Shock!

A nagy nap elérkezett. Végre. Hosszas küzdelmek árán, de sikerült az interjút is összehozni (köszi Timi!). A koncert délutánján remegő térdű kollégák gyülekeztek az egyik pesti hotel előterében. A szokásos csúszás után mindenkinek kiosztották a helyet, ahol meginterjúvolhatja a zenekar tagjait, nekünk K.K. Downing "jutott", és a lépcső alatti sarok.

Hiába vártak ránk kényelmes bőrfotelok, mi izgatottan toporogtunk Viktorral, lestük mikor bukkan fel a Mester. És egyszer csak egy feketébe öltözött (pontosabban: szűk fekete hosszúujjú vékony pulcsi, fekete nadrág, nyakában ezüstlánc, rajta Flying V medállal) alacsony és hihetetlenül vékony - úgy éreztem, a két kezemmel át tudnám fogni a derekát - figura közeledett, a turnémenedzser kíséretében, aki beazonosított minket, igen, mi vagyunk mi. Rövid köszönés és kézfogás Kennel, majd vágjunk a közepébe. Sajnos előtte szóltak, hogy interjú közben nem lehet fotózni, mert nem fellépőruhában van a zenekar - ennek ellenére két tévéfelvétel is készült velük -, de ez nem gátolt meg abban, hogy megkérdezzem K.K.-t fotózhatok-e. Persze - jött a válasz. Boldog mosollyal - sápadtan az izgatottságtól vágtunk bele az interjúba, melyben Viktoré volt a fő szerep. (Halkan megjegyzem K.K. azt szűrhette le a magyar újságírókról, hogy mindahányan vörösödnek és időnként dadognak. Hárman legalábbis szépen belezavarodtunk a mondanivalónkba, hiába ha valaki évtizedek óta kedvel egy zenekart, annál ez bocsánatos bűn) Azt is halkan megjegyezném, hogy K.K. sokkal fiatalabbnak néz ki, mint a fotókon, és az interjú alatt készített fotók is csalnak, nagyon fiatalos testben és lélekben egyaránt. Meg szimpatikus, közvetlen, kedves, aranyos, szóval sztárságnak még csak a szikráját sem lehetett felfedezni rajta. Mit mondjak, fantasztikus érzés volt ott csücsülni egy élő legenda mellett...)

T.V.: Először is köszöntünk itt Budapesten, ahol most jártok első ízben! Motivál-e még benneteket, hogy számotokra új helyeken, új országokban koncertezzetek?

Az motivál csak igazán! Új helyeken, új városokban, új országokban játszani még izgalmasabb is. Nagyszerű dolog!

T.V.: Úgy láttam, rendkívül feszített tempóban haladtok a turnéval, viszonylag kevés a pihenőnapotok. Nem túl intenzív ez? Hogyan bírjátok?

Ilyen a rock'n'roll életforma. Kemény. Mi voltaképpen nem is zenészek vagyunk, hanem az utak harcosai!

T.V.: Méghozzá több mint huszonöt éve...

Így igaz! (nevet) Ez az élet. Ezt szerettük volna csinálni, amikor fiatalok voltunk, és nagyon méltányoljuk azt a rengeteg embert szerte a világon, akik bármire képesek, hogy pontosan ugyanazt csinálják, mint mi! Igen nagyra kell értékelnünk ezt abban a helyzetben, amelyben vagyunk.

T.V.: Egyetértesz, ha azt mondjuk rólatok, hogy örökifjú zenekar vagytok?

Hát... Igen! (nevet) Lehet benne valami, mert ez szerintem a fiataloknak való, úgyhogy topon kell lennünk! Szellemileg és erőnlétileg is frissnek kell maradnunk. 50 éves vagyok és nekem ez már elég húzós, szóval a embernek nagyon ott kell lennie a szeren! Jónak kell lenned abban, amit csinálsz, profinak!

T.V.: Ha már a fiatalságot említetted, hogyan indult annak idején a Judas Priest pályája? Mondanál pár szót a kezdeti időkről?

