Shock!

Bár a monumentális életmű áttekintésekor hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, az idén alapításának negyvenöt éves évfordulóját ünneplő Rush az 1990-es évek elején újfent egy hullámhegy tetejére érkezett. A Roll The Bones albummal a kanadai trió azon korszakának csúcsalkotását készítette el, amikor a gitár újrafelfedezése már nem számított tőlük újdonságnak, ugyanakkor a teatralitás, a hatalmas tereket kitöltő hangzás utáni vágy is erősen bennük élt még. Tizennegyedik stúdiólemezük legalább három örökérvényű dalt, és további jó néhány rejtett gyöngyszemet tartogat a hallgatónak, fenntartva, hogy az album egésze talán nem száz százalékos. Az esély megragadásának témakörét boncoló klasszikusunkat azonban teletömték zseniális momentumokkal, amelyek miatt már önmagában kihagyhatatlannak számít progger körökben ez az ízig-vérig poplemez.

A Roll The Bones ugyanis a késői Rushtól megszokottnál is kerekebb, letisztultabb dalokkal hódít, melyek között egyetlen hosszabb darab sem akad, ellenben a maga módján mindegyik slágergyanús. A billentyűs hangszerek – néhány kivételes pillanattól eltekintve – szépen a háttérbe húzódtak, átadva a helyet Alex Lifeson gitárjának és a rocktörténelem talán legnagyszerűbb ritmusszekciója elképesztő húzású játékának, vagyis a dolgok újra a helyükre kerültek. Persze a trió játéka ugyanolyan feszes és tartalmas, mint bármikor korábban vagy azóta, itt mégis sikerült annyira közérthető módon megfogalmazni mind a zenei, mind a szövegi mondanivalót, hogy az egyenesen páratlan az életműben. Geddy Lee-ék tehát nagyszerűen elkerülték azt a csapdát, amelybe a színtér túlélői szinte kivétel nélkül beleestek, és sikerrel mentették át erősségeiket egy megújult formában.

A Rush mindig is híres volt az erős nyitányairól, de még ehhez képest is rendkívüli, amit a kezdő Dreamline / Bravado / Roll The Bones sorral itt bemutatnak. Ez a három dal ma is része a standard koncertprogramnak, természetesen nem véletlenül. E nóták egyenként is kiemelkedő, rádió-kompatibilis slágerek, ráadásul mindhármat bőven nyakon öntötték azokkal a tipikus rushos okosságokkal, melyek révén a rajongótábor keménymagja is azonnal a mennyekben érezheti magát. A Dreamline refrénjében mindjárt a személyes ars poeticám („We're only at home when we're on the run") is megjelenik, és éppen annyira azonnal ható gyöngyszem ez a dal, mint amennyire a Bravado nem az, miközben az ember szája folyamatosan tátva marad az alapanyagtól és a fűszerektől egyaránt. A címadó azután egy rapbetéttel még erre is képes rátenni egy lapáttal, ekképpen: What's the deal? / Spin the wheel / If the dice are hot... take a shot / Play your cards, show us what you got / What you're holding / If the cards are cold / Don't go folding / Lady Luck is golden / She favors the bold / That's cold / Stop throwing stones / The night has a thousand saxophones / So get out there and rock / And roll the bones. Magáért beszél, nem igaz?

A lemezt átszövő laza koncepcióról a hitelesség kedvéért legjobb a szerző, Neil Peart szavait idézni: „Nem számít, milyen dalt játszol, az életed teszed fel rá, bármi is legyen a vége – az vagy, amiben hiszel... Senki sem mehet biztosra, a lehetséges univerzumok e legjobbikában sem. Éppen ezért a dalok lényege így ragadható meg: ha esély kínálkozik valamire, ne félj élni vele. Mert mi van akkor, ha nem jön be minden próbálkozás? Azért próbáld csak meg! Bármi megtörténhet. Ezt hívják végzetnek." Egy olyan ember bölcseletei ezek, aki sokat tapasztalt már az életben, az igazi megpróbáltatások mégis csak ezután vártak rá. Peart eljövendő személyes kálváriája szerencsére itt még nem látható előre, talán ezért is a dalszövegek javíthatatlanul optimista hozzáállása. Az intelligencia és a lényeglátás azon ismérvek közé tartozik, amiért mindig is leborultunk a Rush előtt.

