Jakab Zoltán, Czetvitz Norbert, Nagy Gábor, Kósa Dániel, Kocsis Máté – a hazai underground ismert figuráiról van szó, akik pár évvel ezelőtt kezdtek el közösen zenélni Ghostchant néven, de teljes elánnal mégis csak tavaly év elején léptek a nyilvánosság színe elé egy Slaves című EP-vel. Ezt azóta már követte egy split kiadvány is a Wasted Struggle-lel, megtörtént az élő bemutatkozás is – bár koncertből egyébként a jövőben sem várható tőlük túl sok –, és most Nations címmel az új minialbum is megérkezett. A zenekar április első hétvégéjén ismét koncertezik, méghozzá itthon és külföldön is. Mindez jó apropót jelentett számunkra, hogy kifaggassuk Jakab Zolit a csapat ügyeiről.
A tavalyi bulik előtt elég régóta nem álltál színpadon. Mennyiben igényelt extra felkészülést a dolog, és mennyiben volt olyan, mint a biciklizés?
Egy kicsit mindkettő. Igazából teljesen természetes volt közel öt év kihagyás után folytatni, ahol azelőtt abbahagytam, de a másik oldalról tisztában vagyok és voltam a korlátaimmal. Úgyhogy úgy döntöttem, kicsit összeszedem magam, és nem csak lélekben. Elég sokat készültünk Makó Dávid (Haw, The Devil's Trade, Stereochrist) barátommal, aki elég menő edzéseket tart egy Testkultúra Műhely nevű helyen. Ezek egyéni edzések voltak, és nagyon sokat segítettek abban, hogy jobb formában érzem magam mind fizikailag, mind lelkileg, érzelmileg, mint valaha. Ráadásul azóta indult is egy csoport, elég díszes társaságot hoztunk össze. Bónuszként ma már a Ghostchant-dobos Máté és a gitárosunk, Big is Dávidnál edz például, de több más zenekar tagja is velünk nyomja.
Itt-ott ugyan felbukkantál, de saját zenekarod tudtommal nem volt a Ghostchant előtti években. Felmerült benned esetleg a kihagyás során, hogy végleg kiszállsz az aktív zenélésből?
Igen, abszolút. Miután vége lett 2010-ben a Bridge To Solace-nek, nem tudom szavakba önteni a megkönnyebbülést, az örömöt és a boldogságot, ami ezzel járt. És félreértés ne essék, egyáltalán nem azért mondom mindezt, mert rossz emlékeim vannak. Nyilván vannak ilyenek is, de nem ez az elsődleges szempont, ami miatt örömtáncot jártam. Viszont 15 éves koromban kezdtem zenélni, és 30 éves voltam, amikor feloszlott a BTS. Mind a Newborn, mind a BTS nagyon intenzív zenekar volt, mind zeneileg, mind munkamorál, mind az emberi kapcsolatok területén. Tizenegy év folyamatos turnézás és lemezkészítés, érdemi pihenés nélkül egy megviselő folyamat, főleg azon a szinten és azzal az elánnal, ahol és ahogy mi ezt csináltuk. Nem ismertünk sem istent, sem embert, ha arról volt szó, hogy mi végig akarjuk csinálni, amit kitaláltunk. Ezzel nyilván sok ellenséget is szereztünk, itthon is, külföldön is egyaránt, de ez akkoriban nem érdekelt. Lehet, hogy ma pár dolgot máshogy csinálnánk, de igazából nekünk az, hogy egy alapjában véve hardcore/punk-hatású zenekarban vagyunk, azt jelentette, hogy egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondol. (nevet) Szóval nagyjából egy ilyen mókuskerék volt az, amit otthagytam magam mögött, és jól esett kicsit mással foglalkozni. Nyilván ha egy-egy jó koncertet láttam, mindig elszomorodtam, hogy nekem ez nem adatik már meg. Aztán amikor szervezőként végignéztem, ahogy délután megérkezik egy-egy zenekar, kifacsarva, kialvatlanul, fáradtan, büdösen, és mindenki annyira zombi, hogy a telefonját nyomogatja katatón állapotban a backstage-ben, mindig azt mondtam magamban, hogy „na, ez az, ami egyáltalán nem hiányzik nekem." Abszolút benne volt, hogy nem fogok már többet semmit sem csinálni. Persze badarság lett volna ezt komolyan is vennem igazán! (nevet)
Mikor döntöttétek el Norbival, hogy összehozzátok a Ghostchantet, és hogy lett kettőtökből teljes zenekar?
