2006 legvégén, Into The Black címmel egy olyan gitáros / vokalista jelentetett meg új dalgyűjteményt, akit jószerivel talán senki sem ismer igazán. Richie Kotzen „járt” a CC Deville romjaiból feltápászkodó Poisonban, de simán átvitte a magas lécet akkor is, amikor Paul Gilbertet váltotta a Mr. Big tagságában. Mostanában szólókarrierjét egyengeti érzelmes és igényes lemezek, valamint nem is akármilyen turnék segítségével. De ezekről és sok minden másról beszéljen ő maga!
Oké, kezdjük az elején. Mikor és milyen bandák hatására határoztad el, hogy zenész leszel?
A legnagyobb hatás gitár tekintetében egyértelműen Eddie Van Halen volt, ének terén pedig Paul Rodgers, Terence Trent D’Arby és Rod Stewart. 12 éves koromban már összehoztam az első bandámat, amiből egy egész komoly feldolgozás-banda nőtt ki – hetente négy estét játszottunk folyamatosan, Guns N’ Rosestől Aretha Franklinig sok mindent. Írtunk persze saját nótákat is, de azok elég lököttek voltak.
Az első cuccodra emlékszel még?
Egy SBG-2000-es Yamaha gitárral kezdtem, ez egy Les Paul formájú darab. Az első erőlködőm Peavey Musician modell volt, ami Peavey Rockmaster ládán szólalt meg.
12 éves korodban már volt zenekarod. Milyen csapat volt ez és milyen zenét játszottatok?
Elég butácska rockdalokat írtunk, meg Elvis és Beatles feldolgozásokat játszottunk... nem túl jól.
Erről az első zenekarról maradt valamilyen felvétel?
Igen, valahol kell, hogy legyen egy bootleg koncertfelvétel. Emlékszem, akkor készült, amikor apám szőnyegboltjának a megnyitóján zenéltünk, ahol a helyi „Reading PA” rádió is jelen volt, és valamennyit leadott a műsorunkból.
Szóval azzal nem volt hiba, hogy már igen hamar kitaláltad, mi leszel, ha nagy leszel. A szüleid mit szóltak, hogy a zenét választottad?
Maximálisan támogattak, főleg apám. Anya persze inkább valami fősulin szeretett volna tudni, de nagyon rühelltem az iskolát. De igazából, ahogy elkezdtem megmutatni nekik, mennyire elhivatott vagyok a zenével kapcsolatban, mind a ketten elfogadták.
A polgári munkákat ezek szerint sikeresen el is kerülted?
Igen, csak a gitározás volt. Talán egy nyár volt, amikor apámmal, aki akkoriban pénzbedobós kajaautomatákat működtetett, mászkáltam körbe és gyűjtögettem a gépekből a negyeddollárosokat. De tényleg ennyi, igazából mindig csak a zene volt.
Az első lemezedet az a Shrapnel adta ki, akik anno szinte „szent misszióként” dobálták piacra az akkoriban divatos kifejezéssel élve gitárhősnek hívott figurák lemezeit. Te mennyire érezted magad jól ebben a szerepben?
Meg kell, hogy mondjam, igazán jól. Az első lemezem után közvetlenül máris olyan arcokkal szerepeltem a Guitar World magazin címlapján, mint Nuno (Bettencourt) és Reb (Beach). Pedig akkor még csak 20.000 cd-t adtam el, ők meg milliós eladásokat produkáló megasztárok voltak. Szóval csoda, ha tetszett a helyzet?
Szerinted mi az, amitől te Te vagy, mint gitáros?
Pontosan nem tudnám megfogalmazni, de szerintem a válasz ott keresendő, hogy a kortársaimtól eltérően teljesen más, jóval szélesebb zenei hatásaim voltak. Ha Philadelphiában nősz fel, sokkal több rhytm’n’blues és soul vesz körül, és ezek szerintem erősen ott vannak a játékomban.
Pár szólóalbum után jöttek a „Poison-évek” – erről mi maradt meg benned leginkább?
Ez volt az első nagy bumm a karrierem során: Addig csupán a gitárjátékomról ismerhettek, főleg szakmai körökben, de ez a lépés egy sokkal hatalmasabb közönség – és piac – számára tett engem is elérhetővé. Ráadásul itt bemutathattam azt is, hogy mennyit érek, mint dalszerző. Nagyon fontos lépés volt tehát – gondold el, amikor felkértek a csatlakozásra, összvissz 21 éves voltam.
Tulajdonképpen mi is volt a vége ennek a Poison dolognak? Akkoriban mondtak sokfélét, szóval most mentél vagy küldtek?
Megkértek, hogy menjek... A turné végén történt, és azzal indokolták, hogy nem kellett volna romantikus kapcsolatba bonyolódnom az egyik tag volt barátnőjével...
Az újrakezdett szólókarrieredben jelentett előrelépést a „Poisonos múltad”?
Nos, mindamellett, hogy természetesen segített, de ugyanennyire hátrányt is jelentett a továbblépésben. Pontosan akkor kezdtem újra szólóban, amikor mindenki elfordult a 80-as évek rockbandáitól. Onnantól újra és újra akadtak jó páran, akik rám sütötték ezt a „fickó a cikis hajbandából” dolgot, pedig a saját zenémnek elég kevés köze van ehhez a 80-as évekbeli hajrock világhoz.
Ezt mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy még jazz formációban is felbukkantál Stanley Clarke oldalán. Ezek szerint mondhatjuk, hogy „stílusfüggetlen” lettél?
