Shock!

Voltak évek, amikor fabatkát sem adtam volna azért, hogy még egyszer láthatom az AC/DC-t. A legutóbbi turné óta nyolc év telt el, 2017-ben elhunyt a zenekar szürke eminenciása, Malcom Young, és hiába sikerült kiválóan a már nélküle készült Power Up nagylemez, azóta is szinte csupa olyasmi történt a bandával, ami csökkentette az esélyeket. Brian Johnson egészségi állapota eleve kérdésessé tette, van-e még turnépotenciál a csapatban, de a dobos Phil Rudd balhéi, meg a bőgős Cliff Williams nyugdíjba vonulása is negatívan hatott az oddsokra.

Hiába nem voltak ők sosem reflektorfényben, Cliff és Phil is az AC/DC-főzet igen fontos összetevői voltak ugyanis. Aztán láss csodát, Angus és Brian, meg a Malcom helyét a családi vállalkozásban átvevő unokaöcsi, Stevie Young megrázták magukat, leakasztottak egy sessionistákból álló ritmusszekciót, majd pillanatok alatt eladtak másfélmillió jegyet. A hivatalosan a négy évvel ezelőtti Power Up lemezbemutató turnéjaként aposztrofált körút májusban, Gelsenkirchenben indult, nekünk azonban - 110 ezer további rockrajongóval egyetemben - csak a pozsonyi állomást sikerült megcsípnünk.

Ekkora esemény persze nem fér el bárhol, a szlovákok pedig Pozsony régi repterét szemelték ki helyszínnek, ami tulajdonképpen egy göröngyös puszta, a város szélén, egyetlen, kétszer egysávos odavezető bekötőúttal, érdemi tömegközlekedés nélkül, leszámítva az egyetlen, 2,5 kilométerre lévő villamosmegállót. Ezt gondolták tehát eszményinek egy olyan koncertre, ahová a környező országokból is szó szerint tízezrével tódultak a rajongók. A többit bárki el tudja képzelni, de a cikk végén mi is visszatérünk majd rá.

Mivel az esemény Facebook-oldalán kifejezetten felhívták rá a figyelmet, hogy a torlódás elkerülése érdekében érdemes korán érkezni, kb. félórányi araszolást követően, valamivel négy után parkoltunkle, a tomboló kánikula kellős közepén. A szervezők javára szól, hogy a helyszínen rengeteg ingyenes vízvételezési pontot alakítottak ki, az viszont már kevésbé volt szimpatikus húzás, hogy semmilyen palackot sem lehetett bevinni a területre, így ahhoz, hogy ihass, legalább egy repoharat meg kellett venni, 3 euróért. Utána viszont már számolatlanul dönthette magába mindenki a korsó vizeket, feltéve, hogy kiállta a tartályok előtt kígyózó sorokat. Szintén meglehetősen felelőtlen megoldás volt, hogy miközben a kivetítőkön folyamatosan szajkózták a napvédelem és a hidratálás fontosságát, a hatalmas placcon mindösszesen néhány, zsebkendőnyi sörsátrat sikerült felállítani, így az emberek oda menekültek a napsugarak elöl, ahová éppen sikerült. Ha csak ott volt hely, akkor a mobilvécék árnyékába.

Ilyen körülmények között igazi áldás volt, mikor fél nyolc körül, már a lenyugvó nap sugarai által megvilágítva kezdett végre a The Pretty Reckless. Eddig számomra nagyjából kimaradt a csapat munkássága, hiába nyűgözött le ugyanis Taylor Momsen hangja, dalaikat valahogy nem találtam elég fogósnak. Élőben viszont egész más volt a kép, amihez sokat hozzáadott Momsen színpadi kiállása is. Ha egy kifejezetten dekoratív ex-színésznő a bandád énekesnője, az nyilván nem kis előny, és a The Pretty Reckless igyekszik ezt megfelelően ki is aknázni. Ennek megfelelően a koncert egyfajta Taylor Momsen one woman show volt, amihez a többiek leginkább csak háttéremberként szolgáltatták a zenei alapot.

A lenge, sokat sejtető ruhában színpadra libbenő díva pedig be is dobott mindent, ami a közönség ujjai köré csavarásához kell. Színésznőként nyilvánvalóan pontosan tudja, hogyan kell mozogni, gesztikulálni a színpadon, de ami még fontosabb, a szexizés mellett valami elképesztően jól is énekelt. Erőteljes, kissé ráspolyos hangja remekül illett az AC/DC elé, és élőben valahogy a dalok is sokkal hatásosabbnak tűntek, még úgy is, hogy hosszútávon azért kissé egybefolyt a produkció. A Follow Me Down meglehetősen hatásvadász volt ugyan a felvezető orgazmus-hangokkal, de a hölgyeknek ajánlott Witches Burn vagy a valaha született legelső The PrettyReckless-dal, a MakeMeWanna Die kifejezetten tetszettek, akárcsak a Heaven Knows, amiben a gitáros Ben Phillips is élvezhette kicsit a reflektorfényt, egy heroikus gitárszóló erejéig. A záró Take Me Downban aztán Momsen is kapott egy fehér gitárt a nyakába, a végén pedig abszolút megérdemelten húzták be a közönségtől kapott tapsot.