2012 nyara lehetett. Norbi kábé tíz percre lakik tőlem, a '90-es évek vége óta vagyunk barátok vele meg Vityával a Nadirból. Elég sokat lógtunk együtt, hasonló zenéket szeretünk, állandóan kutyázunk, úgyhogy valahol adott volt, hogy csináljunk valamit együtt, beszéltünk is erről sokat amúgy. Szerintem egyébként nagyjából úgy kezdődhetett az egész, hogy Norbi csesztetett, hogy csináljak már valamit vele, én meg igent mondtam. Egyes Ghostchant-ötletek már 2012 nyarán megvoltak, például a Slaves nyitónótája, a Prosperity Through Enslavement bizonyos részei az első ötletek között voltak, amiket Norbi mutatott. Persze megesküdtem minden élő szentre, hogy ez csak stúdióprojekt lesz, semmi más. Eleinte úgy volt, hogy Norbi feljátszik minden hangszert, Fellegi Ádám feldobolja, és ennyi. Aztán egyszercsak ott voltunk, hogy Ádám nem nagyon akarta csinálni, így felhívtam Kocsis Mátét, akinek tetszettek a nyers demók, Norbi meg szólt Kósa Daninak, aki akkor még a Nadirban játszott, hogy próbáljunk egyet. Az első közös próba olyan jó lett végül, hogy Máté szólt Bignek, aki imádja az ilyen jellegű zenét, és egyből szólt, hogy jönne. Nekem nyilván fontos Big személye, hiszen nagyon sok jó dolgot csináltunk együtt a Newbornban, így adott volt a dolog. 2012 decemberének elején próbáltunk először közösen. Aztán különböző okok miatt – részben miattam, mert belecsúsztam egy újabb pánikbetegséges periódusba – egyáltalán nem történt semmi 2013 októberéig. Norbinak akkor elege lett, összehívta a zenekart, és felvették az összes dobot a Slaves EP-hez. Utána meg nem volt nagyon visszaút, hirtelen ott eszméltem, hogy stúdióban vagyok, és kiabálok nagyon.
Minek tekinthető ez a csapat: projektnek, vagy fullosan működő zenekarnak?
Is-is. Norbinak van ugye a Nadir és az Our Existence Is Punishment, de leginkább ő az, aki kikéri magának, hogy ezt projektnek hívjuk. Szerinte a projekt kifejezés degradáló, és azt jelzi, hogy nem fontos dolog, holott ez mindannyiunknak az. Projektnél több, egy hagyományosan működő zenekarnál kevesebb. Igazából az van, hogy ezt egy öntörvényűen működő, teljes jogú főzenekarnak kellene hívni. (nevet)
Nagyon intenzíven turnézni deklaráltan nem akartok, marad ez a pár kiemelt fellépés itthon és külföldön. Miért?
Más ez a mai világ, mint amiben a Newborn, vagy még akár a BTS is alkotott, turnézott, koncertezett. És ahogy más a világ, mi is mások vagyunk. Norbinak van két örökbefogadott kutyája, két munkahelye. Máténak van melója, van más zenekara, Bignek munka, gyerek, Dani is melózik, és neki is van másik zenekara. Nekem is van elég sok tennivalóm. Mi már nem akarunk mindenáron, kezünket-lábunkat összetörve beállni azon zenekarok sorába, akik gyilkolják egymást egy-egy koncertlehetőségért. Pedig nekünk lehetőség szerencsére lenne bőven, így is egy rakat tervet át kellett tolnunk 2016-ra. Külföldre amúgy szívesen megyünk. Itthon, ezzel a zenével, ennek a közegnek nem látjuk értelmét se turnézni, se fesztiválozni. Aki kiváncsi ránk, az meg tud nézni minket azon az egy-egy kiemelt bulin Budapesten. Bár erősnek, fiatalnak és egészségesnek érzem magam, bohócnak már öreg vagyok. Igazából a pénz sem számít egyáltalán, tehát azon nem kezdünk el rugózni, hogy mennyibe kerül valamit megcsinálni, ha van hozzá kedvünk, de akkor már inkább valami értelmesebb dologra költjük azt, legyen az külföldi turné, bakelitlemez kiadása, satöbbi. Az országban tombol a nihil és a felszínesség, mi pedig nem egy felszínes zenekar vagyunk. Amit csinálunk, komolyan csináljuk, nincs félgőz, nincs beleszarás. Mind zeneileg, mind szövegileg igyekszünk kiadványról kiadványra fejlődni, haladni. És