Kellemes meglepetésként ért az Everon Bridge című lemeze, melyet nyáron kaptam a kezeim közé. A csapatról elég keveset tudtam - talán csak a nevüket - de nem kellett sok idő ahhoz, hogy a szívembe zárjam a zenéjüket.
A csapat énekes/gitáros/billentyűsét Oliver Philipps-et sikerült megtalálnom e-mailemmel, aki rendkívül gyorsan és készségesen állt kérdéseim elébe.
Bemutatnád magadat, illetve zenésztársaidat néhány szóban? (Nem zenekari bióra gondoltam, hiszen azt bárki elolvashatja a weboldalatokon. Inkább arra lennék kíváncsi, ami szerinted lényeges.)
Okos húzás volt tőled ez a zárójeles megjegyzés, mert amikor ilyen kérdést tesznek fel, általában azt javaslom, szedjék le a szükséges infókat a weboldalunkról. (nevet) A zenekar 11 éve létezik, így őszintén szólva nem nagyon dob fel, ha az egész sztorit kell elmesélnem újra meg újra. Amit valóban fontosnak tartok, azt ott el lehet olvasni, úgyhogy őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. Ezért azt javaslom, hogy az infókért, amit lényegesnek tartasz, keresd fel a weboldalunkat. (nevet)
Sajnos nem hallottam az előző lemezeiteket, csak ezt az újat. (És azt hiszem, sokan mások sem hallották ezeket.) Mesélnél egy keveset ezekről az albumokról?
Kétségtelenül és sajnálatos módon tele van a bolygó olyanokkal, akik az új albumot se hallották. (nevet) Ettől eltekintve a legtöbb országban a zenekart már jó néhány éve ismert, így a legtöbb rajongónak nem csak egy lemeze van tőlünk. Ami Magyarországot illeti, nem tudom, hogy a régi lemezeink terjesztésre kerültek-e nálatok valamilyen módon, legalábbis ahogy emlékszem nem kaptunk visszajelzést onnan, szóval el tudom képzelni, hogy a legtöbb olvasótoknak fogalma sincs arról, kik is vagyunk. A “Bridge” az ötödik albumunk, októberben pedig jön majd a következő, a “Flesh”. Az első lemezünk, a “Paradoxes” ’93-ban jelent meg. Akkoriban, bármely más fiatal debütáló bandához hasonlóan, nem találtuk meg önmagunkat, volt pár jó pillanata vagy dala az albumnak, de egészében én személy szerint nem tartom sokra. Gyakorlatilag minden téren voltak hiányosságaink: az élő szereplésben, a hangszerelésben, a dalírásban. Valószínűleg akkoriban nem is tudtunk volna jobbat csinálni, bár tíz év távlatából visszatekintve akkor sem vagyok túl boldog tőle. A ‘95-ben készült “Flood” már sokkal jobban sikerült, biztosabbak voltunk a dolgunkban és rengeteg turnétapasztalatot szereztünk, így ezen az albumon hallani először azt az irányt, amelyen a zenekar mindig is haladni fog. A dalszerzésnél jelentősen letisztult a számok szerkezete és a zene ily módon jobban befogadható lett. A “Venus” volt az első lemez, amelyet a saját stúdiónkban, a Spacelab-ben rögzítettünk. Egyértelműen súlyosabb volt az előző anyagoknál és először alkalmaztunk nagyzenekari elemeket az egyes dalokban, ami később alapvető részévé vált a zenénknek. A 2000. évi “Fantasma” az első lemezünk, amellyel maradéktalanul elégedett vagyok, mivel valamennyi hangszer hangzása kimondottan élő hatású és magabiztos, a stílust tekintve pedig már igen közel kerültünk a “Bridge”-hez, noha a nagyzenekari betétek még nagyobb teret kaptak az új albumokon. A “Venus” és a “Fantasma” között történt az eddigi egyetlen tagcserénk: eredeti gitárosunkat, Ralf Janssent Ulli Hoever váltotta, ami jelentős fejlődést hozott számunkra.
