Sok zenészinterjún estem már túl, semmi sem lep meg igazán, a Kornnál azonban ízelítőt kaphattam abból, milyen is egy úgynevezett igazi sztárbandával összeakadni. Eredetileg Jonathan Davis lett volna a beszélgetőpartnerem, méghozzá normális időkeretben, a soproni Volt Fesztiválon adott koncertjük után, az énekes azonban ki tudja, miért, minden interjút lemondott aznap, így aztán a teljes magyar írott és elektronikus sajtó kénytelen volt SOS-ben átvonulni Reginald Arvizu-hoz, ismertebb nevén Fieldyhez, a csapat alapító basszusgitárosához még a buli előtt.
Aligha kell részletezni, mit eredményezett ez: kapkodást és fejetlenséget, meg persze nyúlfarknyi, 4-5 perces beszélgetéseket, miközben szigorúan a lelkünkre kötötték, hogy az egyébként szintén a backstage-ben lebzselő – és finoman szólva is alaposan szétzuhantnak tűnő – Jonathant sem megszólítani, sem lefotózni nem szabad. Én hülye pedig már azt hittem, a Korn jó 8-10 éve túlesett az arrogáns rocksztár-korszakon… Maga Fieldy egyébként a körülményekhez képest kimondottan jól tűrte az újságírók özönét, noha érthetően nem verte magát a földhöz örömében, amiért sebtiben le kellett zavarnia tizenakárhány interjút. 5 perc alatt nem lehet mély beszélgetéseket lefolytatni, de azért megpróbáltuk kihozni a szerencsétlen kényszerhelyzetből, amit csak lehetett.
Tavasszal kiadtatok egy unplugged lemezt, amivel az egész világot alaposan megleptétek. Milyen reakciók érkeztek a rajongók részéről erre a speciális kiadványra?
Alapvetően azoknak készítettük ezt a lemezt, akik szeretik az akusztikus zenéket. Ha valaki nem bírja az akusztikus albumokat, nem kötelező megvennie. Mi a magunk részéről rengeteg munkát fektettünk ebbe az anyagba. Egy cseppet sem volt egyszerű áthangszerelni a nótákat, összeegyeztetni a fellépést a vendégmuzsikusokkal, de végül azt hiszem, az eredmény önmagáért beszél. Szerintem ez egy hihetetlenül izgalmas lemez, amire az egész zenekar nagyon büszke, azt azonban nem győzöm minduntalan leszögezni, hogy semmi köze ahhoz,merre indul majd el a Korn a jövőben. Ez egy egyszeri alkalom volt, azt pedig, hogy hol tart most a csapat, a július 31-én megjelenő új stúdiólemezünk mutatja majd meg.
…amit Terry Bozzio dobolt fel a stúdióban. Miért pont ő? Kinek az ötlete volt ez?
Az egész dolog ott kezdődött, hogy David Silveria szünetet akart tartani, hogy a saját életére koncentráljon, a saját dolgait csinálja egy kicsit.Ezt a döntését tiszteletben kellett tartanunk, így azonban egyből adta magát a kérdés, hogy mihez kezdjünk nélküle. Azt az elejétől fogva tudtuk, hogy valami nagyszabásút akarunk csinálni, de a konkrét ötlet végül a menedzsmentünktől származott. „Hé, srácok, ha márúgysincs dobosotok, miért nemkérjük fel a világ egyik legjobb ütősét, hogy dolgozzon veletek?” 
Így került a képbe Terry Bozzio, aki eleinte szintén furcsának találta a felvetést, de végül aztán ráállt a dologra. Nem tagadom, először baromira izgultunk, hogy mi sül majd ki ebből az egészből, de viszonylag gyorsan megnyugodtunk, a fickónak ugyanis hihetetlen játékstílusa van. Rengeteg ötletet adott nekünk is, olyanokat, amik egyébként biztosan nem merültek volna fel bennünk. Nagyban hallatszik a lemezen, hogy ő ült a dobok mögött, nélküle teljesen másmilyenre sikeredett volna a végeredmény.
Az előzetes interjúkban mindannyian arról beszéltek, hogy ez egy progresszívebb lemez.
Tényleg progresszívebb minden eddigi albumunknál, már csak azért is, ahogyan Terry dobol. Annyira őrült módon, mindent körülölelően játszik, hogy az óhatatlanul is rányomja a bélyegét a zenére. Emiatt az anyag nagyban különbözik minden korábbi albumunktól.
De mégis mit jelent az, hogy progresszívebb? Komplexebb? Netán dallamos, mint az Untouchables volt? Vagy teljesen más, mint bármi, amit eddig csináltatok?
Azt nem mondanám, hogy komplexebb. Hmmm… Inkább fogalmazzunk úgy, hogy sokkal több irányba mozogtunk ezúttal, mint általában. Súlyos és kemény a lemez, de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogyan azt elsőre várnák az emberek egy Korn albumtól. Olyan, mint egy metal filmzene, egy metal opera. Nem tudom jobban körülírni (a szája sarkában megjelenik egy halvány mosoly).
15 éve alakultatok. Azóta divathullámok jöttek-mentek, bandák százai másolták le a hangzásotokat, majd tűntek el nyomtalanul, ti azonban még mindig itt vagytok. Milyen érzés ez?
Amikor elkezdtük ezt az egészet, elképzelésünk sem volt arról, hogy merre leszünk 15 év múlva. Mindig csak az aktuális történésekre koncentráltunk, a soron következő lemezre vagy turnéra.Valóban eltelt másfél évtized az indulásunk óta, és ahogy mondod, tényleg sok zenekar jött és tűnt el nyomtalanul ennyi idő alatt, a Korn azonban szilárdan tartja magát. Lehet, hogy már nem vagyunk annyira reflektorfényben, mint a Follow The Leader vagy az Issues idején, de még mindig rengeteg lemezt adunk el és az emberek eljönnek a koncertjeinkre is. Ez így teljesen rendben van.
Mi az élet értelme?
Az élet értelme? Huhh. (hosszasan bámul maga elé) Ez egy nagyon nehéz kérdés. Az élet értelme… Azt kell mondanom, a szeretet. De mi is a szeretet? (hirtelen felnéz és lemállik róla a nemtörődöm póz) Olvasd el a Bibliában Pál apostolnak a korinthosziakhoz írt első levelét, a 13-as passzust és ott megtudod, mit is jelent a szeretet. Ami ott áll, az az élet értelme.
Mindenre számítottam Fieldytől, csak egy ilyen válaszra nem. A nevezett helyen egyébként ez áll:
„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.
Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:
De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.
Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”