nem feltétlenül derogál nekünk az sem, hogy valahol mondjuk húsz embernek kell játszani, csak érted: minek? Debrecenben, miközben beszéltem a közönséghez, az első sorban két jóléti nyárspolgár kisgyerek, akik két év múlva már valami diszkóban fogják rázni magukat, fennhangon beszélgetett. A zene, a fizikai kiadványok, az élőzenei koncertek veszítenek a bájukból, a különlegességükből, és teljesen elértéktelenednek. Ma már minden zenekar ír egy dalt, összehazudják a stúdióban, csinálnak hozzá egy jó borítót, van egy Facebook-oldaluk, van egy Bandcamp-oldaluk, van egy klipjük – ma már lassan minden hülye tud forgatni akár egy iPhone-nal egy klipet –, és turnézni akarnak. Itthon is, külföldön is. Persze a dalt nem képesek eljátszani élőben, mert zenélni egyáltalán nem tudnak. És persze, ilyenkor jön az, hogy a hardcore punk sohasem a zenei tudásról szólt. Persze, hogy nem. Viszont a haladásról, a nyitottságról, a fejlődésről igen. Ha én 35 évesen el tudok menni egy edzőterembe, hogy ne köpjem szemen egy félseggel megült lovon a saját közönségemet, és legyek képben fizikailag, szellemileg, akkor más se tegye. Csak a mai, felgyorsult világban lassan már nem érték az, hogy jó-e a produkciód, vagy sem. Annyi igénytelen szar van ma, amivel kiszúrják az igénytelen közönség szemét, hogy lassan egy zenehallgató képtelen kihallani azt, ha valami jó. Aki meg értelmes, és számít neki, hogy mit csinálunk, az úgyis meg tud nézni minket a kevés alkalmak egyikével.
Négy EP-t terveztek kiadni, ebből kettő már kijött. Több kinti zenekarnál is láttunk már példát hasonló megoldásra. Ti miért emellett döntöttetek? Miért jobb és praktikusabb ez, mint egy teljes nagylemez?
Nagyjából erre van időnk, ilyen egyszerű az egész. Az egyéb elfoglaltságaink miatt jelenleg erre futja. Szövegileg kidolgoztam egy koncepciót, ami négy lemezre hozható ki. Emellett vannak már ötleteim egy, de lehet, hogy két nagylemezre is. Szeretnénk csinálni ugyanis nagylemezt is majd. Az az igazi álmunk, hogy egy átfogó, koncepciózus, teljes hosszúságú albumot hozzunk ki majd egyszer.
Milyen munkamegosztásban születnek a dalaitok? Mennyire más a szereped, mint a Newbornban vagy a Bridge To Solace-ben volt, már ha más?
Az első lemez leginkább Norbi ötleteiből épült fel, a Nations lemeznél Big is írt már dalokat. Ami más nekem, mint az előző két zenekaromnál, hogy itt beleszólhatok egy-egy dalba zeneileg is. Például a Wasted Struggle splithez készült The History That Broke Us vázát nagyjából én raktam össze Norbival, a szegényes zenei tudásomat latba vetve! (nevet) Ott a szöveg megvolt már régen, és ahhoz igazítottuk a témákat, amiket Norbi mutatott. Ez nagyjából úgy zajlott, hogy én mondtam, hogy ezt ide tegyük, azt inkább oda! (nevet) Ezt Norbinál raktuk amúgy össze otthon egy laptop, egy gitár meg Pannika, a nyakamban ugráló pitbull segítségével. Aztán persze a próbákon mindig alakítgatunk ezt-azt. Például az Éhínség a Nationről egy hosszabb dal lett volna. Big hozott egy témát, és eljutottunk valameddig, mire közbevágtam, hogy szerintem ez így kerek egész. Először mindenki nézett egyet, hogy de hát van már 40 másodperces dalunk, viszont én meg úgy vagyok vele, hogy ha valami működik úgy, ahogy van, akkor teljesen felesleges lenne variálni rajta tovább. Úgyhogy meg is született az Éhínség. Voltak szófordulatok, ötletek a fejemben egy magyar nyelvű szöveghez, és ott, próbán nagyjából 99 százalékos állapotban meg is írtam a szöveget. A Newbornhoz meg a BTS-hez képest tehát mindenképpen sokkal demokratikusabb egy-egy dal elkészítése, mindenki egyenrangú és mindenki beleszól. Ez pedig tökéletesen működik is egyelőre.
