Shock!

És igen! Ezt is megértük! Elkészült a kettes Wackor lemez. Az előző albumuk óta drukkolok a srácoknak (na jó, nem csak én), hogy ki tudják adni az új anyagot, megfordultam számtalan koncerten az elmúlt években, ráadásul rosszul még sosem éreztem magam, a szervezetem egyszerűen igényelte már az új Wackor dalokat cd-n. És ím.

A Wackor alapvetően egy jókedvű csapat, mégis, talán a legszembeötlőbb változás a második anyaggal kapcsolatban: az, hogy megkomolyodtak. Zeneileg mindenképpen, szövegileg meg aztán pláne. Összességében szellősebb is lett a zene, mindamellett, hogy több a háttérben megbúvó finom részlet. Néhány nóta korábbi demós verzióját lehetett már ismerni, illetve koncerteken még egy párat elszórogattak, de azért így is maradt bőven meglepetés, meg persze a korábban mutatóba felvett dalok is átformálódtak valamelyest.

Mi jut eszembe a Wackorról? Külföldi zenekarnév nem sok, és nem is tudnék így kapásból előkapni bandanevet, mert a Wackor - egészen egyszerűen wackoros. Helyettük inkább ilyenek ugranak be, mint: groove-os - mégis súlyos, részleteiben sok finomságot rejtő, rafináltan okos - mégis könnyednek tűnő, és akinek nem indul be a lábában a bugi a Wackort hallgatva, az egészen egyszerűen halott.

Az Uncommon Ground húzónótái a már ismert Bloodcat, a Somebody, Rancor (jó lett ez a változat), melléjük felsorakozott a Munnymaker. A Z.I.L. ugyan Megadeth riffel indít, ám gyorsan és roppant kellemesen metalkodóvá válik, és a végén a Shark 'N' Roll is kellemesen meg tudja pörgetni az embert.

Míg az első albumon a kifejezetten erős nóták mellett akadtak olyanok, amiket inkább átléptettem egy idő után, itt nem tudok gyenge vagy töltelékdalt említeni, és mindegyiket be tudom sorolni a saját kis kategóriájába, melyiket miért lehet szeretni. A komolyabb vonalat a lüktető Moonsoon képviseli (mennyire fülbemászó a refrén!), és a Just This is bekomorodott hangulatilag a korábbi verzióhoz képest. A Sowl egy kimondottan fájdalmas dal, mely hangulat meglepő tőlük, és hiába van benne ebben is a szokásos wackoros könnyedség, összességében rendkívül súlyosra sikeredett. Főleg a vége (ami kicsit Faith No More-os, na mégiscsak itt egy zenekarnév...), ami szinte katarzis-szerűen szétszedi az embert. Az pedig külön fejezetet érdemel(ne), hogy egy alapvetően derűs és pozitív zenére miképp lehet ennyire mélyen karcoló szövegeket írni... És mégsem válik egymás kárára a két külön hangulati világ, sőt.

A hangzáson lehet vitatkozni, speciel nekem tetszenek a dobok, és jó, hogy a gitár nem a trendi egyensoundot kapta, és végre lehet hallani Küki bőgőjét. Kicsit ugyan sok a magas hang nálam is, de ezt lehet orvosolni két mozdulattal. Ellenben keveslem a Miki-féle speciál torokhangot.

Bő 36 perces az Uncommon Ground, és bár rövidnek tűnik, de képtelen vagyok megunni egyelőre – és ahogy ismerem magam, ez így is fog maradni. A lemezt legálisan is le lehet tölteni ingyen, de ha szeretnéd a hazai rockzenei történelem egy igazán egyedi kis szeletét a polcodon tudni, vedd meg a lemezt és nézd meg őket koncerten.