Shock!

Olyan kort élünk Ákosországban, amikor egymást érik a jubileumok, hol valamely kerek születésnap, hol egy korábbi lemezmegjelenés kapcsán. Ünnepelni azonban mindig felemelő, különösen egy olyan házigazda esetében, akinél fel sem merül, hogy egy efféle alkalom kényszeredett vigyorgásba torzult nosztalgiahaknivá silányul. Ha valamit, azt nehezen lehetne elvitatni Ákostól, hogy rendre komoly energiákat mozgósít saját maga és környezete elszórakoztatására, ennek kapcsán pedig a repertoár és színpadi társasága is folyamatos megújulásban van. Ezúttal a cél éppen ötven téma megidézése volt a múltból, ezt pedig közel ötven ember összehangolt munkája segített elérni. A fél évszázados jubileum okán összerántott program végső soron minden várakozásomat felülmúlta, pedig abból sem volt éppenséggel kevés.

Az értelmi szerzők színházi környezetbe álmodták meg ezt az előadást is, ahogy tették ezt a másfél évtizeddel (!) korábbi, azóta is hivatkozási alapot jelentő Andante éra óta már sokadszor. Ennek kapcsán az is eszünkbe juthat, hogy Madarász „Madi" Gábor is immár több mint tizenöt éve hiányzik Ákos mellől, ahol a hiány korántsem csak képletes, hiszen az utóbb például Hobo vagy Rúzsa Magdi mellett is meghatározó arccá vált gitárost azóta sem sikerült teljes értékűen pótolni, legalábbis én így látom. Mindez nem a manapság már a Beatrice kötelékében hajózó Kékkői Zalán kritikája, de Madiból tényleg csak egy van, ahogy ez most is bebizonyosodott, ahogy egy korántsem az ő teljesítményére kihegyezett megmozdulás esetében is főszereplővé tudott válni. Mindehhez Ákos annyival tudott még hozzájárulni, hogy a sokszorosan a maximumra pörgetett szintirock-korszak lezárultával rácsapta az ajtót a csilingelő billentyűkre, olyannyira, hogy legrégebbi harcostársa és szintetizátorosa, Lepés Gábor is leginkább basszusgitárosi minőségben teljesített most, a gumidobokon is lelkesen rockoló Bánfalvi Sándor (Neck Sprain, Magma Rise) habitusáról már nem is beszélve.

Élesen elkülönült egymástól az előadás két felvonása, ami összességében szerencsésen mellőzte az Ákos 40 esetében a közönség és az előadók számára is feszengős külsőségeket. Egy szimpla függöny előtt, egyedül, akusztikus gitárral a kézben kezdett bele a főhős a programba, ahol visszafogott fények és hasonlóan visszafogott sztorizás kíséretében egymás után hívta színpadra aktuális zenésztársait. A minimalista leosztásban is igyekeztek azonban az urak kevergetni a lapokat: azon már meg sem lepődünk, ha Sanyi a gitárhoz vagy a cajónhoz is hozzányúl, ám Madit a dobok mögött látni, ha csak egyetlen dal erejéig is, nos, az valódi unikum. Ezen túl viszont alapvetően a „szokásos" leosztásban telt az első bő óra, kiegészülve Balásy Szabolcs zongoristával, aki igazán az este második felében lépett elő főszereplővé. A szettben egyaránt felbukkantak váratlan és kiszámítható darabok, természetesen kisebb-nagyobb mértékben újragondolva mindegyik, olykor is jószerével felismerhetetlenné csavarva. Eleve a markáns húros jelenlét, és az Ákoshoz mindig is hozzátartozó szintetikus szőnyeg mellőzése garantálta a különleges fűszert.

A szünet alatt aztán jelentősen átalakult a színpadkép: egyrészt a zenészek felkeltek a székeikről (nyilván Sanyi és Szabolcs kivételével), másrészt felgördült a függöny, és mögötte negyvenplusz fővel megjelent a teljes VoiSingers kórus. A koncertet felvezető híreket követők számára mindez már nem hozott meglepetést, és a magam részéről meglehetősen fáztam is ettől a fejleménytől – a megvalósítás szerencsére totálisan rám cáfolt. A kórus szereplése szerencsésen úgy erősítette fel a dalokban rejlő érzelmeket, hogy nem vált túlságosan tolakodóvá, feleslegesen harsánnyá, viszont a zene szövetébe belesimulva is minden pillanatban, megkerülhetetlenül jelen volt. Mindez, és a szenzációs dalközi átkötések karnagyuk, a Vivat Bacchus énekegyüttessel korábbi Ákos-produkciókban már szerepet kapott Szabolcs kivételes érzékét dicséri, a döbbenetes hangzás pedig a MűPa rendkívüli akusztikai adottságait, amire ezúttal sem lehetett eléggé rácsodálkozni. Összességében a maga karakánságával, dögös, mégsem hivalkodó fazonjával számomra egyértelműen ez lett a jubileumi széria legkedvesebb darabja, felülmúlva az e pozíciójában korábban megingathatatlannak hitt Andantét és a nagy vonalakban hasonló cipőben felvonuló, de ilyen mérvű átütő erővel nem operáló Karcolatok 20 előadásait is.

Ötven év, ebből harminc a színpadon, és megfáradásnak semmi jele – ezt mindenki kedve szerint értelmezze reménységként, vagy akár fenyegetésként a jövőre nézve. Az egyéves befektetett munka eredményét fényesen visszaigazoló Ákos 50 produkció sorsa mindenesetre máris elrendeltetett diadalmenet.