Egymáshoz viszonyítva milyen lett szerinted ez a két EP, és vannak-e már dalaitok a következő kettőhöz?
Kész dalok nincsenek, ötletrészletek vannak mindig, abból születik úgyis mindig több, mint amit fel tudunk venni, így félretesszük ezeket, átnézzük, aztán meglátjuk, mi lesz a sorsuk. Szerintem a Nations mindenképpen előrelépés a Slaves-hez képest, de radikális különbséget a két anyag között nem látok. Itt talán jobban hallatszik, hogy csapatmunka eredménye a négy dal, a hangom is sokkal jobb lett szerintem, erősebb, mint a Slaves EP-n, bár én azzal is elégedett vagyok. A Nations a következő, logikus lépés. Elég szabadon alkothatunk, így sokminden belefér, én már izgatottan várom a következő lemez(ek) készítését.
Ha zeneileg összeveted a Ghostchantet a korábbi csapataiddal, mik a legfőbb közös pontok és mik a legfőbb különbségek úgy zeneileg, mint tartalmi szempontból?
Tartalmilag igazán semmi lényeges különbség nincs. A tartalom mindig is arról szólt nekem, hogy leírom azt, amit látok, tapasztalok, ami bánt, ami bosszant, ami megmozgat és így adom ki magamból a feszültséget, és csak remélni tudom, hogy valakinek ez segít. Zeneileg azért sokkal szigorúbb, agresszívebb, extrémebb a Ghostchant, mint akár a Newborn, akár a BTS.
A kazetta formátumot miért ölelitek ennyire a kebletekre azt leszámítva, hogy kultikus?
Kultikus és praktikus. Gyorsan meg lehet oldani a kiadást, el lehet vele bíbelődni, lehet borítót hajtogatni, labelt ragasztgatni, számozni, satöbbi. Ráadásul az alacsony példányszám miatt elég gyorsan el is szoktak fogyni a kazetták: a Nationsből két darab maradt, a Slaves egy nap alatt el is fogyott.
Régóta aktív részese vagy a hazai undergroundnak több oldalról is. Hogy látod, mik a legfontosabb pozitív és negatív tendenciák az utóbbi években itthon?
Nagyjából erre már kitértem fentebb, amikor arról beszéltem, hogy miért is nem szeretnénk koncertezni annyit, leginkább itthon. Néha vannak amúgy nagyon jó bulik. Nekünk például a bemutatkozó koncertünk fantasztikus hangulatú volt, mi legalábbis nagyon jól éreztük magunkat, és szerintem a közönség is. Nyilván furcsa volt sokaknak, hogy kapnak tartalmat is a zene mellé, de hát mi már csak ilyenek vagyunk! (nevet) Ahogy kifejtettem fentebb, zenei oldalról borzalmas a sok rossz, képzetlen zenekar, akik összehazudnak maguknak jó felvételeket, és ugyanúgy zenehallgató oldalon borzalmas az internetes kivagyiság. Mindenki mindennek a legnagyobb rajongója, szakértője, mindenki mindenhol ott lesz, de ez sokszor a jegyvásárlásnál nem mutatkozik meg. Azaz visszatérünk oda, hogy fuldoklunk az értéktelenségben és érdektelenségben. Aztán ott van az is, hogy kevés a meghatározó rockzenei média itthon. Félreértés ne essék, nem téged, titeket szeretnélek ezzel megbántani, hanem szeretném, ha belátnánk, hogy ennél, ami most van itthon, sokkal többre van szükség. Nincs egy YouTube-os zenei műsor például, amit fillérekből meg lehetne oldani mondjuk. Nincs egy normális internetes rockrádió, bár most, ha jól tudom, a Rckstr Magazinék csinálnak egyet. A baj az, hogy sok az internetes tudós, de nincs, aki tényleges tudást, értékes cikkeket, kritikákat közöljön. Pont Lénárd Lacival beszélgettem a minap, hogy mennyire jó például a Grungery.hu, és mennyire rossz egyben, hogy egyetlen szubkultúrának sincs ennyire hiteles képviselője itthon, mint Pintér Miklós, aki a Grungeryvel szerintem egy egyedülállóan igényes, hiteles dolgot alkotott, amit öröm olvasni. Pedig aztán én nem vagyok egy nagy grunge-rajongó, leszámítva azt, hogy az Alice In Chains Dirtje, a Pearl Jam Tenje vagy a Soundgarden Badmotorfingerje örökös toplistás lemezek nálam. Mégis áthatja az egész magazint a szerelem, az alázat és a tisztelet a zene és a kedvelt szubkultúra iránt. Ez persze valahol egy önkritika is, mert simán csinálhatnék akár én is egy hardcore punk blogot érdekes interjúkkal, satöbbi, de ha még ezt is be kellene rakni az amúgy is elég sűrű életembe, akkor lehet, hogy egyik nap elsírnám magam és elszaladnék világgá! (nevet)
Gondolatkísérlet-jelleggel: szerinted ha ma startolna a Newborn, milyen jövő elé tekinthetne?
