Shock!

Triumph And Power címmel jelent meg január utolsó napjaiban a svéd Grand Magus új nagylemeze. A Janne „JB” Christofferson énekes/gitáros vezette trió annak idején doomos bandaként indult, mára azonban dominánsabbá vált zenéjükben a Judas Priest és a korai Manowar ihlette sötét, súlyos heavy metal vonal, és a legutóbbi, 2012-es The Hunt lazább, néhol hard rockosabb megközelítése után ismét egy fémesebb, szigorúbb lemezt szállítottak le. A műfajban minden bizonnyal az év egyik csúcslemezéről beszélünk, így amikor lehetőség nyílt rá, hogy elbeszélgessünk a Spiritual Beggarst is megjárt JB mesterrel, természetesen kapva kaptunk az alkalmon.

Őszintén szólva örültem neki, hogy ismét súlyosabb vizekre eveztetek ezzel az új lemezzel. Nem mintha a legutóbbi albummal különösebb bajom lett volna, de ez azért egyértelműen jobban tetszik.

Kétségtelen, hogy a The Hunt egyfajta eltávolodást jelentett a korábbi vonalhoz képest, egyetértek. Nem is volt könnyű elkészíteni azt a lemezt. Éppen akkor veszítettük el a dobosunkat, és hiába került a helyére Ludwig Witt, akit nagyon is jól ismerek a Spiritual Beggarsből, a helyzet ebben a formában mégis újnak számított vele. Emellett új kiadóhoz is szerződtünk, szóval a körülményeink is megváltoztak. És maga a zene is változott: néhány dal hard rockosabb irányba fordult, mint a régebbiek, néhol egyenesen AC/DC-s lett a végeredmény. Ettől még persze jól sült el az anyag, és működött is, de most, teljesen tiszta fejjel az elejétől fogva úgy álltunk hozzá, hogy egy fenséges, erőteljes heavy metal lemezt akarunk leszállítani.

Ez annak hatása is egyben, hogy mára Ludwig is beilleszkedett közétek?

Igazság szerint a Grand Magusben sosem volt semmiféle különleges formula. Bizonyos lemezeink jammelésből születtek, más albumokra pedig javarészt otthon, egyedül írtam meg a dalokat. Valójában az jelentett változást a The Hunthoz képest, hogy soha nem koncerteztünk még annyit egy album kapcsán, mint azóta, így aztán tényleg nagyon összeérett ez a mostani hármas felállás zeneileg. Innentől kezdve minden természetesen jött magától. Ludwig ugyanazon a típusú heavy metalon nőtt fel, mint én, és az eredmény is pont olyan lett, mint amilyet előzetesen megálmodtam.

Ez azt is jelenti, hogy ezeket a dalokat most egyedül írtad?

A többségüket igen, az instrumentális tételek alapjait pedig Fox (Fox Skinner basszusgitáros, a másik alapítótag JB mellett) rakta össze. Egyébként emögött sem volt különösebb tudatosság, egyszerűen így jött ki a lépés. Énekesként, gitárosként, dalszerzőként egyaránt pontosan tudtam, mit akarok megvalósítani, így most könnyebb volt így. De természetesen együtt csiszoltuk véglegesre a dalokat. Legközelebb pedig lehet, hogy megint közösen dolgozunk majd az elejétől fogva, ki tudja…

Foxszal a kezdetek óta együtt dolgoztok. Hogyan jellemeznéd a kapcsolatotokat?

Kiegyensúlyozott, természetes kapcsolatként. Akármi is történik, mindketten tudjuk, hogy ott vagyunk egymásnak: megbízunk a másikban, támaszkodunk a másikra. És mivel mindketten másban vagyunk jók, remekül ki is egészítjük egymást. Ez a barátság nyilván messze túlmutat a zenekaron, a zenélésen.

Az sosem fordult még meg a fejetekben, hogy esetleg egy másik gitárost is bevegyetek?

