedésnél jobban bejött Sammy bácsi zeneisége és profizmusa.
Mondjuk ez persze megosztja a rajongókat rendesen - no, ezzel voltak gondban a Van Halen tesók is, mikor először Rothtal próbálkoztak újjáalakulni, aztán végül mégis a profi megoldást választották Sammy személyében. Most tehát az ígéretek szerint jöhet egy új turné, majd egy új lemez is - addig pedig itt ez a válogatás. Ami bizony a fenti Dave-Sammy vitában nem lesz perdöntő, viszont rendkívül kulturált: tökéletes arányban vegyíti a két éra legjobb szerzeményeit (erre utal a lemezcím is). Persze volt már anno Van Halen best of pár éve, az még a Roth-láz idején "fogant", fel is került rá pár nóta a régi-új felállás jammeléseiből, de valahogy nem fogott meg a dolog, nem volt benne az a tűz, ami a Roth-korszakot jellemezte. Most természetesen a sammys felállás rakott össze három új dalt, hogy ne csak sika-kasza jellegű besztoffal kopasszák meg a zenerajongók pénztárcáit.
Persze előtte, nyitásként a kihagyhatatlan gitárlecke, az Eruption nyitja a két cédényi anyagot, de rögtön utána, szép sorban elhangzik a három új dal. Hangzásra és felépítésre az etalon F.U.C.K. lemez ugrott be, bár az It's About Time lehangolt kezdőriffjei hallatán felvontam a szemöldököm. Aztán mégis hamisíthatatlan vénhelén nóta kerekedett ki ebből is, amolyan Runaround-jellegű. Utána az Up For Breakfast meg Poundcake-esebb, középtempós, húzós, széles vigyorra gerjesztő. A Learning To See elején Eddie ismét megmutatja, hogy Vai előtt is léteztek zseniálisan idétlen gitártémákat író zenészek (jelesül ő). Aztán megint egy kis mélyre hangolt téma, de már fel se veszem, ez is jól áll nekik, hogy aztán egy üveghangokkal telepakolt balladisztikus rész után egy dallamos, ámde húzós nótává terebélyesedik a szerzemény. A végén meg olyan üvöltés van, hogy majd betojtam. No, ezek a figurák nem öregszenek!
A felvételek úgy szólnak, mint az utolsó Hagar-korszakos lemezek - tehát tökéletesen, hiszen azok a korongok sound terén messze tíz évvel megelőzték a korukat. Itt a jellegzetes gitársound, a málha bőgőzés, no meg az ultra-lökötten, ám teljesen egyénien szóló dobok. Már ezért a három dalért is elzarándokolnék Tibetbe három évre, persze hála az égnek, anélkül is sikerült megkaparintanom őket...
Aztán persze jön a klasszik best of, mindenféle időrendi és korszak szerinti csoportosítás szerint, Ain't Talkin' About Love, a You Really Got Me feldolgozás, Dreams, Hot For Teacher, Jump, Right Now... de minek is sorolom, teljesen egyértelmű dalok kerültek a lemezre, a fele Roth, a fele Hagar. Csupán a Gary Cherone közreműködésével felvett "átmeneti lemezt" hagyták ki a sorból - mondjuk ez valahol sejthető is volt. Bár annyira már nem tartom rossz lemeznek a Van Halen III-t, mint a megjelenésekor, de az tény, hogy kifejezett slágerek nem túlzottan voltak rajta. Az persze már furcsa, hogy a bookletben nem is szerepel a VHIII a csapat sorlemezeinek felsorolásában. Ennyire azért nem kellene lenézniük...
A kettes cd végén még három koncertfelvétel is ott figyel, bár nem ritkaságokról van szó, hanem a király Right Here, Right Now lemez három felvételéről, de ez is ügyes húzás volt, hiszen az eredetileg Roth-os nótákat (Ain't Talking..., Panama, Jump) itt Sammy adja elő.
Mit is írjak még? Egy nagyszerű csapat munkásságának összefoglalója ez, aki most ismerkedik csak velük (remélem, akad azért ilyen is a felnövekvő generáció tagjai közt), azok számára első lépésként kiváló esszencia, a fanok pedig a három új nóta miatt szintén nem csalódhatnak. Válogatáslemezt nem szokás pontozni, de a három új dal mindenképp megér egy tízest. Meg persze a többi is. Csakazértis. Most pedig egy magyarországi turnédátumról kezdek álmodozni...
