Shock!

Május elején jelent meg a Blind Myself új lemeze, a Négyszögöl, amely teljes egészében persze nem tekinthető újnak, hiszen a csapat sajátos módot választott az album bemutatására: háromszámos adagokban, minden dalhoz vizuális körítést csatolva hozták ki az anyagot az elmúlt években. A zenekar jó szokásához híven most sem a külső elvárásokhoz igazodott, így mind zeneileg, mind a körítést illetően szolgálnak néhány meglepetéssel, amelyek természetesen rendesen meg is osztották a közönséget. Tóth Gergely énekes azonban a Shock!-nak azt mondta: őket bizony egyáltalán nem érdekli, mit szabad vagy mit nem szabad egyesek szerint meglépnie egy metal bandának, és kizárólag a saját szabályaik szerint játszanak.

Most, hogy kint van az egész új album, mi a véleményed: bejött az elképzelés, és megérte részletekben kihozni?

Mindenképpen. Sőt, igazából úgy látom, lehet, hogy még három szám is sok volt így egy adagban, és lehet, hogy legközelebb inkább két-három havonta hozunk ki egy dalt. Ugyanakkor az ebben a megoldásban is működött, hogy így mindig ki lehetett hozni három különböző számot: egy olyat, ami teljesen idegen volt az eddigi Blind Myselftől, egy olyat, ami jellegzetesebb, súlyos, kemény dal, és egyet a kettő között. Ezzel talán egy kicsit tompítottuk a radikális váltások élét is. Az persze tény, hogy a nagyon erősen új dolgok néha még így is elvették a figyelmet a többi daltól: voltak olyanok, akik ezeket már meg sem hallgatták, mert felháborodtak az egyik formabontóbb számon. Szóval lehet, hogy lesznek, akiknek bizonyos dalok újdonságot jelentenek majd, hiszen ma már nem úgy megy a kommunikáció, mint régen, amikor kiadtál valamit, ezt a központi hírcsatorna bemondta, és mindenki tudott mindent. Most sokkal inkább ad hoc módon, szájról szájra terjednek a hírek. A kérdésre visszatérve: egyáltalán nem bántuk meg ezt a megoldást, még ha anyagilag megterhelő is volt. Ezért nem is tudtunk úgy haladni egyébként, ahogy szerettünk volna, gyakorlatilag majdnem három évre csúszott el a projekt. Ebben amúgy az időhiány is benne volt, de az is, hogy szerettük volna, ha minden a lehető legprofibb módon jelenik meg.

Említetted a felháborodott arcokat... Ők voltak többségben, vagy a táborotok nagyobbik fele azért értette, mit akartok csinálni ezekkel a néhol tényleg elég radikális kísérletekkel?

Különösen a Veszélyes hulladék, illetve a Fásy-mulató kapcsán éreztem azt, hogy valóban rizikós lépésről van szó. Ebben az esetben rendesen azt hittük, hogy nagyon kapni fogunk miatta, de aztán mégsem így történt, sőt, kifejezetten pozitív visszajelzések érkeztek. Vagyis az emberek ebből ítélve felfogták, mit akarunk mondani. Még olyanok is akár, akik korábban fanyalogtak.

Nem mintha a Blind Myself valaha is tipikus metal zenekar lett volna, de azért elég nyilvánvaló, hogy a mostani esetben tudatosan is rágyúrtatok a bizarr húzásokra.