Nos, ez egy hosszú, de szerintem jól dokumentált történet. Olyanok voltunk, mint bárki más: reményteli, fiatal srácok, taknyosok, akik szerettek volna valamihez kezdeni az életben és nem akartak 9-től 5-ig melózni. Fiatalon az embernek talán már megvannak bizonyos adottságai: azt hiszi, tud valami különlegeset, jól néz ki vagy más, mint a többiek. Talán úgy gondolja, többet érdemel, mint amennyi jutott neki és összeáll más srácokkal, akiket ugyanaz hajt... Utána már arra összpontosítanak erőteljesen, hogy legyen egy rockbandájuk és ha igazán akarják, akkor előre is tudnak haladni. Ez történt a Judas Priesttel, a Metallicával, az Iron Maidennel, a Def Lepparddal stb. Szerencsére, ha kitartó és kellően motivált vagy, megvalósíthatod az áttörést a zeneiparban és lassanként tovább is léphetsz...

T.V.: A közelmúltban az Anthrax-szel koncerteztetek Amerikában? Hogy ment a turné?

Csodásan alakult, bár a szeptember 11-i események kicsit megviseltek bennünket. El tudod képzelni a helyzetet: a Judas Priest és az Anthrax együtt, az új albumunk címe Demolition - meggondolandó volt, valóban ezt akarja-e a világ egy rock bulitól az adott pillanatban... De aztán néhány hónap múltán elült a vihar és ahogy csillapodtak a kedélyek, mindenki ráébredt, hogy mi csak előadók, művészek vagyunk. Zenészek, akiknek az első számú és egyetlen célja, hogy játsszanak és szórakoztassák az embereket. Ez volt a legfontosabb és így a turné igazán remekül sült el.

T.V.: Az Anthraxnek a neve miatt akkoriban jócskán meggyűlt a baja a cenzúrával és sok egyéb főokossal. Ti nem keveredtetek hasonló kalamajkába a zenekar neve vagy a lemez címe kapcsán?

Nem ebből adódtak a problémáink. Általában persze a világ igen érzékenyen reagál bizonyos nevekre és címekre. De amikor egy ország vagy a világ ostrom alatt áll, nyilván vannak dolgok, amelyek minden mással szemben elsőbbséget élveznek és az egész világ roppant kényes, érzékeny időket élt át akkoriban. Jobbnak láttuk tehát, ha kivárjuk, hogy ez az érzékenység kicsit alábbhagyjon. Már csak magunk miatt is. Azt se felejtsük el, hogy az Anthrax New York-i csapat, úgyhogy ismerhettek olyanokat, akiknek közvetlenül vagy áttételesen közük volt ehhez az egészhez. Vannak időszakok a történelemben, amikor némileg a zene is háttérbe szorul és várnia kell... Szeptember 11-én éppen Mexikóban állomásoztunk és vártuk, hogy kezdődjön a turné az Anthrax-szel. Már el is indultunk volna, ám a dolog meghiúsult. Senki nem tudta, mi történhet 12-én, 13-án vagy 14-én, így mi is hazautaztunk Angliába és vártuk, mi lesz. Szerencsére a helyzet nem fordult rosszabbra.

T.V.: Korábban se voltak gondjaitok ezzel a névvel?

Nem. Igaz, hogy a 80-as évek kezdetén, amikor mondjuk a KISS-szel játszottunk, fel-felbukkant odakint néhány tiltakozó vallási fanatikus, de azok se voltak többen, mint ahányan pl. az Ördögűző c. film ellen tüntettek a mozik előtt a bemutató idején. Csak kisebb csoportokról van szó. A Judas Priest minden túlzás nélkül maga a HEAVY METAL, még dalt is írtak anno ezzel a címmel! A kifejezés mint egy egész zenei irányzat megnevezése viszont NEM tőlük származik:
Valami angol lapban találkoztam először a "heavy metal" kifejezéssel ebben az összefüggésben. Már nem emlékszem, melyik együttesről szólt a cikk és ki írta, csak arra, hogy az illető "heavy metal"-nak (ez a szókapcsolat eredetileg NEHÉZTÜZÉRSÉGET jelent, meg lehet nézni a szótárban!.. - T.V.) titulálta, ahhoz hasonlította a szóban forgó bandát vagy a zenéjét, annak hangzását. Fogalmam sincs, honnan jött ez, valahol Angliában dobta be a köztudatba ez a bizonyos újságíró akkoriban, 1978-79 táján, bár az évszámokban már nem vagyok biztos.

T.V.: A ti szinteteken lévő zenekarok működését bizony marketing-jellegű döntések is kísérik olykor. Hogyan tudtok együtt élni ezzel a ténnyel? Foglalkoztat egyáltalán benneteket ez a kérdés?

