From The Sky néven új formációt hozott létre a Miseriumból ismert énekes/multihangszeres/dalszerző Tari Szabolcs. A szimfonikus extrém metálként jegyzett projekt őszre várható debütáló albumáról máris meghallgatható egy újabb dal.
Hamarosan visszatér a színre egy új zenekarral Tari Szabolcs, a Miserium frontembere. A From The Sky felállásában Szabolcs mellett Süle Tamás gitáros/basszert (Slowmesh), Iványi Álmos gitáros/basszert (ex-Miserium), Haraszti Dávid dobost (ex-Tűzmadár) és Suha Tamás hegedűst (Symphoniacs, Leander Kills live) találjuk. A keverés/mastering a szolnoki Denevér Stúdióban folyt Cserfalvi „Töfi" Zoltán és Boros Béla vezényletével, és most a második előzetes dal is meghallgatható az őszre várható debütálásról.
„A lírai hangvételű Libra zongorás balladája után egy mozgalmasabb tételt szerettem volna megmutatni a nagyérdeműnek”, mondja Szabolcs. „Annak ellenére, hogy az összes dalt egyedül írtam, ez a groove-alapú nóta Süle Tamás alapriffjéből indult. Némi műtéti beavatkozást követően ezt töltöttem fel az egész albumot átlengő sokszólamú vokálozással, szimfonikus zenekari háttéranyaggal, valamint jól megfűszerezett refrénekkel, és egy kis extrém metálos behatással. E zenei összkép így is csak részben mutatja be a teljes album miliőjét, ugyanis a bemutatkozó anyagon sokkal inkább uralkodik a fentebb említett stílus, annak is főként a black metalba hajló jegyei.”
Maga a dal személyes jellegű. „Mondd, te meddig mennél el, hogy megmentsd a kapcsolatotokat? Hajlandó volnál feladni a szokásaidat és az egódat? Számomra, ha valakit ki tudok tüntetni az egyetlen címmel, a válasz teljesen egyértelmű: igen, főleg ha a kapcsolat egészséges egyensúlyon alapszik. Talán naiv vagyok, de ha egyszer felvérteződtem a szerelem erejével, úgy érzem, hogy képes vagyok hegyeket megmozgatni, vízen járni, minden egyes csillagot lehozni az égboltról, és akár a világ végéig is elmenni, hogy a kapcsolatunk fennmaradhasson. Tudom, hogy a hétköznapjaink eseményei eltérő hatással lehetnek ránk, és sokszor nagyon nehézzé válik megőrizni azt a bizonyos tüzet, de emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy miért is vagyunk együtt. Mindezek ellenére néha még a nemes szándéktól vezérelt cselekedeteink is a hullámok habjaiba veszhetnek, ezáltal pedig egy magányos, szomorú zarándokút veheti kezdetét. Erről szól a Finisterra. El kell tudni menni a végsőkig, egyensúlyozva az érzelmeink által kreált szakadék szélén, és ha kell, az elménket nyugtatva mantrázhatjuk magunknak, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, és talán mégis maga az utazás volt a fontosabb, mintsem az elérni kívánt célok... És bár tudom, hogy mindez már a múlt ködébe veszett, azért még néha álmodom róluk…”