A lemezborítóikat nézve az a benyomásom, hogy nagyon szeretitek a sci-fi és a fantasy műfajt... Van kedvenc regényed, íród, filmed?
Az ellenkezője az igaz, egyáltalán nem kedvelem a sci-fi műfajt. Greget (Greg Bridges, a festő) is inkább szürrealista művésznek tekintem. Egyszerűen imádom a rajzait és bármit is szándékozik csinálni, tőlünk abszolút szabad kezet kap. Eddig sosem hagyott minket cserben, ezért vele dolgozunk majd, ameddig csak tehetjük. Nagyon tetszenek a vízi, illetve víz alatti festményei, pl. a “Fantasma” frontborítóján vagy a “Flood” booklet közepén látható képek.
Szereted a szövegeidet magyarázni, vagy jobban szereted, ha az emberek ezt gondolnak róluk, amit akarnak?
Úgy gondolom, a stílusom elég földközeli, így aki meg akarja érteni a szövegeimet, az rendszerint meg is érti. Sosem szerettem az elvont szövegeket, inkább kimondottan személyes módon írok, és olyan témákkal foglalkozom, amelyekhez mindenki tud kapcsolódni, ezért nem is hiszem, hogy a legtöbb szövegem bővebb magyarázatra szorulna. Nincs kifogásom az ellen, ha részletesebben kell beszélnem róluk, ha valakinek konkrét kérdése van, a “kérlek, mondd el, miről szólnak az új album szövegei”-típusú kérdéseket viszont elutasítom. Az efféle kérdések igen népszerűek az újságírók körében és a legtöbbjük nyilvánvalóan egyetlen szöveget se olvas el. (nevet) Az ilyen kérdés ostoba és szerintem válaszra sem méltó. Ha viszont valaki időt szentelt arra, hogy elolvassa a szövegeket és elgondolkodjon rajtuk, bármilyen kérdésére örömmel válaszolok. Őszintén szólva hízelgőnek is tartom az iIyesmit.
Mi történt a billentyűsötökkel? Miért szállt ki a csapatból a lemez megjelenése előtt? Megvan-e már az utódja?
Nem valami rendkívüli történet. Nem volt tökéletesen boldog és mi sem voltunk azok. Nem működött úgy a dolog, ahogy reméltük. Már kiszemeltünk egy új embert, de mielőtt végleg eldöntenénk, hogy ő lesz az új tag vagy sem, tartunk néhány közös próbát az illetővel. Az előző arc egyébként is csak a koncerteken játszott, lemezeken nem. Éppen ezért a kiválása nem is volt semmiféle negatív hatással az új albumra. A jövőre nézve feltétlenül szükségünk lesz egy ötödik tagra a koncertekre, de remélhetően ez a probléma meg fog oldódni. Az új arc igen jó benyomást tett rám és biztos vagyok benne, hogy ő lesz a megfejtés.
Jól gondolom, hogy a hatásaitok a 80-as, 90-es évek dalIamos progresszív zenekarai? A “Driven” nótátokban némi Queensryche (Empire album) hatást éreztem.
Nem hiszem, legalábbis nem szándékos a dolog. Nyilván van olyan zene, amelyet hallgatunk és hat arra a muzsikára, amit mi játszunk. Egyébként egyikünk sem az a kimondott rajongója a progresszív rocknak, ám ha személyes hatásként kellene megnevezni egyes bandákat, akkor talán a Rush vagy a korai Queensryche azok a csapatok, amelyeket mindannyian nagyon szeretünk.
Azt hiszem, a ti zenétekben a legfontosabb tényező a hangulat, az atmoszféra, az érzés és a fogós dallamok, nem pedig a “matekos” progresszív rock/metal. Egyetértesz velem?