Bizonyos szintig mindenképpen. A saját stílusom egyértelműen a rock, de nem a mai divatos értelmében. Tükröződik benne sok olyan zene is, mint a Rolling Stones, az Eagles, az AC/DC vagy Steve Miller – rockzene, csak több blues és soul elemmel. Tehát egyrészt klasszikus rockzene, amit a gyökereimnek tekinthetek, és persze olyan előadók világa is, mint Curtis Mayfield vagy Stevie Wonder.
A szólókarrieredet egy időre a Mr. Big miatt is felfüggesztetted. Hogy kezelted, hogy a „gitárprofesszor”, Paul Gilbert helyén kell helyt állnod? Próbáltál Paul lenni vagy saját magadat adtad?
Nem voltam Paul, de nem is lettem volna rá képes. Úgy értem, persze biztos rágyúrhattam volna, hogy bizonyos fokig olyan lehessek, de nem próbáltam ezt, és nem is kellett megtennem. Mivel a Shrapnel istállóból jöttem, ahol azért a legtechnikásabb gitárosokkal voltam „egy fedél alatt”, ismerem az ő speciális technikáikat is, szóval ha akartam volna, lehettem volna Paul. Mint mondtam, az én játékomban van némi soul és r’n’b, és a Mr. Bigben töltött idők termésén ez hallatszik is.
A Mr. Bigbe már akkor léptél be, amikor az ő sikereik is csendesedni kezdtek, igazából kezdtek ráállni a dallamos csapatok mentsvárának számító japán piacra, az amerikai média azonban le se tojta a hasonszőrű bandákat. Ebbe pusztult bele végül a Mr. Big is?
Nem feltétlenül. Japánban ugyanis pont akkor volt igazán csúcson a zenekar. A legelső közös koncertünk Osakában volt 50.000 ember előtt. A feloszláshoz igazából a többi tag közötti emberi feszültségek vezettek.
Mostanában olyan lemezeket adsz ki, amik már nem szabványos gitárhős-villogások, inkább Dalok nagy dével. Az éneklésed is nagyon megkapó, érzelmes és fifikás, nem is beszélve a mély szövegekről. Sok dalod szól például a változásról, hogy állj fel végre és változtass – van ilyen dalod, ami például személyesen is érint. Személyes tapasztalatokon alapulnak a szövegeid?
Persze. Minden, amit leírok, az én valóságom, illetve annak egy kis darabján alapszik. Vagy saját tapasztalat, vagy olyasmi, amit láttam, megfigyeltem magam körül.
Saját magadat a következőképpen határozod meg: „gitáros(énekes)zeneszerző” – az éneklés akkor csak hobbi, vagy valami szükséges rossz, mert nem adódott jobb megoldás?
Nem is tudom, hogy mondjam... Én ugyanis teljesen máshogy hallgatom a zenémet, itt belül már természetes az ének is. A közönség egy része jobban szereti, ha csak gitározom, mások inkább valami bandában akarnak látni, megint másoknak meg bejön ez így. Igazából én csak zenélek, ahogy jön, azt játszom, amit szeretek és ha másoknak is tetszik, akkor még jobban szeretem.
Milyen volt a Rolling Stones előtt játszani egy teljes turné erejéig? Ha jól tudom, még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült a koncertkörút, mint a világ legjövedelmezőbb turnéja.
Hohó, ezek szerint a valamilyen szinten a zenetörténelem része vagyok! A legkevesebb, amit mondhatok, hogy csodálatos volt. Három hétig turnéztunk együtt. A japán promoterem ajánlott nekik, ők megnézték a weboldalamat, és rábólintottak. Szóval azt hiszem, nekem már nem is kell több önigazolás: A Stones-szal játszottam!
A Stones közönség mennyire volt korosabb típus? Levették a zenédet?
Volt mindenféle korosztály, öreg és fiatal egyaránt. A barátnőm 23 éves, és tőlem függetlenül a barátnőivel együtt rohant a Stones bulira San Diegoba, szóval ez a csapat tényleg időtlen minden téren.
Találkoztál is a tagokkal?
Persze. Először a fellépésem végén, ahogy ott ültem a színpad hátuljában, az erősítőim tetején. Akkor úgy éreztem, én vagyok az univerzum közepe.
Az új lemezeden nem esik szó a közreműködő zenészekről...
...Mert nincsenek, ezen a lemezen én voltam az egyetlen közreműködő zenész. De lehet, hogy a következő lemezre összehozok egy bandát is, ki tudja.
Ennyi mindenféle eredmény és történés után milyen terveid vannak? Esetleg zenészek, akikkel játszanál?
Célok mindig vannak, még ha nem is valami nagy, kimondott dolgok. Igazából nem agyalok ezen, hagyom, hogy történjenek a dolgok. A Stones-szal pedig jó lenne egyszer együtt is zenélni, de már az is nagy dolog, hogy előttük felléphettem.
A 12 éves, kezdő, gyerek énednek tanácsolnál valamit, ha megtehetnéd?
Megtanítanám, hogy legyen önbizalma. Sokáig jóval kevesebbnek hittem magam, mint amilyen tehetséges voltam. Ráadásul a nagy, kavargó Los Angelesben élve biztosan viselkedhettem volna máshogy is, amivel több ajtót nyithattam volna ki saját magam számára, de nem voltam sosem az a típus. Jóval befelé fordulóbb vagyok, magamról se szeretek gyakran beszélni.
Oké, értem én, akkor itt az utolsó kérdésünk: Mi az élet értelme?
Á... Nincs értelme. Talán ez is az emberek baja, hogy túl sokan, túl komolyan kutatják az élet értelmét ahelyett, hogy megélnék. Szóval az értelme annyi, hogy csináld a dolgokat. Tegyél meg mindent az életedben, ami boldoggá tesz, mert egyszer úgyis véget ér.