Néha megkapom ezt a kérdést, szóval már csak emiatt is szoktam gondolkodni a dolgon, és mindig arra jutok, hogy nem lenne értelme. Ez a zenekar tizenöt éve működik trióként, és a jelek szerint tökéletesen működik is minden ebben a formában. A legegyszerűbb válasz a miértre egyébként az, hogy egyszerűbb három emberrel célirányosan dolgozni, mint néggyel vagy öttel. A zenekari munka eleve kompromisszumokat kíván meg, és minél többen játszanak valahol, annál nagyobb esély van a nézetkülönbségekre, a vitákra. Nyilván te is számos gyerekes zenekari vitát tudnál említeni, amelyek bejárták a médiát… A Grand Magus három tagja egy hullámhosszon rezeg, ugyanazok a céljaink, ugyanazok az elképzeléseink a banda jövőjét illetően. Nézd meg például a Motörheadet: trióként kezdték, aztán volt egy korszakuk, amikor négyesben játszottak, de aztán megint hárman maradtak, és azóta sem kerestek második gitárost, mert tökéletesen jól tudnak működni így is. Szintén fontos szempont, hogy a koncerteken is egyszerűbb hármas felállásban jó hangzást kreálni, tisztább így a kép. Mi ráadásul baromi erőteljesen is szólunk élőben. Számos fesztiválon jönnek oda hozzám rendszeresen, hogy a Grand Magus dörrent meg a legsúlyosabban az összes fellépő közül. Ilyenkor pontosan tudom, hogy jó úton járunk.

Te amúgy elsősorban gitárosként vagy énekesként tekintesz magadra?

Eleinte gitáros voltam, az éneklés ehhez képest csak viszonylag későn jött, bár természetesen én is tudom, hogy a Spiritual Beggars miatt a legtöbben a mai napig énekesként ismernek. Viszont abban a periódusban sem hagytam fel a gitározással, hiszen a Grand Magus továbbra is üzemelt.

A Beggarsben nem merült fel, hogy esetleg gitározhatnál is az éneklés mellett? Vagy Mike Amott mellett felesleges lett volna?

Igazából soha nem is beszéltünk erről, szóval fel sem merült a kérdés… A dolog egyik oldala nyilván Michael, aki zseniális gitáros, tényleg elképesztő zenész, de mellette még ott volt Per Wiberg is, aki a billentyűivel szintén nagyon sokat tesz hozzá a Spiritual Beggars hangzásához. Mike és Per hangszerei mellett egyszerűen nem maradt volna hely még egy gitárnak, vagy ha mégis beleszuszakoljuk, az teljesen megváltoztatja a zenekar megszólalását. Szóval eleve értelmetlen is lett volna ilyesmivel kísérletezni.

Azért gondolom, a Grand Magus után elég furcsa volt kiállni a színpadra egy szál mikrofonnal a kezedben…

Nem elég furcsa, hanem nagyon furcsa volt! (nevet) Főleg az első időszakban, az On Fire lemez turnéinál kellett szoknom a helyzetet. De aztán hozzáedződtem, és bizonyos szempontból még könnyebbséget is jelentett, hogy nem kellett a gitározásra figyelnem, csak az énekre meg a közönséggel folytatott kommunikációra.

Mit tudtál leginkább hasznosítani a Grand Magusben a Spiritual Beggarsben tanultak közül?

Az egyik nyilván a kommunikáció volt a színpadon, amit most említettem. Ezen a téren a Grand Magusnél is radikális változásokat hozott az a periódus, hiszen rádöbbentem, mennyire fontos interakcióba lépni a nézőkkel. A másik alapvető terület, ahol rengeteget tanultam, a stúdiómunka volt. Rickard Bengtsson, az On Fire és a Demons hangmérnöke elképesztően jó szakember, aki emellett az énekhez is nagyon ért, így aztán technikailag is sokat tanultam tőle. Később nem véletlenül dolgoztunk vele a The Hunt lemezen.

A Hunt előtt a világ egyik legnagyobb metal kiadójától, a Roadrunnertől szerződtetek át a másik legnagyobb metal kiadóhoz, a Nuclear Blasthez. Mennyiben tér el egymástól a két cég működése?