Már a turné korábbi állomásainak dallistájából lehetett tudni, hogy az AC/DC nem rövidke haknifellépésekben gondolkodik, de hogy minden biztos legyen, a hivatalos menetrendben is előre szerepelt, hogy Angusék 9-től 11:30-ig játszanak majd. És ha végül a teljes két és fél órát nem töltötték is ki, a kezdő, sportautós intrótól a záró tűzijátékig így is kábé. 135-140 percet voltak színpadon, minimális pihenőkkel. Mindez egy fiatal csapatnak is abszolút a becsületére vált volna, úgy pedig végképp elismerésre méltó, hogy Angus is már 70 lesz jövőre, Brian Johnson pedig idén tölti a 77-et. A nagy kérdés előzetesen nyilván az volt, hogy ők ketten mit bírnak még. Az a fajta reszelős éneklés, amit Johnson az AC/DC-ben hoz, eleve roppant megerőltető, Angus színpadi munkáját pedig talán senkinek sem kell bemutatni. Egy levegőért kapkodó Brian meg a mellette egy helyben álldogáló, kisebbik Young tesó látványa több lett volna, mint kiábrándító, az azonban már a műsor legelején kiderült, hogy ilyesmitől nem kell tartanunk.

Brian hangja néha ugyan kissé erőtlenebb volt, mint a hőskorban, illetve nyilván Angust sem veszi már a nyakába, és az örökös kisiskolás sem szökell akkorákat, mint régen, de teljesítményük így is messze felülmúlta a várakozásaimat. Angus még közel 70 évesen is megállás nélkül grimaszolva, futkározva, derékból headbangelve hozta le a teljes programot, és persze megvoltak azok a jellegzetes egy lábon ugrálások is, amiket a mai napig mindenki boldog részegségben utánoz, a világ összes rockdiszkójában. Fizikailag tehát korukhoz képest abszolút túlteljesítettek az öregek, és mindez a muzikális oldalra is igaz volt. Ahogy fentebb említettem, Johnson hangja néha ugyan elcsuklott itt-ott, de messze nem ez volt a jellemző, és Angus gitározására sem lehet panasz, annak ellenére, hogy egy-két klasszikus téma már nem úgy szólt tőle, ahogy anno. Különösen szembetűnő volt ez a Thunderstruck kezdetekor, aminek emblematikus leadje a lemezverzióhoz képest jóval lassabban csúszott csak ki az ujjai alól. Matt Laug dobos viszont észlelve ezt, remekül húzta vissza a tempót, így nem esett szét a dal, és abban is biztos vagyok, hogy a publikum jelentős részének fel sem tűnt a dolog. És ha már a frissiben igazolt Laug szóba került, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a szintén új igazolás Chris Chaney-vel és Stevie Younggal atom feszes háttérzenekart toltak a két főhős alá. Igen komoly húzása volt a daloknak, amiben hatalmas szerepe volt a kifejezetten erőteljesen ütő, Phil Ruddot tökéletesen pótló Laugnak, aki – ha jól láttam a kivetítőn – az erőteljesebb megszólalás érdekében a pergőt fordított verővel, azaz annak vastagabb végével ütötte.

Az előző állomásokhoz hasonlóan itt is igazi best of slágerparádé volt műsoron, kiegészítve a legutolsó lemez két dalával, a Demon Fire-rel meg a Shot In The Darkkal, a hangulat pedig az első pillanattól kezdve hatalmas volt. Már a helyszínre szabott  intró (a banda versenyautója az országúton száguldva érkezik meg Pozsonyba, majd a reptérre)alatt is óriási volt az ováció, ahogy pedig utána belekezdtek az If You Want Bloodba, csak még magasabbra csapott a hangorkán. Innentől kezdve egymás után sorjáztak a kiválóan előadott, korszakos darabok, amik között néhány másodperces szüneteket tartottak csak, hogy Angus a dobcucc előtt állva kifújhassa magát kissé.

