Másodjára került megrendezésre a progresszív metal zenét egyre többen, és jobb minőségben előadó hazai csapatok fesztiválja. Tavaly Pécsett gyűlhettek össze a komplex zene hívei, egy egész estés meditációra, hangorgiára, amit ebben az évben még magasabb színvonalon, és több fellépővel próbáltak a szervezők megrendezni. Fejemre legyen írva, a pécsi fesztiválon nem vettem részt, ezért nem tudok szálat húzni a két rendezvény közé, de próbálok szubjektivitástól mentesen, csak a jelen eseményre koncentrálni.
Barátaimmal indultam útnak Budapest tekervényes közlekedését kihasználva, és a koncertek előtt két órával már a helyszín közelében lébecoltunk, próbáltunk belesni a kulisszatitkokba. A Fesztiválon valamennyi meghirdetett fellépő előadta szerzeményeit, a közönség nagy örömére, akik egy-egy kedvencükért akár több száz kilométert is utaztak, baráti társaságokba verődve járták Csepel szigetét. A közhangulat annyira pozitív volt már délután két órakor is, hogy a metal zene hívei nagy ovációval, már messziről köszöntötték egymást. Ilyen kellemes előjelként családias bulira lehetett számítani.
A meghirdetett 15 órai kapunyitáskor még nem túl sokan tolongtak a Freeport bejárata előtt, de a fél négy után kezdő, miskolci Varso koncertjére már úgy 50-60 ember összegyűlt. A 90-es évek közepén összeállt Varso-t körülbelül egy jó fél éve ismertem meg, zenéjükből akkor még csak apró foszlányok jutottak el hozzám, néhány dal, ezért kellőképpen felcsigázva tekintettem koncertjük elébe. Nem csalódtam bennük, nagyon energikus, death metalos riffekre épülő agyas muzsikájuk, és erőteljes színpadi jelenlétük megfogott sokunkat, csak sajnos a közönség nem vette a lapot, korán volt még a tömeges színpad elé vonuláshoz.
A másodjára fellépő fehérvári Goldwatert eddig még nem ismertem, zenéjük minőségéhez nincs kétség, de aktivitásomat kihasználva koncertjüket az öltözőből hallgattam, a fellépő zenekarok tagjaival társalogva. Amennyit leszűrtem a második zenekarból, hogy értenek a hangszerükhöz, zenéjük az enyhén grunge-os metal muzsikát kedvelők körében lehet érdekes.
A gigászi "futurock" stílusú zenét művelő After All már kicsit jobban megmozgatta a közönséget, ekkor már szép számban voltak jelen az alkalmi szórakozóhelyen. Az finoman effektezett muzsikát Oláh Szabolcs, a karizmatikus frontember nyomta még egy nagy lépcsőfokkal feljebb, teljesen profik voltak, és a most megjelent "Acid Chameleon" albumukról játszották dalaikat.
Nagyon vártam a szintén miskolci Eclipse fellépését. Ők egy elég régóta muzsikáló csapat, már szinte öreg rókák a szakmában, zenéjükre a King Crimson, és a Tool volt hatással leginkább. Talán az est legjobb basszusgitárosát köszönthettük az Eclipse bőgősében; Hudák Attilában. A remek humorérzékkel megáldott csapat, kiegészülve a színpad előtt őrjöngő Varso-val, fergeteges hangversenyt adott, amihez nem kis meglepetésre a közönség nagy része is csatlakozott.
Sokaknak nagy csalódást jelentett a The Stone zenekar, hangzásukban, és felkészültségükben is van még mit fejlődniük, főleg a dobos kolléga vállalt túl sokat, és rendszeresen erdőbe vezette az egész zenekart. Mindezek ellenére elég nagy csapat táncolta végig leginkább a "Visitor in the Paradise" albumra támaszkodó programjukat.
