Az év első felében készült telefoninterjú után a Summer Rocks második napján személyesen is sikerült diktafonvégre kapnunk Devont, röviddel a Dead Soul Tribe fellépése után ültünk össze az énekes/gitárossá előlépett "ex-lakájjal" és Rolanddal, a rasztafari basszusgitárossal.
Devon Graves: Nagyszerű. Vártam már, hogy ismét eljöhessek, mert amikor legutóbb a Psychotic-kal játszottam itt, életem legjobb koncertjét adtam, amire csak vissza tudok emlékezni! A legjobbat minden koncert közül, amit csak adtunk. Minden összeállt: az a színház-szerű klub is remek volt, fullra megtöltötte a közönség, a banda is igazán jól nyomta, szóval az egész pályám legszebb emléke volt a legutóbbi fellépés nálatok. Mondom, vártam már, hogy visszatérhessek.
T.V.: Jártál a buli óta Budapesten legalább egyszer-kétszer, magánemberként?
Devon Graves: Nem. Most Bécsben lakom, tehát közel hozzátok, de nem jártam itt azóta.
T.V.: Hogyan írnád le a fő különbséget egy Psychotic Waltz és egy Dead Soul Tribe koncert között?
D.G.: A Psychoticban technikás zenészek játszottak és amikor egyik buli jött a másik után, a dalokat hajszálpontosan ugyanúgy nyomtuk, mindent mindig pontosan, tökéletesen játszottunk. A Dead Soul Tribe némileg improvizatívabb és bár a nótáink élőben is ugyanazok maradnak, én a saját gitártémámat az egyik este így játszom, a másik este meg úgy, egy kicsit másképp, az érzéseimtől függően. Néha találomra játszunk, rögtönzünk és néha olyan mágikus érzést ad az egész, néha meg besül vele az ember. Szóval a Dead Soul Tribe szabadabb, mint a Psychotic, és amikor élőben látod a csapatot, az nem olyan, mintha a lemezt hallanád. A Psychotic Waltz nagyon olyan volt, mintha a lemezt hallanád, csak jó hangosan. A Dead Soul Tribe hozzá tud adni ehhez valamit. Néha nem olyan jó, mint lemezen, néha sokkal jobb. Attól függ, mikor kapsz el minket.
T.V.: Szólj, ha nem értesz egyet velem, de én a Dead Soul Tribe-ot élőben könnyebben befogadhatónak éreztem, mint a Psychotic Waltzot.
D.G.: Remélem, hogy így van. A Psychotic Waltz nagyon "agyas" volt, én meg igyekeztem minél többet belevinni a szívemből ebbe az "agyas" bandába. Tiszta szívemből énekelhettem, viszont a zenén nem változtathattam. Ebben a csapatban valóban magamat fejezhetem ki. Ha azt mondod, hogy ezt könnyebb befogadni, az nekem jó érzés, mert most ott eszközöltem változtatásokat, ahol szerettem volna, hogy nekem is könnyebben befogadható legyen a dolog, hogy én is könnyebben tudjam hallgatni a dalokat és hogy jobban élvezzem a zenét. Ezt találtam meg a Dead Soul Tribe-ban. Imádom ezt a lemezt és egyfolytában hallgatom. A Psychotic Waltz lemezeket nem hallgattam egyfolytában. Ha én elégedett vagyok a zenémmel, az boldoggá tesz és ha mások is ugyanazt mondják, pl. azt, hogy olyasmit csináltam, ami több ember számára élvezetes, az is boldoggá tesz, mert én magam is jobban élvezem.
T.V.: És milyen visszajelzéseket kaptok a közönségtől élőben, mondjuk a fesztiválokon?
