Egyéni hangvételű, sőt, kimondottan különleges zenekar a miskolci Karst. A csapat black metalos gyökerekkel rendelkezik, ám mára mind zeneileg, mind külsőségeikben valami teljesen mást mutatnak, mint egy tipikusan black metalosnak titulálható formáció: atmoszférikus részekkel teli, post-ilyen-olyan-amolyan hatásokkal is átitatott, összességében senki máshoz nem hasonlítható muzsikájuk méltán tarthat számot az underground hívek érdeklődésére. A Karst második nagylemeze tavasszal jelent meg Lime Veins Bleed Rust címmel, ennek kapcsán beszélgettünk Czakó Dániel dobossal.
Hogyan, mikor alakult a zenekar, és kiknek a hatására jött létre az a meglehetősen egyedi zenei világ, amelyben alkottok?
A Karst elődje a Nebulosus Fatum volt, még 2005-ben alakult, igen ösztönösen, nagyon fiatalon – szerettem volna a korai északi black metal esszenciáját annak hallgatása mellett zenészként is megidézni. Ez bizony igen kezdetleges formában történt, bár visszagondolva az akkori biográfiánkban is ott szerepelt, hogy a célunk az egyedi hang megtalálása. 2009-ben változtottuk a nevet Karstra. Az utak keresése, a kísérletezés nem állt meg, nem tervezünk itt megállapodni. A hatásaink? Rengeteg benyomás ért az évek során, mind az alkotások, mind az azok mögötti gondolkodásmód terén. Egy konkrét személy például az akkori dobtanárom, Kacsenyák Gábor, aki 2007-ben volt olyan kedves és megnézte az egyik első koncertünket. Azt tanácsolta, tegyünk a dalokba halk részeket is, úgy nem lesz végig egyforma az egész. Innen jött az egyik első szikra, hogy szakítsunk a hagyományos metal megközelítéssel. Szerencsére sosem voltunk abban a helyzetben, hogy kizárólagos példát állítsunk magunk elé, mondván, márpedig ilyet kell csinálnunk. Teljesen máshonnan érkező ízek is kerültek a zenénkbe a mindig jelenlévő black metal mellé, melankolikusabb popzenei hangzatok – szívügyem! –, formabontóbb jazz megközelítés, levegős post-punk gitárkezelés, satöbbi. Ahogy Tóth Janó a HBB-ből mondta, egy idő után már nem érdemes kizárólagosan azt a zenét hallgatni, amit játszunk is, mert önismétlésbe torkollik az egész...
Kivel éreztek rokonságot akár a hazai színtéren, akár külföldről zeneileg, illetve hozzáállás tekintetében? Stílus tekintetében mi volt eddig a legtalálóbb, illetve a legkevésbé találó megjelölés, amivel eddig ihlettek titeket?
A régiek érdekelnek, inspirálnak. Szinte egyáltalán nem követem az új zenéket, sem a pályatársakat. A honi Tormentort sokszor emlegettük a legutóbbi albumunk, a Lime Veins Bleed Rust dalainak kidolgozása közben, mert – ahogy olvastam – annak idején ők is „kitoltak magukkal", olyan témákat hozva a próbaterembe, amiket jó ideig le sem tudtak még játszani, csak sok gyakorlás után. Aztán igencsak megérte, ahogy végül megszólalt. Ez visz előre... A hazai Dresch Quartet lenyűgözően ötvözte az amerikai be-bopot a magyar népi hangszereléssel, cimbalommal egy ősi, tiszta világot teremtve. Örök példa előttem, amit alkottak, úgy, ahogy előttük senki. Külföldről talán az Enslaved gazdag harmóniavilága rokon a miénkkel. Meg kell még említenem az Absut, akiknek a vehemens muzsikája ugyan nem kifejezetten hasonlít hozzánk, de az a szilárd, kikezdhetetlen spirituális koncepció, amit képviselnek, egészen példaértékű. Ami a stílusmegnevezést illeti, kibékültem a magunk-szülte extreme garage rockkal. Ha pedig lexikális alapon nézzük, akkor bár nem szívesen, de kénytelen vagyok a progresszív black metal jelzőt használni. Próbálkoztuk többféleképp körbeírni a Karstot, de egyik sem jellemzi rendesen. Balázs, a gitárosunk, ha idegenek kérdezik, annyit szokott mondani, hogy „metál". Neki van igaza, hehe.