Ez egy érdekes téma. Egyszer beszélgettünk erről hosszan Szalkai Tibivel és Orbán Ferivel, a Till We Drop zenekar gitárosával. Ami azért is volt érdekes beszélgetés, mert Feri azért egy bőven más generáció tagja. Szerinte egy mai zenekarnak sokkal nehezebb, mivel minden egyes nap kijön egy új banda egy új dallal, új klippel, új lemezzel, új merchandise-zal, míg a Newbornnak nem kellett ennyi konkurens bandával lépést tartania. Ebben valahol igaza van. Viszont amit meg Tibivel mi láttunk máshogy, hogy egy Newbornt a 2000-es évek fordulóján nem az ikszedik amatőr bandával raktak be egy ligába, hanem egy-egy szervező azt latolgatta, hogy miután csinált bulit egy Converge-nek, egy Catharsisnak, egy Hatebreednek vagy egy Boysetsfire-nek, akkor ez a magyar banda, a Newborn megérdemli-e ugyanazt a bánásmódot. Mi pedig ezt akkor kiérdemeltük a teljesítményünkkel, az alázattal és a hozzáállással. Persze sok víz lefolyt azóta a Dunán, úgyhogy rettentő nehéz erre a kérdésre egy normális választ adni. Ma a nyugati zenekarok, leginkább az Egyesült Államok-beli, a brit és az ausztrál bandák egyenlőbbek az egyenlőknél is. Kevés európai zenekar tud úgy labdába rúgni egy más szinten, mint ahogy anno a Newbornt bevették a játékba. Persze azt mondom, hogy amit akkor megéltem belülről a Newbornban, ahogy láttam az emberek arcán a döbbenetet, az örömöt, az érzelmek egyéb más skáláit egy-egy koncerten, az alapján talán lenne ma is keresnivalónk.
Mire számíthat, aki lemegy egy Ghostchant-koncertre?
Nagyjából 30 perc őszinte, mindenfél bullshittől mentes, agresszív koncertre, ahol figyelünk a tartalomra is. Egy Ghostchant bulin mi szívesen látunk mindenkit – leszámítva azt, akit nem, de azokat majd elzavarjuk –, aki nyitott egy-egy olyan estére, ahol a zenélés mellett igyekszünk egy gondolkodó, intelligens közösséget is alkotni.
Mik a terveitek az idei évre nézve?
Lesz ez a hétvégi négyállomásos turné egy német zenekarral, a Blankkel, júniusban játszunk Prágában, augusztusban játszunk egy nagyon fasza fesztiválon Nyírbátorban. A Drow nevű death/sludge/doom-banda hívott meg minket egy ingyenes, bográcsozós, saját maguk által ácsolt színpados, szabadtéri ügyre, amihez örömmel adjuk a nevünket, mivel igazi zenerajongó arcok jönnek össze, mindenféle körítés nélkül és adunk egy jó bulit barátok között. Ősszel-télen talán lesz még egy bulink itthon, a többit meglátjuk. Április végén végre kijön a Nations EP bakelitváltozata is. Mindeközben Norbiék a Nadirral akarnak új lemezt kihozni, így most kicsit az kerül az előtérbe majd, de lassan neki szeretnénk állni a The Southern Oracle-lel közös split 7"-nek is, amelyre egy izgalmas koncepciót dolgoztunk ki. Ideálisan jó lenne még a harmadik, Faith című EP-nek is nekiállni, de szerintem ez már 2016 lesz csak.
A Ghostchant április 3-án Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. További részletek itt.
Hozzászólások