Shock!

Négy(millió) éve nem adott ki hangzóanyagot a Watch My Dying, így a zenekar barátai és ellenségei egyként zümmöghetik ugyanazt a felkiáltást: végre! A lelkesedés hullámai aztán kezdetben el is söprik az objektív megfigyelő hadállásait, hogy karácsonyfa-állítás közben ő is széles mosollyal dúdolhassa el, hogy „diszkó, diszkó, party, party, ...". Lehet tehát – ahogy nemsokára fogok is – vitát nyitni arról, hogy életképes-e a WMD újszülöttje, de a legfontosabb mégis az, hogy a küszöbön toporgás hosszú hónapjai után végre köztünk van. Formátuma egyelőre digitális sztereó, de meggyőződésem, hogy pusztán kbps-ben mérve is világszínvonalon üvölt. Mert a valamikor majd megszülető második felvonást megelőlegező 4.1 masszívan helyet követel magának a Lajtán innen és túl.

A most tárgyalt EP-n hat tételt, tehát valóban egy klasszikus LP felét kapjuk, amelyből azonban mindössze két dal (Az országút istene, Ameddig kell) kezelhető újdonságértékkel, a többi egy ideje már az élő repertoár része. Az akkori munkacímek (Diszkó, Paraszt, ...) precízen meg is határozzák a célközönséget: ez itt valóban a mátrixban bujkáló kazánkovács muzsikája – de semmiképpen sem megfordítva. Aki csak a hivatalos kiadványokat tartja számon, azok számára a Moebiushoz képest eget rengető a változás: két új zenekari tag és gyökeresen megújult koncepció mentén szervezőik a jelen okosság. Szabó Viktor és Maczák Márk látszólag zökkenőmentesen integrálódott a zenekari mag környezetébe, mindketten egyértelmű nyereségként könyvelhetők el. Nem tudom, „látatlanban" ki mire számított az immár két nyolchúros gitárt és egy többgyermekes családapává avanzsált dalszövegírót foglalkoztató brigádtól, a WMD mindenesetre elegánsan és ütemvesztés nélkül gyilkol.

Egy tömbben érkezik a 4.1, a hatás pedig bármilyen random dalsorrendben ugyanaz. Kevéssé szerencsés mindez, hiszen a majdani 4.2 az anyag egyívású jellegére már csak ráerősíthet, avagy teljességgel szétzilálhatja azt. Súlyos terhet viselő, középtempós, elektronikával felhabosított, agyfúró szerzemények ezek, melyek addig fortyogtak a zenekari kohóban, hogy végül elkezdtek egymáshoz egészen hasonlatos arcot ölteni. Így nem csupán az adekvát Harmatátkozó a sláger, de valamennyi tételből levezethető az Össznépi Nagy Megőrülés. A sound egészen elsöprő, amivel szerintem mindenki jól járt, talán csak a dobhangzás látja ennek kárát. A nyolchúrosokról továbbra is azt gondolom, hogy többet vesznek el, mint amennyit magukkal hoznak, de a Mad Max „koncepcióhoz" tökéletesen illenek ezek az általuk előidézett, brutális érzékszervi károsodások. Veres Gábor pedig szövegíróként és énekesként szimplán élete legjobb teljesítményével tetézi a tökéletes KO-t.

Egyetlen lényegi negatívumként a szándékoltan frontra emelt billentyűsök egydimenziós (de ha butát mondok, azzal sem túlzok) felhasználását tudom felemlegetni. Ha valóban tartós ez a csapásirány, akkor komolyan elgondolkoznék egy profi billentyűs bevételén, mert itt bizony kissé kilóg a lóláb. Jelen pillanatban azonban semmit sem akarok kevésbé, mint objektív maradni, ellenben legszívesebben folyamatosan ezt az őszinte arcú, egyenes szándékú állásfoglalást hallgatnám. Autentikus WMD-metal, felkészülnek a Fear Factory hívők, a matekfaktosoknak nem ez lesz a kedvenc utcája. Az örömömben végtére nem is marad elfogultság, a remélhetőleg mihamarabbi viszontlátásig kalapemeléssel köszönök el.

A 4.1 lemezbemutató koncertjére a XI. Stagediving Fesztiválon kerül sor.