Mennyiben jelentős a zenekar megszólalását, gondolkodásmódját tekintve, hogy Miskolcról származtok? Mennyiben befolyásolt titeket a város jellegzetes hangulata?
Főként Kristófot befolyásolja a miliő, ez tetten érhető a dalszövegeiben is. Sokkal elemzőbb szemmel nézi a társadalmat, embereket, sorsokat, múlt és jelen kapcsolatát, foglalkoztatja a környezete: engem kevésbé. Az elsődleges alkotói forrásaim inkább bentről fakadnak. Úgy értem, akkor is ugyanezt a moll-kilences akkordot reszelném a gitáron zeneszerzéskor, ha valahol máshol lennék, ez mélyről jön. Másfelől viszont szívesen gondolunk rá, hogy Miskolcon valaha volt egy Eclipse – Varso – after@all zenekarok alkotta progresszív „Büntetőbrigád", ahogy az akkori Metal Hammer hívta őket. Ahogy mondani szokás, lehet valami a levegőben.
Mennyire kötődtök ma a városhoz? Milyen manapság Miskolcon élni, illetve milyen a helyi zenei színtér?
A szükséges, személyes okokból kötődöm a városhoz. Ott nőttem fel, odaköt minden, ami a világon tart. Miskolc a zenekar találkozási pontja – amink van, az oda valósi. Egyébként úgy alakult, hogy szétszóródtunk: Kristóf, az énekesünk többnyire ott tevékenykedik, a basszusgitáros Tomi és a gitáros Balázs Debrecenben vannak, én Budapesten. Nem tudom, meddig működik ez így, de ha változások elé nézünk, az fejlődést kell, hogy okozzon. Előrefelé menekülünk. A helyi extrém zenei színteret viszonylag kevesen alkotják, gyakori átfedésekkel. Jelen van mellettünk például a Svoid, a Paragon Zero, vagy a Frost. Rendszeresen játszunk otthon, kábé évente, fontos számunkra az „originál" közönségünk is!
Hogyan jellemezhető a Lime Veins Bleed Rust a Cleaning A Cave-hez képest? Mai fejjel hogyan látjátok az első lemezt?
Az új lemez határozott előrelépés. Úgy érzem, egységesebb és kiforrottabb, egy érettebb zenekart mutat. Sokféle arcunkat tudtuk rajta megmutatni, ezt mindig is szerettem volna. Utólag nézve belekerült minden „szín", ami az írási időszak alatt körülvett minket – egy jó összegzése annak a korszaknak. Nem volt előzetes tervünk az egészre vonatkozólag. Amíg írtuk és finomítottuk, egy adag dal elkészültével mindig megnéztük, milyen jellegű kéne még. Folyamatosan megkérdőjeleztük magunkat, és ez bizony időigényes, három évig készült a lemez. Ez utóbbi elmondható a 2011-es Cleaning A Cave-ről is, de ott a felépítés, például a számsorrend nem volt annyira tudatos, ezt szoktuk hiányolni belőle. Hasonlóképpen egy időszak zárásaként él bennem. Kedvelem, de nem szoktam hallgatni a kész anyagainkat. Előre nézek, a még hátralévő, végrehajtandó teendők felé.
Milyen gyakorlati, illetve szimbolikus oka van annak, hogy kazettán jelenik meg a lemez?
Jogos kérdés! A kazetta formátumot igényesebben tudtuk kivitelezni, az írott CD házilagosságát elkerülve. Az organikus, régies hangzásunknak kifejezetten jól áll a szalag. Más oldalról pedig szerettük volna elkerülni a torkon lenyomós ön-marketinget, a lemez online streaming lejátszását. Nincs miért „minden áron" az emberek arcába tolnunk az eredményt. Akit valóban érdekel, utána fog járni. Elindult az útján: akihez el kell, hogy érjen, ahhoz elér.
Mik a tapasztalataitok, kik hallgatnak leginkább Karstot? Milyen típusú arcokkal találkoztok leginkább a koncerteken, és hogy reagálnak a zenétekre azok, akik szűz füllel szembesülnek veletek?
