Sweet Oblivion néven fut az a projekt, amelyben Geoff Tate egyesítette erőit Simone Mularonival. A zenekar első lemeze júniusban jelenik meg, és a True Colors című szám máris meghallgatható róla.
A jelek szerint Geoff Tate is bekerült abba a körbe, ahonnan a Frontiers kiadó összeválogatja stúdióprojektjeit. A Sweet Oblivion nevű formációban a Queensryche volt frontembere mellett a kiadó egyik sokat foglalkoztatott gitáros/basszer/dalszerzőjét, a DGM agyát, Simone Mularonit találjuk, akikkel Emanuele Casali billentyűs és Paolo Caridi dobos játszik együtt. A zenekar dallamos metalt játszik. „A Frontiers keresett meg az ötlettel, én pedig örömmel ragadtam meg az esélyt", mondja Tate. „Ez egy nagyon szórakoztató album, és szerintem sok rajongónak tetszeni fog, aki szereti a régi Queensryche-ot."
Érdekesség ugyanakkor, hogy Tate szerint a jelenlegi metal teljesen más státuszban van, mint eredeti csapatának korai időszakában. „Amikor a ’80-as évek elején elkezdtem ezt az egészet, a metal volt a korszak forradalmi muzsikája”, mondta az énekes a Heavynek. „Az akkortájt populáris, a rádióban hallható zenékhez képest tényleg szélsőséges volt, és éveken át a lemeztársaságok sem erőltették, hogy a rádiók nyomják a metalbandáikat, mert úgy gondolták, egyszerűen túlzás lenne. Viszont a stílus idővel nagyon népszerű lett, mindenki elfogadta, egyre több alstílus jelent meg, ma pedig már ott tartunk, hogy szinte nevetséges, micsoda alzsáner-nevekkel írják körül az emberek a zenéket. Olyannyira elfogadottá vált ez az egész, hogy komplett ruházati márkák és boltok alapoznak rá: bemész egy ilyen boltba, és minden felszerelést megkapsz, amire szükséged van ahhoz, hogy ezt a zenét szeresd. Szóval kitaszított, forradalmi, veszélyes zenéből teljesen elfogadott és felhígult dologgá vált.”
Geoff szerint a mai zenészek hozzáállása is teljesen más. „Amikor én kezdtem a pályámat, az egész a művészetről szólt, a mi generációnknak csak ez számított, nem pedig a rocksztárság. Konkrétan a rocksztár szó is sértő volt, mert azt hívtuk így, aki igazából nem volt tehetséges, csak valami pózoló a megfelelő ruhákban, és nem számított igazi zenésznek. Mára ez is teljesen mást jelent. A mai, fiatalabb generáció számára minden az általuk megalkotott termék teljes kiaknázásáról szól, amit az én korosztályom ízléstelennek talál. Mi soha az életben nem álltunk volna be a sorba a Nike, az Adidas meg a többi hasonló cég mellé, teljesen helytelennek találtuk volna az ilyesmit. De mára megváltozott a világ. Teljes erővel megy a 
merchandising, és mindenen ott áll a csapatok neve, amin csak lehetséges, a műanyag figuráktól kezdve a sminkcuccokon át a teniszcipőkig, a sportfelszerelésekig, tényleg bármit megemlíthetnék. Ez egy teljesen más beállítottság.”
A projekt nevét viselő albumra az alábbi dalok kerülnek fel:
01. True Colors
02. Sweet Oblivion
03. Behind Your Eyes
04. Hide Away
05. My Last Story
06. A Recess From My Fate
07. Transition
08. Disconnect
09. The Deceiver
10. Seek The Light
A produceri feladatokat maga Mularoni látta el. A True Colors című nyitószám máris meghallgatható.
Hozzászólások
Ha valaki azért zenél, hogy megéljen belőle, akkor azt kell figyelnie, hogy mi tetszik a zenehallgatókna k. Vagyis igényt elégít ki: szolgáltat.
Ha valaki önkifejezési módnak használja a zenét, akkor ívben szarik a trendekre és olyan zenét készít ami egyedi, őszinte (így született például az operation) vagyis alkot.
A zenehallgatónak mindkettő tetszhet és lehet sikeres, de csak a második változat állja ki az idők próbáját.
Ez a dal jó, de szolgáltató jellegű. (Mularoni írt egy queensryche dalt és az együttes eredeti énekese pedig elénekelte. Jöhet a pénz)
Mert az bizony jó! Hosszú évek óta a legjobb, amiben Tate részt vett. Ezután azért valamennyire lehet bízni abban, hogy a lemez jó lesz. Amúgy meg itt Mularoni a lényeg, Geoff csak csinálja a hírverést, hogy beszéljenek róla. Ami úgy tűnik be is jött neki.
Idézet - Igor Igorovics:
Idézet - thrillseeker:
Eszembe jut erről egy jó szöveg és elnézést, hogy nem tudom pontosan idézni!
"...a történelem során minden vénember erre panaszkodott, aztán meghaltak és a világ forgott tovább...
Pont hogy ma leginkább azoknak a merchéből lehet a lehető legtöbb szart megvenni, akik legalább harminc éve kezdték, vagy legalábbis nem mostanában, a "rocksztár" ambíció meg létezett a 70-es években is bőven, az az évtized amiben a Queensryche kezdte, az meg pláne a melegágya a rocksztárkodásn ak. A költői kérdésem arra vonatkozna, hogy ma is aktívan projektezgető Phil Anselmonak, vagy akár a Metallicának hogy nem jut még mindig eszébe ilyen faszságokat nyilatkozgatni? Nem lehet hogy ez is egy olyan előadói manifesztáció, amit nem sikerült megfelelően zenébe csatornázni?