Shock!

Winger, 1988. "Újabb hajbanda..." - mondja mindenki, ahogy elsőre belehallgat a Hungry vagy a Seventeen fogós dallamaiba, de valahol már akkor is érezni lehet, hogy a divat mögött valami több dolgozik, mintha valahogy fifikásabbak lennének az alapok a babybabyzés mögött...

Pull, 1993. "A hajlakk kiment a divatból, és a Winger még mindig nyomja: talán érdemes mégiscsak tüzetesebben megvizsgálni a csapatot? Nicsak, ez még mindig hard rock, de előremutatóan, okosan, korszerűen..."

Sokan voltak így, könnyű volt a kezdetek stadionrock-dömpingjében elsiklani a Winger teljesítménye mellett, de a számomra mindezidáig etalon rocklemezként kezelt Pull megmutatta a kétkedőknek is, hogy a Kip Winger basszusgitáros-énekes által vezetett csapat több pár jó refrénnél és tapsolható tempónál. Azonban az album, ugyan fényesen meggyőzte a kritikusokat és a zeneértőket, a közönség akkoriban épp az önpusztító favágóingesek és a félrehangolt junkie-k felé fordult... Ráadásul Kip felesége is meghalt egy autóbalesetben, amitől az egyébként is útkereső zenész munkáit is hosszú évekre a melankólia, az akusztikus csendzene határozta meg, a zenekar pedig 2002-ig nem talált újra magára (mellesleg az akusztikus szólóanyagokat is melegen ajánlom!)

Négy éve aztán egy amerikai turné erejéig újra összejött Kip, Rod Morgenstein dobos és Reb Beach gitáros, de új albumukra még négy évet kellett várnunk. Összesen tizenhárom év telt el a Pull óta, zenei stílusok jöttek és tűntek el - sokan féltek is a lemez hírére, vajon teljes pálfordulást hoz majd, mint a teljesen modernizált Europe lemezek, vagy épp az újra elburjánzó retróhullámot akarják majd meglovagolni?

Nos, akik újra Seventeent vagy hasonlókat várnak, csalódniuk kell, én viszont hol borzongva ülök, máskor meg épp széles vigyorral ugrálnék az új album hallatán: Ez bizony a Pull méltó jogutódja, egyszerre modern és hagyománytisztelő, okos és közvetlen, tele mondanivalóval és élettel. A Winger visszatért, és nem lábtörlőt kaparászva könyörög egy kis helyért a sok új csillag között, hanem bizony magasan túlszárnyalva mutatja meg minden tojáshéjseggű sztárcsemetének, hogyan kell 2006-ban rockzenét játszani!

A Right Up Ahead a Junkyard Dog akusztikus betéteket és súlyos középtempókat vegyítő témáit idézi fel, a Four Leaf Clover a lendületességével, az M16 a modern riffek és a dallamos refrének vegyítésével taglóz le, a Short Flight To Mexico-t pedig kezelőorvosok és gyógyszerészek ajánlják sivatagi országúti autózáshoz. Egyébként van visszakacsintó tétel is, a Your Great Escape ugyanis még a nyolcvanas évek legfényesebb hard rock korszakaiban is leverte volna a csillárt, és kísérletezünk is a Generica képében, amiben King's X és pszichedélia keveredik a verhetetlen Winger-féle középtempókkal, a dal végére pedig iszonyat feelinges funk-jazz jam kanyarodott. Aki pedig a csendesebb, balladisztikusabb Kip dalokért volt oda, a szomorúan csodaszép Blue Suede Shoes vagy az On A Day Like Today képében újabb gyöngyszemekre lelhet.

Kip éneke továbbra is erős és érzelmes egyszerre, a vokálok szívet melengetnek és fület simogatnak, Reb Beach továbbra is a legfeelingesebb, mind a szólók, mind pedig a riffek terén. Rod Morgenstein dobolása pedig messze túlmutat a rock kliséken, aki véletlenül nem ismerte volna őt egyéb projectjeiből, talán csak most döbben rá, hogy mekkora zenész - nem arról van persze szó, hogy szénné van dobolva az összes nóta, mint inkább az apró, fifikás díszítésekről, és a végletekig kidolgozott kíséretekről: a rockdobolás magasiskolája.

Bár időközben hallottam már pro és kontra véleményeket is a lemezről, a véleményem megingathatatlan: a Pull mellett újabb hard rock alapvetés született a Winger IV képében.