Igen. Engem borzasztóan idegesít, ahogy a kedvenc műfajom önismétlő, unalmas, kiszámítható, konzervatív műfajjá vált. Amikor a '90-es évek elején elkezdtem súlyos zenéket hallgatni, minden egyes zenekar más és más volt: a Faith No More, a Soundgarden, a Metallica meg a többi. Az egész közeg nagyon liberális volt, mindenki nagyon újat mondott, és nem hasonlított a többiekre. Mára pont ennek az ellentéte jellemző: egyszerűen untat a színtér, nem is nagyon hallgatok metal zenéket, mert például egy Nicki Minaj szám is többet ad számomra, mint a huszadik ugyanolyan klisé-album egy metal bandától. És ezt most komolyan mondom, annak ellenére, hogy azért továbbra is imádom a metal hangzásvilágot. Éppen ezért szerettünk volna mi is máshogy megjelenni ebben a térben, és visszahozni az általunk annak gondolt újító erőt, hogy ne csak megint minden a szokásos pózokról szóljon, hanem valami teljesen újat adjon a zene. Ez valóban erőteljes váltást jelent bizonyos dalok esetében. Még azt is aláírom, hogy akár populáris váltást is, de hát ezen sincs mit csodálkozni. Mi is mást hallgatunk, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Én például nem tudom elképzelni, hogy mai fejjel olyan dalt írjunk, amiben nincs refrén. Egyszerűen úgy gondolom, hogy a refrén kell a hallgató kiteljesedéséhez. Szóval megszerettük a klasszikusabb dalszerkezeteket, de arra azért továbbra is megvan az igényünk, hogy ettől még ne legyen a dal unalomig ismert kliséhalmaz. Szerintem nagyon jó útvonalon haladunk most ehhez, bár nyilván évek távlatából derül majd ki pontosan, mi működött és mi nem működött. Ez az örök érési folyamat, az örök fejlődés, a folyamatos tapasztalás velejárója.

Új embereket sikerült esetleg behozni ezzel az új formanyelvvel, másféle fogalmazásmóddal?

A Petőfi Rádión továbbra sem nyomnak agyon minket, nem lett belőlünk Kaukázus, de hát nem is ez volt a cél. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az elektromos gitártól, az üvöltéstől még ma is sokan megijednek sajnos. A közönségünk viszont fiatalodott egyet, jelentek meg új arcok a koncerteken. De egyébként ez sem feltétlenül volt cél, még ha nyilván semelyik zenekar sem mond nemet, ha új emberek jönnek le a bulijaira. Ennek örülünk, de a váltásnak semmi köze nem volt a rajongótoborzáshoz. Mi elsősorban az előbb említett unalmas sallangoktól akartunk elkanyarodni.

Mennyire értették meg ezt azok a „külsős" arcok, akiket bevontatok például a klipkészítésbe?

Szerintem gyorsan megértették. Kulka Jánossal például nagyszerű volt együtt dolgozni, igazán professzionális arc, aki ráadásul nagyon jól csinálta, amit csinált, mindenféle negatív felhang nélkül. Megtetszett neki a zene is amúgy: amikor megérkezett, énekelte a refrént, ami azért elég fura érzés volt, főleg, hogy életemben először találkoztam vele. Fásy Ádámot meg a dobosunkon keresztül ismertük: eleve ő mondta Valentinnek, hogy milyen jók a dobtémák, mivel annak idején ő is rockdobos volt. Innentől már adta magát az ötlet, hogy akkor menjünk be a Zeneexpresszbe. Maximálisan korrekt módon állt hozzánk: egyből levágta, miről szól ez az egész, mégis hagyta, sőt, a végén ő ragaszkodott hozzá, hogy tényleg lemenjünk a műsorban is. Mi ugyanis eredetileg csak azt akartuk, hogy úgy vegyük fel, mintha ott lennénk. Mondanom sem kell, hatalmasat vigyorogtunk, amikor közölte: szó sem lehet róla, mindenképp benne leszünk a műsorban. Wolfie szintén külön örült, hogy egy tök más műfajban is kipróbálhatja magát. Innentől kezdve tényleg úgy látom, hogy simán készíthetünk közös dalt akár LL Juniorral vagy akárki mással is, mert mindenkiből ki lehet hozni valami különlegeset, valami jót. Szóval biztos lehetsz benne, hogy előrukkolunk még elmebeteg dolgokkal.

Lehet még fokozni valahogyan ezt a mostani vonalat? Vagy egyáltalán cél ez?

Mindig mindent lehet fokozni, bár persze nem muszáj. Viszont éppen ez benne a szórakoztató: vajon mit fognak hozzá szólni az emberek? Ötleteink vannak bőven, már csak az anyagiakat kell kitalálni, hogy meg is valósíthassuk ezeket. Mindig ez a legérzékenyebb pont...

Kicsit kanyarodjunk vissza ahhoz, amit a metal kiüresedéséről, az említett szabad szellemiség eltűnéséről mondtál. Ennek miben látod az okát?