Persze ide tartozik maga a zene is, remek példa rá a banda karrierjének mindössze harmadik instrumentális dala, a Where's My Thing? (Part IV, „Gangster Of Boats" Trilogy). A cím természetesen poén, magát a nótát ellenben, érdemei elismerése mellett Grammyre is jelölték (másodszor a zenekar addigi történetében), amelyet éppen az az Eric Johnson vitt el előlük, aki az őszi lemezbemutató turnén a Rush előtt melegítette be a közönséget. A Geddyék jó szokása szerint zseniálisan felépített téma sem jelent kivételt az album egységesen „poppy" fazonját illetően (hiába is hallanak bele egyesek jazzt), a koncertprogramban mégis csak napjainkra találta meg újra a helyét, Peart dobszólójának felvezetéseként. Ha pedig már az egyedi sikerek szóba kerültek: a három, már említett sláger mellett a Ghost Of A Chance-et hozták ki még kislemezként, utóbbival egyértelműen visszautalva a '80-as évek hangzására.

A kanadaiak megszólalása természetesen a Roll The Bones-on is a csak rájuk jellemző egyediséggel bír. A jelen ambiciózus basszusgitárosainak többsége valószínűleg Geddy Lee hangszerkezelése hallatán ragadott fát annak idején – az a feledhetetlen tónus itt is teljes szépségében tündököl. Neil Peart dobjai talán vékonyabban szólnak a ma megszokottnál, játéka mégis éppolyan feszes, ötletes és tanári, mint bármikor. Kettejük csodás koprodukcióját önmagában hallgatni is olyan szónikus gyönyört okoz a vájtfülűeknek, hogy arra karriert lehet építeni. Kis túlzással ez utóbbit meg is tették, de azért ehhez Alex Lifeson minden magamutogatástól mentes, mégis markáns gitártémái és Geddy csilingelő billentyűi mellett alapvető szükség volt arra a dalszerző műhelyre is, amelyet ez a három fickó együttesen létrehozott. A „koponyás" album talán éppen a legjobb példa erre a feltűnésmentesen dalközpontú megközelítésre.

A lemez fényes, tágas hangképe egy nagyon is tudatos munka végeredménye és csúcspontja is egyben, amelyen a zenekar Rupert Hine producerrel már az 1989-es Presto óta dolgozott, nagyon következetesen. A billentyűs hangszereken és a háttérvokálban is közreműködő brit szakember akkoriban többek között Tina Turner, Bob Geldof és Chris De Burgh albumainak stúdiómunkálatait irányította, és tolta a Rusht erőteljesen a fémes hangzású gitárok rehabilitálásának irányába, hogy aztán a Counterpartson (immár Liam Birt vezetésével) egy következő szintre léphessen ez a megközelítés. Bár jelenléte korántsem olyan domináns, mint korábban megszoktuk, a szintetizátorok folyamatosan jelen vannak a dalok szövetében, csupán a mélyebb regiszterekben szólnak minden olyan esetben, amikor nem lépnek elő főszereplővé (a kisszámú kivételek egyike itt a The Big Wheel). Visszatekintve már egészen pontosan megállapítható, hogy a Bones a csapat és Hine közös munkájának csúcspontja, közös elképzeléseik legragyogóbb produkciója.

A Roll The Bones fogadtatása várakozáson felül sikeresnek volt nevezhető, amit az a tény is jól mutat, hogy a Rush az 1981-es Moving Pictures után ismét a Billboard-lista dobogójára repítette vele magát, és – eddigi karrierje során utoljára – újból platina státuszt ért el egy albumával az Egyesült Államokban. Házi borítófestőjük, Hugh Syme meghökkentően zseniális munkája révén ráadásul az 1992-es Junót is elhozták vele, teljesen megérdemelten. Az album több remaster kiadást ért meg 1991 óta, először az Atlantic hozta ki az átkevert verzióját a Rush Remasters sorozatban, 2004-ben, majd Kevin Gray is végzett vele hasonló kísérleteket 2011-ben, amely a 24 Karat Gold CD széria részeként látott napvilágot. Túl azonban a kereskedelmi sikereken, az album üzenete sokkal inkább egyetemes, mindenkit megszólító. A mindenki számára felkínálkozó esélyről van itt szó, amelynek megragadása egyben emberi létünk megtartásáról is szól. So get out there and rock and roll the bones!