Teljes mértékben. Mint mondtam, egyikünk sincs annyira oda a progresszív muzsikáért, így nem is igen foglalkozat minket a technikás játék meg ilyesmi. Ha egy adott dal azt követeli meg, akkor tudunk nagyon bonyolult dolgokat játszani, de ez leggyakrabban nem használ a számoknak, csak tönkreteszi azokat, úgyhogy inkább nem erőltetjük. Mindegy, hogy játszom vagy hallgatom a zenét, a legfontosabb számomra az érzelem. Akkor tetszik a zene, ha érzelmi szinten érint meg, ha közvetít valamit, felkavar, inspirál, átölel vagy ha egyenesen fájdalmat okoz. Hiszem, hogy a zene olyan nyelv, amely érzelmeket ad át, módosít és indít meg, szavakkal ki nem fejezhető módon. Az a személyes véleményem, hogy a játéktudást - különösen a progresszív rockban - túlértékelik. Ez önmagában nem képvisel minőséget. Persze ha valaki “bonyolult” dolgokat játszik, ahhoz jónak kell lennie a hangszerén, de a zeneszerzésben nem ez a fő cél, inkább az, amivel az egész elkezdődik. Mielőtt ki tudnád fejezni magad a zenei “nyelven”, a megfelelő szinten kell elsajátítanod, nem érdemes nagy felhajtást csapni az egésznek. Ha valaki zenél, lemezeket ad ki stb., akkor elvárom tőle, hogy jól játsszon a hangszerén, mintegy a munkájának előfeltételeként. Ez azonban nem több a nyelvnél, amelyen kifejezi magát. Ezért ha valakit az nyűgöz le, hogy egy profi zenész jó a hangszerén, az pont olyan különös, mintha elmennél Spanyolországba és az nyűgözne le, hogy ott mindenki tud spanyolul. (nevet)
Meglepett, hogy németek vagytok, mert inkább olyasmi a hangzásotok, mint az angol csapatoké. Ismersz hasonló zenét játszó bandát Németországban? (Leszámítva a Vanden Plast, akik viszont “keményebben” nyomják.)
Őszintén szólva nem ismerek hasonló bandákat errefelé. Azt hiszem, eléggé magunkra maradtunk. (nevet)
Mit jelent az Everon név?
Fogalmam sincs, amikor beszálltam a csapatba, a név már megvolt. Ha jól emlékszem, Moschus (a dobosunk) szedte valami könyvből, amelyet évtizedekkel ezelőtt olvasott.
A mostani lemezetek címe (Bridge) valaminek a szimbóluma?
Jól kapcsolódik az egész album szövegvilágához. A híd (“Bridge”) a folyó két szemközti partja közötti összekötő kapocs szimbóluma, egy olyan valami, amelyen át kell kelned, hogy átjuss az egyik oldalról a másikra és mindig magad mögött kell hagynod valamit, hogy a másik dologhoz eljuss. Sokféleképpen értelmezhető ez a szimbólum, hiszen a folyó két partja rengeteg különböző dolgot jelképezhet az életben. Konkrétan a címadó szám szövege ezekkel a különböző lehetséges értelmezésekkel játszik.
Milyenek voltak a média illetve a rajongók visszajelzései erre az albumra?
Nagyon pozitívak, nagyszerű kritikákat kaptunk a vezető rockmagazinokban, eljutottunk pl. Németországban a Rock Hard-féle “10 X Dynamite”-ra és a holland Aardschock “10 X Eeremetal”-jára. Nem is csak a média, de a rajongók visszajelzései is a lehető legjobbak voltak, szóval nincs okunk panaszkodni. A következő lemezre, a “Flesh”-re szerintem inkább vegyes reakciók érkeznek majd, mivel stílusát tekintve leginkább kísérletezős lett az anyag. Az emberek talán nem feltétlenül ilyen albumot várnak vagy nem ilyennek örülnének az Everontól, ez tulajdonképpen nem is igazán rocklemez. Ezért döntöttünk úgy, külön adjuk ki ahelyett, hogy mindjárt dupla CD-vel jelentkeznénk. Szeretnénk megadni az embereknek a választás lehetőségét és senkit nem akartunk arra unszolni, hogy vegyen egy olyan lemezt is, amelyet nem szeretne hallani ahhoz, hogy begyűjtse azt az anyagot, amelyre kíváncsi.