Valóban vannak ilyen fura marketing-figurák körülöttünk, akik intéznek ezt-azt, ha erre gondolsz. Mi azonban határozottan egy hagyományos heavy metal csapat vagyunk, annak valljuk magunkat és kész.

T.V.: A Demolition megjelenése csaknem pontosan egybeesett a Sony által újra kiadott, remasterizált Judas Priest sor első négy darabjáéval. Az egy dolog, hogy engem mint a csapat régi hívét ugyanúgy izgat a legfrissebb Priest produktum, mint ezek a feljavított hangzású, bónuszokkal megspékelt régi klasszikusok (szegény K.K.-nek volt is mit dedikálnia az interjú végén, he-he!.. - T.V.), de általánosságban nem volt félő szerinted, hogy ily módon a kelleténél kevesebb figyelmet kap az aktuális albumotok?

Ez egy érdekes kérdés, tőled hallom először azt a feltevést, hogy ebből probléma is adódhatott volna. Azt hiszem, ha remasterizált anyagokról van szó, azokért az igazi, keményvonalas metal rajongók mennek a lemezboltokba. Egy vérbeli rajongó figyelmét az új albumról se terelik el ezek, mi legalábbis így gondoljuk. Szóval érdekes ez a megfigyelés, de a kettő szerintünk nem ütötte egymást. Ott van a friss Judas Priest album és ott vannak azok az anyagok is, amelyeket az emberek már bizonyára beszereztek. A gyűjtők, a régi rajongók megveszik a remasterizált cuccokat - és bevállalják a Demolitiont is. Ezeket a dolgokat amúgy nem mindig tudjuk befolyásolni, néha egyszerűen el kell fogadnunk...

T.V.: A tervezett megjelenéshez képest a Demolition végül nem kis késéssel jött ki. Mi(k) volt(ak) ennek a fő oka(i)?

Rengeteg dolog játszott ebben közre, tényleg rengeteg oka volt. Nem is tudom, talán ugyanaz a szitu, mint minden bandával: ahogy öregszik az ember, egyre tovább tart kihozni az anyagot... Sajnálatos módon Glenn (Tipton) édesapja is elhunyt, a felvételek ideje alatt halt meg és ez is késleltette a megjelenést.

T.V.: Ugye a Close To You az ő emlékének szól?

Azt hiszem, erre a kérdésre igazából Glenn hivatott válaszolni. Ha összefutsz vele itt valahol, tedd csak fel neki.

T.V.: Visszatérve a Demolition albumra: amikor a lemezt készítettétek, szem előtt tartottátok-e Rob Halford ténykedését? Ő ugyanis éppen egy hagyományos hangzású, old school heavy metal anyaggal "támadt fel" akkortájt.

Nem foglalkoztunk ezzel túl sokat. Most is azt mondom, nem egy rossz ötlet a múlttal ötvözni a jelenkort és némileg talán a jövőt is. Nem tartom valószerűnek, ha valaki úgy tesz, mintha továbbra is a 80-as években élne zeneileg. Az embernek fejlődnie kell valamelyest!

T.V.: Tökéletesen egyetértek. Ezek szerint nem arról van szó, hogy tudatosan gyúrtatok volna át maibbra egy már megírt/felvett anyagot a Halford-féle Resurrection hatására.

Egyáltalán nem. Bármit is csinál, semmilyen módon nem befolyásolja a mi munkánkat. Ha visszagondolok, a Fight egyes dolgai nem voltak rosszak, de a Two?!.. Hogyan is lehetett rá hatással az ilyesmi?! Annak azért örülök, hogy Rob észhez tért és ráébredt, kicsoda/micsoda ő valójában. Így a Resurrection hallatán arra gondoltam, legalább elfogadja, mi a küldetése az életben. A Judas Priest rajongók szempontjából ez egy helyes lépés volt tőle.

T.V.: Úgy tudom, nyitott szemmel, pontosabban füllel jártok a mai zenei világban, figyeltek az újdonságokra...

Ezt inkább Glenn mondhatta, tőlem nem hallhatál ilyesmit! Na, nem mintha egész nap a fülemre tapasztott kézzel járkálnék, mert az lehetetlen. De ha hatásokról beszélünk, a legjobb, amit tehetünk az, ha maradunk ömnagunk, ahogy Rob is csinálja. A hatásainknak a lelkünkből kell jönniük, az tesz jót leginkább a zenének!

