Shock!

Elég súlyos belegondolni, hogy februárban már tíz éve lesz a Virgin Steele első és ezidáig egyetlen budapesti fellépésének, amikor is a Hammerfall vendégeként játszottak a Petőfi Csarnokban, az meg inkább hervasztó, hogy David DeFeis és kultikus csapata mennyire nem volt képes kiaknázni az akkori true metal revivalt.

Meglepőnek persze nem nevezném, hogy még a látszólag kedvező körülmények ellenére sem sikerült előrelépniük, hiszen a New York-i csapat zenéje túl szerteágazó, túl kevéssé nyilvánvaló volt ahhoz, hogy a hanseni kórusokkal operáló, hejjegős teuton power/speedre gerjedő tömegek a keblükre öleljék. DeFeis azóta nem is vitte túlzásba az aktivitást, mindössze egyetlen rendes soralbumot hozott ki 2006-ban Visions Of Eden címmel, és ugyan folyamatosan koncerteztek, nyugodtan kijelenthetjük, hogy csak a háttérben mozgolódnak.

Ha nem ismered a Virgin Steele-t, én sem tudok jobb hasonlatot mondani a jól beváltnál: képzelj el egy olyan Manowart, amelyik mentes a melegbárokba kívánkozó műmacsó pózoktól, és primitív, harminc szót tetszőlegesen oda-vissza variáló demagóg papolás helyett mitológiai, történelmi ihletésű témákat dolgoz fel hol könnyebben fogható, hol igen szövevényes lemezek formájában. David DeFeis és Joey DeMaio zenei világa mára elég messzire került egymástól, de a gyökerek közel azonosak, ez ma is teljesen egyértelmű, még akkor is, ha DeFeis mindig is jóval finomabb, érzékenyebb oldalról közelítette meg a dolgokat a Manowarnál. Eközben pedig számos mesterművet hozott össze az elmúlt három évtized folyamán: az első korszakból az 1986-os Noble Savage-et és különösen az 1988-as Age Of Consent mesterművet tudom ajánlani (utóbbi nálam a '80-as évek legjobb amerikai tradicionális heavy metal albumai közé tartozik, és előbb-utóbb a Klasszikushock között köt majd ki), de az 1993-as, slágeresebb vonalú Life Among The Ruinsszal vagy az 1998-as Invictusszal sem tévedhetsz túl nagyot. Nem is beszélve az olyan grandiózus művekről, mint a The Marriage Between Heaven And Hell két része 1994-ből és 1995-ből, vagy a szintén két albumból álló ezredfordulós The House Of Atreus.

Hogy ne csak jókat mondjak, a már említett legutóbbi Visions Of Eden hallatán határozottan az volt a benyomásom, mintha DeFeis kissé alábbadta volna. Az album nem sikerült valami meggyőzőre, és ugyan a banda nagy kedvelőjeként elhallgattam, ha éppen olyanom volt, tulajdonképpen egyetlen korábbi munkájukkal sem tudott versenyre kelni nálam. Jó hír, hogy a The Black Light Bacchanalia egy fokkal talán erősebb lett a 2006-os anyagnál, de maradéktalanul elégedett továbbra sem vagyok, mert éppen az a szikra hiányzik belőle, ami igazán kiemelkedővé tenné. DeFeisnek nyilván nem állnak dollárszázezrek a rendelkezésére ahhoz, hogy maradéktalanul megvalósítsa az összes elképzelését, így a fapados, üres, teljesen vértelen és erőtlen hangzáson még akár simán túl is tenném magam, ha nem tudnám, hogy 2010-ben már nem kizárólag pénz kérdése a megfelelő megszólalás. Akár itthonról is hosszasan tudom sorolni a teljesen elfogadható hangzású albumokat az utóbbi évekből, kivétel nélkül olyan előadóktól, akiknek egészen biztosan nem volt több pénzük erre, mint a Virgin Steele-nek... DeFeis hangja épp annyival került hátrébb a kelleténél, hogy a riffes részeknél már pont ne lehessen tökéletesen belefeledkezni, a gitároknak nincs aljuk, a dob pedig valami egészen félelmetesen műanyag módon szól. A borítón ugyan ott áll Frank Gilchriest neve, de az összhatás mégis szakasztott olyan, mintha csak valami rokonszenves kis japán ütőssel rögzítették volna az anyagot...

Ez azonban csak a dolgok egyik fele, ugyanis a zene is egyértelműen szürkébb a vártnál. Nemcsak a 20-25, de a 10-15 évvel ezelőtti színvonalhoz képest is határozottan hiányolom azt a mágiát, ami mindig is olyannyira különlegessé tette ezt a bandát. Jól elszól a lemez a háttérben, hiszen David óriási dalszerző, akinek kivételes érzéke van ahhoz, miként kell tényleg hatásosan, a szó eredeti értelmében véve drámaian felépíteni egy nótát, de mintha épp ezt kezdené elfelejteni az utóbbi években... A legjobb példa erre talán a Nepenthe (I Live Tomorrow), ami egyenesen hátborzongatóan kezdődik szimpla zongoratémájával és az arra érkező megigéző énekdallamokkal, aztán jól nem hoznak ki belőle semmit. És sajnos nem ez az egyetlen hasonló szerzemény az albumon... Szerethető a lemez, aligha létezik olyan Virgin Steele rajongó, akiben ne mozdulna meg valami a nyitó By The Hammer Of Zeus (And The Wrecking Ball Of Thor), a roppant fogós The Bread Of Wickedness, a kétrészes, 11 perc fölé kúszó To Crown Them With Halos eposz vagy a zongora-ének kettősre építő The Tortures Of The Damned hallatán, de összességében mégsem érzi úgy az ember, hogy bármikor is el kellene dobnia az agyát a hallottaktól.

Ez itt az az eset, amikor egy cseppet sem zavar, hogy az anyag több mint 76 perces, hiszen David mindig is ezt a kifejtős, epikus stílust favorizálta, bejön az a néhol musicales, néhol queenes bombaszt is, ami a rengeteg zongorával, finom melódiával teleszőtt dalokat jellemzi. A főnök hol csodásan finom, hol hatalmas, kirobbanó rekesztéseket produkáló hangja is óriási, mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ebben a lemezanyagban bizony mind dalszerzési, mind produkciós szempontból sokkal több rejlett annál, mint amit végül kihoztak belőle. Csak egy jó producer kellett volna a csapat mellé a stúdióba, és lehet, hogy most egy mesterműről számolnék be... Amennyiben választanom kellene az erősen kamuszagúra sikeredett legutóbbi Manowar album és jelen lemez között, persze gondolkodás nélkül a Virgin Steele-re szavaznék, ez azonban önmagában még kevés.

David DeFeis mindig is jó zenét csinált, ezen a téren most sincs változás, de a maroknyi hű rajongón kívül ez az album aligha mond majd bárkinek is bármit. Inkább az Age Of Constenttel vagy az Invictusszal kezdj, ha nem ismered őket.