Örömmel vettük észre egy idő után, hogy rengetegféle zenehallgató befogadja a Karstot. Vannak a közönségben, akik „zúznak" erőst, de aki koncertlátogatóként szereti figyelni is a történéseket, ők sem unatkoznak. Nálunk szokás, hogy nagyon eltérő produkciókkal koncertezünk együtt, a screamotól az ős-doomon át a tradicionális death/black alakulatokig. Úgyis mindenhonnan kilógunk – szoktuk levonni a következtetést. Azt mondják, sokan megtalálják bennünk a nekik tetszőt, egy bizonyos halmazon belül sokféle tónus, hangulat megjelenik a zenénkben. Akit persze taszít az extrém ének, a károgás, az üvöltés, természetesen elzárkózik, ez szokott lenni az első szűrő. Ugyanakkor meg tudom érteni azokat is, akik számára túlzottan „összteleszkópos" a zenénk. Előfordul, hogy én is találom magam olyan hangulatban, amikor nincs szükségem többre az Aura Noir-féle „égbe emelt öklös", nyers formulánál.
Mennyiben lehet erősíteni a zene hatását például hasonló fellépőruhákkal, illetve miért fontos ez? Már persze ha fontos.
Gondolom, azért kérded, mert szakadt öltönyökben játszunk, inggel, nyakkendővel, illetve a lemezbemutatónkra elkészült az új szerelésünk! Ha magunkra vesszük a koncert előtt ezeket, ez egyfajta spirituális felkészülést, átlényegülést jelent nekünk. Olyan zenekar kell, hogy legyünk, amiből nincs még egy a világon. Az említett külsőnkkel is effelé szeretnénk mutatni. Aki először lát minket így, arra azonnali hatással van. A semmitmondó megjelenés nem is válthat ki impulzust. Félreértés ne essék: ez nem helyettesítheti a hangszeres produkciót, ez egy merőben más sík.
A Walpurgis feldolgozás ötlete honnan jött, és miért pont ebben a formában nyúltatok a számhoz?
Ezt a Black Sabbath dalt a Jex Thoth előzenekaraként adtuk elő még 2013 májusában. Először a klasszikus War Pigs előadását terveztük, majd a próbák során Kristóf hozta az ötletet, hogy elővehetnénk az eredeti, régebbi változatát, mert a Sabbath annak idején, '70 körül még Walpurgis címen játszotta a dalt, kifejezetten okkult ihletettségű szöveggel. Mire lemezre került, a sátáni tartalmat felváltotta az aktualizált háborúellenesség, tudomásom szerint „biztonsági" okokból. A szokásos War Pigset rengetegen játsszák. Ez részünkről egy tiszteletadás, visszanyúlás a sötét zenék kezdetéhez.
Szerintetek meddig juthat el a zenekar itthon, illetve mennyire lehettek potenciálisan „partiképesek" külföldön?
Jelenlegi hazai státuszunkra szívesen gondolok – mindig öröm eleget tenni az alkalmankénti koncertmeghívásoknak. Azonban a zenekar további terveinek gerincét a külföldi megjelenések és koncertezések képzik. A fejlődés lehetséges útja számunkra ez. Nem tisztem megítélni létjogosultságunkat a nemzetközi zenei színtéren; úgy érzem, ezen nem gondolkodnom kell, inkább a tennivalókkal foglalkoznom. Megfogalmazódott bennünk, hogy megérett az idő a turnézásra.
Kik a közös zenekari kedvenceitek, és milyen egyéni szélsőségek vannak ízlés tekintetében?
Elég nehéz közös kedvenceket mondanom: legyen az Iron Maiden, a Voivod és a CPg! A többiek a hétköznapokon is egy társaság, sok közös kedvencük van a mocskosabbakból, mint Snoop Doggy Dogg, az Electric Wizard vagy az Iron Monkey. Tomi a rock'n'roll arc a zenekarból. Kristóffal szokásunk bálványozni az old school death metalt: Entombed, Dismember, Unleashed, de vele és Balázzsal régi a vonzódásunk a korai norvég black metalhoz is: Darkthrone, Burzum, Gorgoroth. Én előfordul, hogy egy kicsit más úton járok, „le tudom csapni a biztosítékot" a többieknél olyan tisztább dolgokkal, mint az A-ha, Katy Perry vagy az Interpol.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Holnap bizonyosan mást mondanék, de most: Editors – An End Has a Start, Immortal – Sons Of Northern Darkness, Katatonia – The Great Cold Distance.
Mi az élet értelme?
A beteljesülés: az isteni tökéletességhez minél hasonlóbbat alkotni, majd szakrális emberáldozati halált halni.
