Shock!

A Van Halen a kedvenc bandáim egyike. Majd' negyedszázada az. Eme tény azonban nem könnyíti meg a dolgom az aktuális VH-kiadványok értékelésekor. Rajongóként ugyanis hajlamos lennék szemet hunyni olyan tények felett, amelyek mellett kritikusként nem mehetek el szó nélkül, tehát magamban mindenképpen kettős mércét alkalmazok. Nincs ez másképp a vadonatfriss dupla koncertalbummal sem, és tudjátok mit? Ezúttal nem kizárólag magamnak tartom meg a duplikált értékelést. Hogyan is tehetném ezt meg egy olyan ellentmondásos anyagnál, ami már a megjelenése előtt parázs vitákat generált? Merthogy ennek a lemeznek sok szempontból könnyedén megkérdőjelezhető, ugyanakkor ideológiákkal egyszerűen alátámasztható a létjogosultsága.

Először is, 2015-ben, az ezerféle formátumú koncertkiadványokhoz szoktatott vásárlóerő vajon mennyire képes akceptálni egy videó-verzióval meg nem támogatott, régisulis módon elővezetett élő albumot? Semennyire? Elképzelhető. Ugyanakkor lehet, hogy ez nem is szignifikáns szempont. Ha magamat veszem alapul, aki főleg az autóban és a munkahelyen döngeti a zenét, akkor biztosan nem az. Persze, én sem bánnám, ha DVD is lapulna a tokban, nem erről van szó.

Ha a koncepció kérdéseket vethet fel, akkor a tartalomra ez hatványozottan igaz. Szinte hallom a minőségi kifogásokat: „David Lee Roth nem tud énekelni." Valóban nem, de sosem tudott. Mi ebben a meglepő? Lehet botrányos ripacskodásnak, vállalhatatlannak nevezni a teljesítményét, készséggel elfogadom, viszont egyfelől minden idők frontembere, aki egy koncerten valószínűleg egyetlen grimasszal megvenne kilóra (no meg a legendás szövegeléssel...), másrészt, ezeket a dalokat akkor is imádnám, ha Eddie, Alex, és Wolf egy karaoke bárban tolná őket valahol Nyizsnij-Novgorodban, valami helyi hőssel. Ahogy a teslás Frank Hannon is javasolta múlt héten: aki tökéletes éneklést akar hallani, az menjen One Direction-koncertre...

„Rosszak a keverési arányok, nem szól jól a lemez..." Rendben, de ez egy koncertlemez, a legkevésbé túlgondolt fajtából, viszont még bőven az élvezhetőség határán innen. Én biztos azt a roppant frappáns címet adtam volna neki, hogy Live & Raw, vagy valami hasonlót, mert olyan nyers, hogy szinte még véres. Ilyen lehet a Van Halen élőben. Persze, attól nem kell félni, hogy ezt valaha is megtapasztalhatjuk a saját bőrünkön, ha meg valamilyen csoda folytán egyszer mégis, akkor szerintem nem az arányok analizálásával leszünk elfoglalva. Ahogy zuhanó repülőn sem találni ateistákat, úgy nehezen képzelhető el az a szituáció, hogy nem bolondulunk meg a gyönyörűségtől az első sorban állva, amikor EVH az Unchained kezdőriffje alatt rálép a flanger pedálra, vagy Alex odasóz arra a valószínűtlenül egyedi hangú pergőre. Egy tisztességes Van Halen-fan számára ezek másodlagos jelentéssel bíró dolgok, mégpedig azért, mert az örökérvényű dalok, az utánozhatatlan feeling és íz mellett eltörpülnek, irrelevánssá válnak a szónikus hiányosságok. És akárhogy nézem, azért elég masszívra sikeredett Eddie-ék 120 perces szemezgetése a klasszikus, 1978 és 1984 közötti Van Halen-éra legjobbjaiból, meg persze a legutóbbi korong szép pillanataiból. Mean Street, I'm The One, Hot For Teacher, Romeo Delight, Pretty Woman, Somebody Get Me A Doctor, She's The Woman, China Town, I'll Wait, Dance The Night Away, Hear About It Later, és a többi. Hát lehet tévedni ilyen programmal? Nagyot biztosan nem.

A Van Halen-féle magas oktánszámú rock & roll így jó, vagy így is jó, mert hiteles, és nem akar többnek látszani, mint ami. Lassan az időjárás is VH-kompatibilissá válik, és ez magával hozza, hogy a CD beköltözik a járgányba, a mosoly pedig fültől fülig szalad...