Nyáron búcsúkoncerteket ad kérészéletű saját Queensryche-jával Geoff Tate, majd egy időre eltűnik a közönség szemei elől. Az énekes ugyanakkor a szünet után is biztos, hogy nem szimpla metallal tér majd vissza a zenei életbe.
„Biztos vagyok benne”, válaszolta Tate a The River Rock News azon kérdésére, amely azt firtatta, vajon a közönség félreértette-e azon korábbi nyilatkozatait, amelyek szerint korábban sem számított soha amolyan tipikus metalrajongónak. „Az emberek bármilyen kijelentésbe azt magyaráznak bele, amit ők akarnak belemagyarázni. A metalhoz való viszonyomról csak annyit mondtam, hogy először is nem szeretem a stílushatárokat, mert korlátozzák az ember lehetőségeit. Olyan ez, mintha egy író vagy akármilyen kreatív művész bilincset viselne: ez az a doboz, amihez igazodnod kell, és kész… Chris DeGarmóval annak idején soha nem voltunk hajlandóak alkalmazkodni mások elképzeléseihez. Ragaszkodtunk a sajátunkhoz, a magunk víziója alapján akartuk felfedezni a lehetőségeket. Szerintem ez az egészséges hozzáállás. Másrészt a metal hihetetlenül limitált műfaj: nagyon kevés érzelmet képes kifejezni, elsősorban a düh és az erőszak dominál benne. Írtam már zenét ebből a nézőpontból, de hát annyi más kifejezésmód létezik még, amin az ember megszólalhat és zenélhet… Márpedig engem ma is ez érdekel: különböző területek feltérképezése, az emberi lét különböző érzelmeinek megjelenítése a zene által. Egyszerűen nem éreztük szükségét annak, hogy kizárólag a düh és az erőszak témakörét térképezzük fel kreatív szempontból, és minden időnket ennek szenteljük…”
Tate nyáron még ad pár koncertet Észak-Amerikában saját Queensyrche-verziójával, majd a társaival kötött megegyezés értelmében szólóelőadóként folytatja tovább, a maga neve alatt. Ez azonban még odébb van: a turné után utazgatni, pihenni akar, és egy időre eltűnik a nyilvánosság elől.
Hozzászólások
2. Ha ezek az érzelmek ennyire meghatározóak, az eléggé a depresszió kategóriájába eshet.
1. A soulról nem tudok érdemben nyilatkozni, mert nem igazán ismerem, de a popban azért van mindenféle érzelemmel telt zene, a jazzben meg végképp. A jazz zenék között találsz az éjfeketétől a napfényesig mindenfélét. Ajánlom figyelmedbe pl a Bohren & Der Club of Gore nevű együttes Black Earth című lemezét. Arról sokmindent el lehet mondani, de azt, hogy indokolatlanuk az érzelmi spektrum pozitív oldalát hangsúlyozná, azt nem. Leginkább olyan, mint David Lynch filmjeinek sötétebb jelenetei. De mondhatnám a The Kilimanjaro Darjazz Enseble-t, vagy annak improvizatív alteregóját, a The Mount Fuji Doomjazz Orchestrát, netalántán a Dale Cooper Quartet & the Dictaphones lemezeit is, egyik sem a virágos mezők hangulatát hozza el.
Azta. Minden műfaj az érzelmekről szól.
1. Pop, soul, jazz, ilyesmikre gondoltam
2. Persze nekem régen főleg, de manapság is ez (is) jelenti a valóságot. Nem azt mondtam hogy mindenkinek de sokak éreznek így.
Egyetértek. Nem tudjuk milyen zenét szeretne játszani, amihez szűknek érzi a metal-t.
Egyébként érdekes az a tendencia, hogy azok az énekesek, akik nem révednek a múltba, valamiféle kollektív közutálatot kapnak a nyakukba.
Robert Plant egy barom, mert nem akar LZ újjáalakulást.
Axl egy fasz, mert nem békül ki a régi tagokkal.
Jon Bon Jovi mert már nem ír hard rock slágereket,
stb....
Tolerancia?
Melyik kategóriába teszed a Converge-t pl?
Nyugi, hasonszúrom én magam, ezt mindig elrontom. Tehát, Egyelőre.
Ez teljesen elfogadható érvelés, és Tate már túl van a puding próbáján a Geoff Tate c. szólóalbummal, ami legkevésbé metál, csipetnyit rock, de inkább a rock zenében megszokott hangszerekkel előadott sajátos popp, nyakonöntve tisztes mennyiségű szintivel és effekttel. Nagyon szeretem, és pont azért, mert a 90es évektől általam etalonnak tartott torok és tudat egy roppant mód másik színtérre tévedt. Ha jól tudom, nem is lett átütő siker, de nálam lakásszerte mégis. Amit itt még senki nem feszegetett (amellett hogy tárgyaltuk, mire képes, és mire nem képes a metál/rock felület), az az, hogy Tate MIT AKAR majd kifejezni. Egyenlőre kár lenne elásni. Szerintem mindenképp, ismerve az eddigi szóló munkáját.
Én meg azt, hogy azt elolvastam, amit te idehánytál. Hogy copyztad-e, vagy sem, az tökmindegy.
Elolvastad, ami meglep, hiszen a magadfajták nem szoktak rendelkezni az olvasás képességével, de ha már tényleg elolvastad, és utólag megbántad, jó kérdés, hogy akkor miért is olvastad el? Kényszerített valaki? Hát persze, az unalom.
Ez a faszi egy idióta, ennyi, a vak is láthassa.(utolsó 3 szó copypaste!)
1) Vagy csak tufa metalrajongók vannak itt, akik nem veszik észre, hogy pont ugyan azt szeretik a metálban amit én (és amiről Geoff Tate beszél.)
1) a) Mert azt gondolják, hogy ez valami degradálás, ami primitív érzelem mentes barbároknak állítja be a metálosokat. Pedig csak arról van szó, hogy a sztéket véresen szeretjük és nem akarjuk, hogy vattacukor íze legyen.
2) Vagy puncizenét hallgat mindenki, ahol képmutató szentimentális szarságokról énekelnek és azt hiszik valami oknál fogva, hogy az a metál. Miközben nem tűnik fel nekik, hogy farka van a menyasszonynak, helyesebben szólva azt, hogy a szakállas énekes valójában egy nő :-D
Bon appétit for destruction! ;-)
Valahogy így gondolom én is. Te amúgy ezt valahonnan copyztad, vagy saját gondolatod? Csak azért érdekel, mert hihetetlenül hivatalos stílusban van megírva.
Mindenki azt talál meg a metal-ban amit akar, de alapvetően nem az érzelgősségről szól, sőt, arról, mint már írtam, egyáltalán nem kellene szólnia. Arra ott vannak más műfajok. Az érzelgősség a metal rákfenéje.