Látom, hogy gitáron és billentyűs hangszereken is játszol (és persze az énekes is te vagy a zenekarban). Melyik hangszer a kedvenced? És melyiknek a segítségével írod a zenét?
Eredetileg zongorista vagyok. Ez volt az első hangszerem és továbbra is a fő hangszerem egyben. Több mint tíz éven át vettem részt klasszikus zenei képzésen, így a zongorán kívül néhány másik hangszeren is megtanultam játszani: különböző fafúvósokon, pl. klarinéton, aztán fuvolán stb. Később kezdtem gitározni tanulni és a dobokhoz is konyítok valamennyit. Amikor zenét írok, van úgy, hogy hirtelen támad egy ötletem, miközben a zongorán vagy a gitáron babrálok, de gyakoribb eset, hogy akkor jut eszembe valami, amikor egészen mást csinálok. Tízből nyolc Everon dal tehát úgy születik, hogy nincs semmilyen hangszer a kezemben. Hiszem, hogy a zenész fantáziája a létező leghatalmasabb hangszer és ez a legalkalmasabb a zeneszerzésre.
Melyik hangszert szereted jobban, a gitárt vagy a billentyűket?
Egyformán szeretem mindet. Minden egyes hangszernek megvannak a maga tulajdonságai, ezért egyiket sem szoktam előnyben részesíteni, ha arról van szó. Végül is mindegyik egy-egy hangszer, miért ne szerethetném mindet ugyanúgy?
Kik a kedvenc zenészeid?
Nagyon sok van belőlük, nehéz néhányat kiemelni. Rajongok az olyan művészekért, akik évtizedek óta kreatívak és ihletet adnak, minőségromlás nélkül. Ilyen pl. Peter Gabriel, Sting, Geddy Lee, Rik Emmett és sokan mások. Szintén kedvelem a “látnok”-művészeket, akik új területeket kutatnak, mint mondjuk Björk. Szeretem az olyan embereket is, akik igazán jó és időtlen popzenét tudnak csinálni, mint pl. a régi Chicago vagy Nik Kershaw, aki az egyik legalulértékeltebb zenészek egyike. De általánosságban elmondható, hogy rengeteg a tehetség és a kiváló muzsikus a világon valamennyi stílusban, a klasszikus zenétől a legbrutálisabb death metalig. A minőség szerintem nem kötődik egyes műfajokhoz, jóllehet a progresszív rock színtéren jó páran vallják ennek az ellenkezőjét. Alighanem azért, mert ezek az arcok világéletükben nem is hallgattak semmi mást.
Ahogy a fotóitokat elnézegetem, hát nem vagytok éppen tizenévesek. Mivel foglalkoztok a zenélés mellett? Elég ez a megélhetéshez?
Nos, a “Flesh” lesz a hatodik albumunk, úgyhogy nemigen kezdhettük volna olyan korán, hogy még mindig tizenévesek legyünk. (nevet) Mindannyian a harmincas éveink közepén járunk. Ulli és én vagyunk a legfiatalabbak a magunk 33 évével és Moschus a legidősebb, 38 éves. A zenekar nem a fő foglalkozásunk, mindegyikünknek van mellette állása. Moschus és én a Spacelab nevű stúdiót vezetjük itt Németországban. Jelenleg ez az egyik legjobban felszerelt rock/metal stúdió. Jó pár, nemzetközi hírű zenekar anyagain producerkedtünk az utóbbi pár évben. Ezek a csapatok olyan országokból jönnek ide stúdiózni, mint Spanyolország, Svédország vagy Olaszország. Talán te is ismered az olyan bandákat, mint pl. az Ancient Rites, a Danse Macabre vagy a Wolverine, akik itt vették fel a legutóbbi albumukat és a produceri munkálatok is itt folytak.
Elégedettek vagytok a kiadótokkal? Rendesen támogatnak benneteket?