Ez egy nehéz és összetett téma. Talán az az első és legfontosabb ok, hogy az emberek egy idő után szeretik a nyugalmat. Az úttörők eljátsszák a maguk szerepét, mi megszeretjük, amit és ahogy csinálnak, és utána ők sem mernek már másképp fogalmazni. Nyugat-Európában és főleg az Egyesült Államokban iszonyatos pénzek mozognak a zeneiparban, amiket egyszerűen nem mernek kockáztatni. Ezért lehetsz biztos benne, hogy például egy Slayer sosem fog radikális változásokba belemenni, hanem inkább kihozzák sorozatban ugyanazt, hiszen az emberek a biztosra mindig elmennek. Az újdonságok pedig lassan terjednek, lassan ivódnak be a köztudatba. A Gojira már az első lemeze idején is jó volt, de el kellett jutniuk a harmadik-negyedik albumig, mire nagyjából minden metalfej el tudta helyezni őket a térképen. Sokan ilyenkor már egészen máshol tartanak, mint az első album idején, ezért tűnnek néha brutális váltásnak azok a lemezek, amiket kihoznak a zenekarok. Viszont ha valaki kinövi magát, az már nem feltétlenül mer kockáztatni, és hosszabb távon inkább ugyanazt csinálja, mert az térül meg. Ezt maximálisan meg is értem.

És ilyenkor jönnek azok, akik meg azon kezdenek el sírni, hogy de a régi lemezek mennyivel jobbak voltak...

Igen, mert a rajongói oldalon is ott vannak az igények: noha a többség azt akarja hallani a kedvenceitől, amivel megszerette őket, ami anno hatott ránk, az harmadszorra vagy negyedszerre már semmiképpen sem fog ugyanúgy hatni. Jó példa erre az én esetem a legutóbbi Queens Of The Stone Age lemezzel, ami először tök fura volt, mert nem azt csinálták, amire számítottam. Harmadszorra-negyedszerre viszont már elkapott, és nagyon megtetszett – éppen azért, mert nem ezt vártam tőlük. Ha viszont megcsinálták volna a Go With The Flow negyedik kópiáját, az biztosan nem tetszene annyira, mint az eredeti Go With The Flow. Tehát a hallgató részéről is szükség van bizonyos nyitottságra. Ami minket illet, a Blind Myself itt, Magyarországon egyáltalán nem függ a világ zeneiparától, ebből kifolyólag teljes alkotói szabadsággal rendelkezünk. Úgy is mondhatom, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Természetesen értek minket kritikák a klipek, a ruhák meg a zene miatt: miért kell ezt, vagy miért kell azt? Mi viszont nem állami szervezet vagyunk, hanem ha úgy tetszik, magánvállalkozás, ezért is működik ez az egész csak és kizárólag úgy, ahogy mi szeretnénk. Azt csináljuk, amit akarunk, és ennek kockázatait is kizárólag mi magunk viseljük. A varázsszó mindenütt az manapság, hány fizető nézőt tudsz bevinni, és nyilván csak az a király, ha sokan vannak. Minket viszont nem érdekel mások véleménye. Arra ugyanakkor büszke vagyok, hogy folyamatosan beszélnek rólunk. Szerintem egy rock/metal zenekarnak kutyakötelessége, hogy olyasmiket boncolgasson, amiket más nem mer: az a lényeg, hogy felrázzon, pofán verjen, és muszáj legyen elgondolkodnod rajta. Ezt persze nem érti mindenki, és az ilyen arcok gyakran azonnal, visszakézből ütnek. Jó példa erre, amikor a munkahelyemen, a Magneotonnál a promós munkatárs előállt egy kis versikével a szokásos átlagos promóciós szöveg helyett egy lemez kapcsán. Ő maga is bizonytalan volt, van-e értelme körbeküldeni, de mi azt mondtuk: persze, menjen csak, legyen valami új, ne ragaszkodjunk a promócióban sem a merev stílushoz! Ezen a versikén is rengetegen felháborodtak, megosztották negatív felhanggal – és közben nem fogták fel, hogy ezzel tették a legtöbbet a reklámért, hiszen mindenki beszélt a dologról. Vagyis így érte el a legtöbbet.