D.G.: Az az adott fesztiváltól függ. Ez a mostani igazán jó volt, mert az emberek ismertek engem és vártak rám. Ismerték a dalokat és bejött nekik a dolog. Más fesztiválokon meg azt se tudják, kik vagyunk és nem is foglalkoznak velünk... A Psychotic is rengeteg fesztiválon megfordult és olyan bandákkal is szerepeltünk együtt, mint a Deicide vagy a Death, vagyis death metal közönség előtt játszottunk. A Psychotic Waltz-féle bandák kivívhatnak némi elismerést maguknak, de nem nyerhetik meg a közönség egészét egy fesztiválon. Nem tudom, hogy itt meggyőztük-e az egész közönséget, de rendben találtam mindent, jó volt a hangulat, a közönség lelkesedése.
T.V.: A Dead Soul Tribe-ban mutatkoztál be előttünk gitárosként...
D.G.: ...Pedig már jóval azelőtt gitároztam, hogy énekes lettem volna. Hamarabb kezdtem gitározni, mint Dan vagy Brian (Dan Rock és Brian McAlpin, a két Psychotic Waltz-gitáros - T.V.). Tizennégy éves voltam, amikor megismertem Dant, ő meg tizenhárom. Már volt gitárja, de nem igazán tudott játszani rajta. Én mutattam neki kezdetben, hogyan játsszon rock meg metal számokat. Black Sabbath-ot, Ritchie Blackmore-t, Alice Coopert, ilyesmit. Szóval ez már régi történet. Amikor beszálltam a Psychotic Waltzba, azt azért tettem, mert a banda annyira jó volt és úgy gondoltam, akkor járok a legjobban, ha náluk énekelhetek. Amikor letettem a gitárt, az olyan volt, mintha az egyik felemet raktam volna félre. Az, hogy csak énekes lehettem egy bandában, nem az volt, amit kissrácként elképzeltem magamnak mint karriert. Amikor arról álmodoztam, milyen lesz a pályám, a zeném, sose gondoltam, hogy csak énekelni fogok egy zenekarban. Azt képzeltem el magamnak, amit most csinálok: gitározok, zenét írok. A Psychotic egyfajta kitérő volt az eredeti utamhoz képest, de valóban fontos volt, hogy megcsináljam, hiszen közönséget szereztem magamnak, lemezeket készítettem. A zeneiparban szintén ismernek már, így talán könnyebb is volt szerződéshez jutnom és saját pályát kezdenem. Most azt csinálom, amit az egészen korai időkben próbáltam csinálni. Talán szükségem volt rá, hogy egy másik csapatban is játsszak, hogy menet közben tanuljak meg dolgokat és valóban egy csomó tapasztalatot hoztam magammal a mostani bandámba.
T.V.: A klubbulikat élvezed jobban, amikor esélyed van az egész közönség meggyőzésére, vagy a fesztiválokat az esetleges nagyobb kihívás miatt?
D.G.: A klubbulikat szeretem jobban, leginkább azért, mert nagyon szeretem a sötétséget, az esti atmoszférát. Szeretem, ha az egész ház sötét, tele van füsttel és színes fényekkel... Ilyenkor az ember a hangulatát is képes arrafelé terelni. Amikor sötétben kezded el a koncertet, amikor betöltöd a teret fényekkel és a hanggal, azzal létrehozhatod azt az univerzumot, amit létre akarsz hozni. Itt meg kinn vagy a napfényben és ilyenkor tényleg csak játszani tudsz, de az egész vibráló hangulatot nem teremtheted meg magad körül úgy, ahogyan szeretnéd. Talán akkor lenne az igazi egy fesztivál, ha éjszaka játszhatnánk, de leginkább klubokban szeretek fellépni. Amikor klubbulit játszol, az a saját bulid, a saját közönséged előtt nyomod és ha jó visszajelzéseket kapsz, az nagyszerű. Mindenki rád vár, az egész közönség a rajongóidból áll, játszhatsz akár három órát is...
T.V.: A koncerten kívül milyen emlékeket őrzöl még Budapestről?