A show-t egyébként még mindig egyértelműen rá építik fel, azaz a hatalmas kivetítőket és a rengeteg lámpát leszámítva, különösebb látványelemek nem voltak. A Hells Bells alatt azért természetesen megkondult a színpad közepére belógatott AC/DC-harang, és a záró For Those About To Rockban is eldördültek a megszokott ágyuk, ezeken túl azonban mindössze a kör alakú kifutó végének felemelkedése jelentette az egyedüli extrát a Let There Be Rock negyedórás gitárszólója közepette, rajta az önkívületben fetrengő Angusszal. A rajongók persze imádták, ahogy az olyan örökzöld alapdalokat is, mint a You Shook Me All Night Long, a Riff Raff, a már másodikként bedobott Back In Black, a Whole Lotta Rosie és még sorolhatnám. Ráadással együtt összesen huszonegy szám került műsorra, és a két „friss” szerzeményt leszámítva csupa közönségkedvenc volt terítéken, hiszen ma már a Stiff Upper Lip címadója és a Black Ice Rock ’n’ Roll Trainje is egyértelműen ezek közé számít. Gondoltam, hogy jó lesz az AC/DC, de messze felülmúlták a várakozásaimat, így mikor a csaknem két és fél órás bulit záró tűzijáték után megkezdtük a hazaút kálváriáját, úgy voltam vele, hogy jöhet bármi, akkor is megérte.

A végére pedig álljon itt néhány mondat a szervezésről: előre lehetett tudni, hogy komoly problémák lesznek a koncerttel infrastrukturális szempontból, és erre a magunk részéről meg is próbáltunk maximálisan felkészülni, de hogy végül ekkora lett a káosz, az egyértelműen a szervezők inkompetenciájáról árulkodik. Nem először találkoztam már külföldi rendezvényeken azzal, hogy egyes eseményeket készpénz nélkülinek hirdetnek meg, de úgy, hogy külön nfctron chipes karkötőt kapnak a látogatók, a fizetés pedig – megfelelő összeg feltöltése után – kizárólag ezzel lehetséges. A paypassos bankkártyák korában teljesen felesleges bonyolításnak gondolom mindezt, de legyen. Az viszont, hogy a chip aktiválása után rögtön megszűnik az applikációs, online feltöltés lehetősége, azaz az ember innentől kezdve állhat sorba a top up pontokon, már teljes agyrém, ahogy az is, hogy az elvileg „cashless” koncerten, egyes elárusítóhelyeken mégis csak a készpénzt fogadják el.

Bosszantó volt már ez is, de sehol nem volt ahhoz képest, amit később, a fesztiválról való elindulás kapcsán kellett az embereknek kiállniuk. Ahogy a bevezetőben már említettem, a helyszínre egybekötőút vezetett, így a rendőrség úgy döntött, hogy éjjel 1-ig egyetlen autót sem engednek ki a parkolóból, hogy a gyalog érkezettek addig elvonulhassanak. A probléma csak az volt, hogy odabent senki sem kezdte el a nép kiterelését, így éjfél után sokan még vígan bent söröztek, míg kint, a kocsikban az emberek elvileg az ő biztonságos elhaladásukra vártak. Ráadásul, egyetlen Facebook-posztot leszámítva, a parkoló késleltetett nyitásáról semmi információt sem volt, így sokan már éjféltől a volánnál ültek, arra várva, hogy történjen valami.

A hatalmas parkolóban természetesen senki sem irányította a forgalmat, így néhány perc alatt már azt sem lehetett tudni, ki merre akar menni, illetve egyáltalán hol van a kijárat, hiszen mindenfelé kocsik tömörültek, próbálva furakodni a vélt vagy valós szabadulási útvonal felé. A felháborodott kommentek ellenére, még mindezek után sem érkezett semmiféle hivatalos tájékoztatás, a szervező cég mindössze annyit írt az eseményhez, hogy a rendőrség 1-kor nyitja majd a parkolót, de ez csúszhat. Hogy végül a tényleges nyitás mikor történt meg, azt nem tudom, de tény, hogy annak ellenére fél három körül tudtunk csak kijutni, hogy mi előre tisztában voltunk a késleltetett kiengedéssel, így igyekezetünk a mindösszesen két kijárat egyikéhez minél közelebb parkolni. Aki viszont nem volt elég rutinos ahhoz, hogy előzetesen böngéssze az esemény bejegyzéseit, hosszú órákat tölthetett a kocsijában várakozva. Volt olyan ismerősöm, aki 0:40-től hajnali 4-ig araszolt kifelé, miközben a szervezők azzal takaróztak, hogy ők előre szóltak, torlódás lesz.

Jó dolog, ha az emberben van elég önbizalom egy ekkora kaliberű buli tető alá hozatalához, de az biztos, hogy a koncertet szervező Silvi Production egyértelműen elhasalt a vizsgán. Ez a helyszín, pláne ezzel a színvonalú szervezéssel ugyanis alkalmatlan volt egy ekkora léptékű esemény lebonyolítására. Lassan három évtizede járok koncertekre szerte Európában, de ekkora káoszt még sehol sem tapasztaltam.

Fotó: Christie Goodwin (a képek a turné különböző helyszínein készültek)