Leginkább abban, hogy a Roadrunnernél dolgozik néhány tényleg nagyon komoly zenekar. Olyanok, akik egyrészt zeneileg sem számítanak annyira metalnak, másrészt tényleg úgy működnek, mint akármilyen elsőligás nagy előadó. És értelemszerűen ők állnak a kiadó működésének középpontjában. Ettől függetlenül egyébként a Roadrunner remek munkát végzett, különösen a német részlegük, és mi elsősorban velük dolgoztunk. Viszont a cég átalakulása következtében azok az arcok gyakorlatilag felszívódtak onnan, akikkel annyira megtaláltuk a közös hangot… De nem panaszkodom, mert jó dolgunk volt náluk. A Nuclear Blast abból a szempontból jobb, hogy náluk jobban senki sem ért a heavy metalhoz. Ráadásul kizárólag metallal foglalkoznak, semmi mással. Teljesen magától értetődő, hogy egy olyan zenekar, mint a Grand Magus, ennél a kiadónál legyen. Mi sosem passzoltunk igazából sehová: semelyik trendnek nem voltunk a részei, semmiféle mozgalomhoz nem tartoztunk.

Ennek ellenére szerintem simán lehetne a zenekar ismertebb a jelenleginél, a zenétekben megvan ehhez a szükséges potenciál...

Ezzel én is egyetértek, éppen ezért is mondtam, hogy jó helyen vagyunk a Nuclear Blastnél. Nekem is meggyőződésem, hogy a zenénk egy szélesebb közönségréteget is megszólíthatna, mert annak ellenére, hogy mentes mindenféle kompromisszumtól, tele van fogós dallamokkal, melódiákkal. És ezzel most nem valami kommersz dallamosságra, slágerességre gondolok, hanem olyan ragadósságra, mint ami a Judas Priestet, az Iron Maident vagy a Saxont is jellemzi. A Nuclear Blastnél esélyünk nyílik arra, hogy eljussunk ehhez a szélesebb közönségréteghez, és az a legjobb, hogy zeneileg semmiféle megalkuvást nem kell tennünk ennek érdekében, egyszerűen csak játszanunk kell a saját muzsikánkat.

Említetted a Priestet, a Maident, a Saxont…

(nevetni kezd)

Mi az?

Tudom, hogy mit akarsz mondani! (nevet)

No, mit?

A Manowart, mi mást?

Ráhibáztál…

A Manowar is az örök kedvenceim egyike, imádom őket, és ezek a hatásaim az évek során egyre jobban vissza is tükröződtek a Grand Magus zenéjében. Mivel pedig Ludwig is ugyanolyan rajongó, mint én, most végre teljesen ki is bontakozhattam! (nevet)

A mostani dolgaikról mi a véleményed?

(elgondolkodik) Hogy is mondjam… Tudod, én nem vagyok zenekritikus! (nevet) Tisztában vagyok vele, hogy sokan úgy gondolják: az első öt Manowar album klasszikus, azóta pedig csak szart készítenek, de én nem értek egyet ezekkel a vélekedésekkel. Minden korszakukat szeretem, az utolsó pár lemezt is sokat hallgattam. Ha rajongó vagy, ezekben is megtalálhatod az értékeket.

Mi most a következő lépés a Grand Magus számára?

Márciusban európai turnéra indulunk az Audrey Horne, a Zodiac és a The Vintage Caravan társaságában, aztán jön a fesztiválszezon, ősszel pedig remélhetőleg további önálló megmozdulások Európában. Jó lenne most már végre eljutni az Egyesült Államokba is, ott ugyanis még soha nem léptünk fel, csak Kanadában játszottunk egyszer. Meglátjuk, hogy fut majd az album, de e téren jó érzéseim vannak.

El tudnál képzelni esetleg egy közös turnét valamikor a Spiritual Beggarsszel?

(nevet) Nem, nem, az túlzás lenne. Főleg Ludwignak… Szerintem jobb ezt a két sztorit külön kezelni. Fesztiválokon egyébként néha játszunk együtt, és volt is rá példa, hogy felmentem hozzájuk a színpadra vendégeskedni. Az ilyesmi jó móka, pláne, hogy ma is jóban vagyunk, és természetesen továbbra is hatalmas Spiritual Beggars rajongónak tartom magam. De egy komplett közös turné sok lenne.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az első a Judas Priesttől a Defenders Of The Faith, minden idők egyik legjobb heavy metal albuma. Aztán legyen a második a Manowartól az Into Glory Ride, ha már úgyis beszéltünk róluk, a harmadik pedig az első Rainbow, a ’70-es évek egyik csúcslemeze.

Mi az élet értelme?

Hogy élvezd.