A Da Capo talán a legszínvonalasabb, Dream Theater stílusában alkotó hazai csapat, most mutatta be "Phaistos" című lemezét. A zenekar igazából meglehetősen nehezen viseli ezt a fajta párhuzamot, amit a róluk képet alkotó személyek húznak, de a koncertjük alatt elhangzó "Pull Me Under", és a nagy ráadásként előadott "Strange Deja Vu" című DT opusok azt jelentik, hogy nagyon jó zenészek által játszott hazai zenével van dolgunk, és nem kell félniük az összehasonlítástól, mert ez inkább elismerés. Ők szóltak a leghalkabban, de a legegységesebben, és el sem kell mondanom, mekkora sikerrel zárhatták fellépésüket. Itt, ma este a minőségi muzsika kapta a figyelmet.
A veszprémi Without Face-ben azt szeretem, hogy ők felléphetnek akár egy dark, vagy goth eseményen, progresszív metal fesztiválon is, mert olyan sokszínűek. Jelen esetben is teljes értékű koncertet adott a jó pár tagot számláló Without Face. Az örök "sláger", az "I and I" strófáira volt a legnagyobb tombolás a közönség részéről.
Érdekes dolog, hogy ez volt életem első olya fesztiválja, ahol nem aludtam el már rögtön a harmadik zenekar után, ezért a már kicsit későn kezdő Perfect Symmetryt is nagy örömmel, és figyelemmel tiszteltem meg. Talán ők voltak az elsők, akiknek a saját közönsége jelentette most a bázist a színpad előtt. Az énekes, Friskó Péter remek humorérzékkel megáldott arc, nagyon vette a lapot mindenki, ez volt talán a legcsaládiasabb hangulatú koncert az egész fesztiválon. Megtapsoltatta a közönséget, elbújt, nevetett, örült, és mindezek mellett hatalmasakat énekelt, de a zenészei is jó formában volt. Azt hiszem, az eddig visszatapsolt zenekarok közül talán csak ők jöttek vissza ráadást adni.
Hasonló profizmussal, de talán kicsit izgulva lépett színpadra az új felállású Nemesis. A billentyűs, és a gitáros már a pécsi fesztivál után duóban maradt zenekart próbálta élesztgetni, és friss vért, új énekhangot, dobot és bőgőt pumpálva indultak neki újra. Talán nem lenne nagyképűség kijelenteni, hogy a Nemesis aznap este csatát nyert, a kétkedőket meggyőzve. Semmi kivetnivaló nem volt előadásukban, néha már-már az idő is megállni látszott, olyan együtt játszott a csapat. Természetesen ők is megtapsoltatták a színpad előtt hídba lement nagy társaságot, akik kellő energiával, a magyar nyelvű dalokat kikérve tombolták végig a hazai prog. zenekart.
Utolsó, fő műsorszámként a veszprémi illetőségű Stonehenge lépett színpadra. Ekkor már javában éjfél körül ketyegett az óra, de a közönség kitartóan várta kedvence színpadra lépését. Bátky Zoltán énekes és csapata remek színpadképpel indított, egy kereszt alakú, fényesen izzó gyertyákat tartó díszlettel a koromsötétben, nem mondom, egyedi, és hangulatos volt. A Stonehenge jelen korunk egyik legközkedveltebb magyar progresszív együttese, tagjai jó kiállása mellett zenei tudásban sincs hiány, saját bevallásuk szerint ők nem a bonyolultságra, hanem az érzelmek kifejezésére fektetik a hangsúlyt. Utolsó fellépőként egy pár technikai hibával meg kellett küzdeniük, de ekkor elsütötték a zongora-énekpárosítású DT dalt, a "Wait For Sleep"-et, aztán következhettek a nagy kedvencek, a frissen megjelent "Angelo Salutante" nagylemez szerzeményei.
A fesztivál végső koncertje a kora hajnali órákban ért véget, és mi nem tudtuk elhinni, hogy miben volt részünk aznap este. Aki ott volt, az tudja, hogy egyetlen napra a jó zenéről szólt minden, jó emberek találkoztak, és megmutatkozott, hogy a minőségi zene itt van Magyarországon, és van rá igény. Reméljük jövőre újabb fiatal tehetségeket fedezhetünk fel a fellépők soraiban.