D.G.: Semmilyet, mert reggel érkeztünk a klubhoz, ahol már szóltak is, hogy induljunk a lemezboltba dedikálni. Viszont ez önmagában véve is szép emlék, mert autogramokat mindig adok, ha koncertezünk, de sose kellett még sehova mennem pusztán azért, hogy kizárólag ezt csináljam a sorba álló emberek kedvéért. Ezzel szépen indult a nap. Emlékszem a klubra is, mert inkább tűnt színháznak, olyan volt, mint egy amfiteátrum, és belül is elég szépen volt kialakítva. A hangzás is igen jó lett, az emberek megtöltötték a klubot... Az egyetlen dolog, amire emlékszem még amellett, hogy mennyire élveztem az egész estét az, hogy a koncert után odajött két srác és azt mondták, tökéletes buli volt, csak a My Grave nótát hiányolták. Az az én saját dalom és ha nem tettem volna fel a Bleeding albumra, akkor biztosan felkerül a Dead Soul Tribe lemezre. Azt mondtam nekik, oké, várjatok, fogtam az akusztikus gitáromat, visszamentem hozzájuk és eljátszottam nekik a My Grave-et. Minden dalomat el szoktuk játszani, így a My Grave-et is, de most nem tehettük, mivel nem volt annyi időnk. Ha a saját turnénkon látsz minket, ott azokból is többet játszunk. Mint mondtam, ez volt a kedvenc bulim és nem sértődöm meg, ha bárki, aki azt a show-t látta, azzal jön hozzám, hogy tetszett neki a mostani koncert is, de az a régebbi mágikus volt. Mert azon az estén én magam is éreztem a mágiát! Várom is az alkalmat, hogy ugyanezt a mágiát újra elhozzam a Dead Soul Tribe-bal.
Valentin Szilvia: Mi történt ma a gitárokkal most a koncerten?
D.G.: Egészen fura dolog ez, a nap miatt lehetett. Bementünk az öltözőbe, és új húrokat tettem mindegyik gitáromra. Tökéletesen behangoltam mindet, aztán kivittem a hangszereket a színpadra, aztán bedugtam, és ahogy játszottam rajtuk, mindegyik totálisan elhangolódott. Aztán behangoltam a színpadon is, elkezdtük a következő dalt, erre megint elment minden. Csak lestem, hogy én vagyok hamis vagy Volker. Mi folyik itt?! És ez így ment az egész bulin.
T.V.: Érzel-e valamiféle különbséget egy amerikai és egy európai ember mentalitásában?
D.G.: Nem is tudom. Amerika olyan hatalmas és kevés igazi közeli barátom van, de őket is ugyanazért szeretem, mint azokat, akiket itt ismerek. És itt is nagyon kevés barátom van. Szerintem az emberek lényegében ugyanolyanok mindenütt. Vannak köztük rendesek és bunkók, értelmesek és kevésbé értelmesek. Lesznek barátaid, akikkel együtt tudsz nevetni vagy meg tudod osztani a gondolataidat és bárhol rájuk találhatsz, amerre jársz. Szóval nem hiszem, hogy különbözőek lennének az emberek, talán csak az emberek maguk gondolják ezt. Szerintem azonban ez nem így van. Az embereket személyesen kell megismerned. Az országok persze mások. Bécset nagyon szeretem, mert nagy város, de tiszta és biztonságos, ami nem kis szó. Ilyen eltérések vannak. De az emberek között az Államokban is ugyanazok a különbségek, mint itt.
V.Sz.: Roland, te hogy érzed magad a bandában?
Roland Ivenz: Remekül! Nagyon szeretem ezt a zenét, azelőtt nem játszottam még ilyesmit. A punk-rock felől jöttem és érdekesnek tartom, amit most csinálunk.
V.Sz.: Elképzelhető, hogy a jövőben te is írsz majd dalokat a zenekarban?
R.I.: Nem tudom, a legtöbb ötlet Devontól jön. A zenekar szerintem változhat némileg, de Devonnak mindig vannak a fejében szövegi és zenei ötletek.
V.Sz.: Mit gondolsz a mai buliról?
R.I.: Érdekes volt látni, hol vagyunk. Egy éve játszottunk utoljára, azóta felvettük az albumot és rengeteg király kritikát kaptunk rá. Egy érdekes kezdet volt...