Igen, kimondottan elégedettek vagyunk. Jó munkát végeznek, a legtöbb európai országban tisztességes terjesztésünk van, ott vannak a hirdetéseik a legfontosabb magazinokban és mi is benne vagyunk minden fontos újságban interjúkkal és rólunk szóló hírekkel, szóval nem panaszkodhatunk rájuk. Persze ez egy független kiadó, nem pedig a Sony Records, vagyis korlátozottak a lehetőségek. Képességeikhez mérten viszont remek munkát végeznek, nem is szerződnék sehova máshova.
Van lehetőségetek turnézásra vagy némi koncertezésre Németországban vagy Európában?
Persze, amint ismét kiegészül a felállás, neki is látunk.
Ismersz magyar zenekarokat? 
Hogy őszinte legyek, sajnos egyetlen magyar bandát sem ismerek. A volt szocialista országokból érkező produkcióknak rendszerint nehézségeik vannak a nemzetközi piacra való áttöréssel. Elég jó kapcsolatom van egy cseh lemezcéggel, meg néhány román zenésszel, így valamennyire ismerem az ottani helyzetet. Tudom, hogy ezek más országok, de azt hiszem, a magyarországi helyzet is hasonló lehet. A fő probléma az, hogy technikailag ezek az országok le vannak maradva egy-két évtizeddel és az onnan érkező produkciók hangzása nem versenyképes az itteniekkel, általában inkább demószintű. Igen nehéz ma már komolyan elfogadtatnia magát egy zenekarnak, ha a lemez produkciója nem jó, hiszen elmúltak már azok az idők, amikor a profi produkciót kizárólag a hatalmas rocksztárok tudták megfizetni és minden itteni csapat, még a kevésbé ambiciózusak is, legalább jó produkcióval rukkolnak ki, bár nyilván nem mindig tökéletessel. Ezért mondjuk egy magyar zenekar számára az a legésszerűbb, amit javasolhatok, hogy vegyék fel a lemezeiket olyan országban, illetve stúdióban, ahol a technikai feltételek a legkiválóbbak, és ahol olyan emberek dolgoznak, akiknek vannak tapasztalataik és ismereteik az adott csapat stílusát illetően. Sajnos ennek általában pénzügyi akadályai vannak, mivel a mi viszonyaink között “különlegesen alacsony ár” is borzasztó magas lehet egy cseh, román vagy akár magyar zenekarnak. Meggyőződésem, hogy néhány év múlva ez a probléma már a múlté lesz, hiszen míg a nyugat-európai gazdaság stagnál vagy hanyatlik, a kelet-európai térség feltörekvőben van és a nem túl távoli jövőben el fogja érni vagy meg fogja haladni a mi szintünket. A közeljövőben valószínűleg ezekből az országokból is rengeteg banda jön majd hozzánk, mert nincs kétségem afelől, hogy a ti országotokban is rengeteg a tehetséges zenész. Ki tudja, lehet, hogy már néhány hónap múlva jön az első magyar banda, hogy a mi stúdiónkban dolgozzon. Olykor a dolgok gyorsabban történnek, mint ahogy azt bárki gondolná.
Mi a személyes véleményed a világ progresszív zenekarairól?
Nincs sok mondandóm róluk. Vannak bandák, melyek tetszenek és vannak, amelyek nem, mint bármely más műfajban. Amint azt már kifejtettem, az általános gondom a műfajjal az, hogy szerintem túl nagy figyelmet kap a hangszeres játék a zenéhez képest és olykor már-már perverz mértékben. Adott egy stílus, amelynek azonban már nincs tartalma. Az egészen közeli múltban felbukkant néhány új és izgalmas csapat friss saját hangzással, mint a Wolverine vagy a Pain Of Salvation. Személy szerint nekem nincs szükségem a számtalan Dream Theater-klónra, akik számtalan hangszeres trükkel, virgázással igyekeznek ámulatba ejteni a világot. Nem szeretem az ilyesmit és nem is nyűgöz le a dolog. Akkor talán lenyűgözött, amikor 18 éves voltam, de ma már egyáltalán nem izgat. A zene számomra nem erről szól. Ha az agyamat akarom táplálni, inkább elolvasok egy jó könyvet, de ha zenét hallgatok, akkor a lelkemet akarom táplálni és nem az agyamat.