T.V.: Vannak azért új kedvenceitek, akik hatnak rátok?

Ez egy nehéz kérdés, mert valahányszor meghallasz egy új bandát, meghallod a hatásaikat is. Sokukra volt hatással a Judas Priest vagy az Iron Maiden, ezek a mai csapatok pedig be is vallanák a dolgot... De úgyis mindig akad valami, ami megtetszik, még akkor is, ha az adott banda hatásai nyilvánvalóak. Mondjuk a legutóbbi Nevermore album király, azt nagyon szeretem! Vagy imádtam az első Machine Head albumot is, amely már majdnem tíz éve jelent meg. Akkoriban szállt ki tőlünk Rob, nagyon futott a Pantera és az egy kiemelkedően jó anyag volt! Azért is tetszett, mert a srácoknak hosszú volt a haja! Ezen kívül is rengeteg figyelemre méltó lemez jött ki az elmúlt tíz évben a Pantera meg a Machine Head egyes óta és pl. az utolsó Nevemore egy állat! Kellene is egy új példány belőle, mert a CD-mből már a szart is kihallgattam, teljesen elb...ódott...

T.V.: Tényleg, rátok ki volt a legnagyobb hatással a kezdetekben?

Mindenekelőtt Hendrix. Ha olyanokat kellene megneveznem, akik 1973 körül (vagyis a Judas Priest megalakulása idején - T.V.) gyakoroltak rám hatást, akkor Rory Gallaghert, a Free-t, a Jethro Tullt vagy a Trapeze-t mondanám, de milliónyi bandát említhetnék még. Ja, nehogy kihagyjam a Budgie-t, akikre lehet, hogy nem emlékszel, hiszen nagyjából akkor jelentek meg a színen, amikor születtél. Sajnálhatod, ha nem ismered őket, az volt az egyik leghatalmasabb banda a világon! Hallottad a Breadfan című nótájukat?

T.V.: Á igen, azt hallottam, de csak a Metallica feldolgozásában...

Na, hát eredetileg az egy Budgie-dal volt. 1968 körül íródott, ha minden igaz. Egyébként ha már így szóba került az utolsó Nevermore, azon ott van a The Sound Of Silence feldolgozása a Simon & Garfunkel duótól, ők is abban az időban futottak...

V.Sz.: El tudod képzelni magadat úgy húsz év múlva, ahogy továbbra is nyomod, csak már széken ülve játszol a színpadon? (vigyorgunk)

Hogy micsoda?! Nincs akkora gond a lábammal, bírom még és bírni is fogom! Lehet, hogy már nem lesz karom, csak lábam, akkor a lábujjaimmal játszom majd... Nem lehet megjósolni, mi lesz húsz év múlva. Ki tudja, talán valami nyugdíjasotthonban kötök ki és ott csücsülök majd egy hintaszékben, de tuti, hogy gyorsabban fogok hintázni benne, mint a legtöbben körülöttem a sajátjukban! Szóval nem lesz üldögélés a koncerteken, hacsak nem unplugged bulit nyomunk...

V.Sz.: Szereted az angol humort, a Monty Pythont és társait?

Naná! Kell is, hogy szeressem, különben nem is volnék angol. De a humor az humor és ami vicces, az vicces, bármelyik országból jön.

V.Sz.: Emlékszel még az első gitárodra?

Igen, nagyjából, az egy házi készítésű hangszer volt. Az első komoly gitárom pedig egy Gibson SG Junior volt, egy pick-uppal.

V.Sz.: Van kedvenc gitármárkád?

Minden Flying V-alakú gitárt szeretek és a Stratocasterek az igazi nagy kedvenceim.

T.V.: A Point Of Entry új kiadásának borítójában olvasható az alábbi mondat: "Ha jól szól, játszd!" Ti pedig máig is tartjátok magatokat ehhez. Lehetséges, hogy ez a Judas Priest hosszú pályájának és állandó megújulásának titka?

Igen, alighanem ez.

T.V.: És mire vagy a legbüszkébb a Priest karrierjének egészével kapcsolatban?

Azt hiszem, az albumainkra, mert mégiscsak azokat teszi ki az ember otthon a falra. Valamennyi albumunkra és arra, hogy én is a nevemet adtam hozzájuk.