Shock!

Mint az egyik helyszínen felmart ingyenes programmagazin interjújából is újfent kiderült, Jon Bon Jovinak és Richie Samborának még 2011-ben is magyarázkodnia kell a '80-as évek feltúrt frizurái miatt. Ez azonban teljesen lényegtelenné silányul a Bon Jovi újabb európai turnéja iránti elképesztő érdeklődés fényében. Az aktuális bécsi koncertre körülbelül nyolc hónappal a buli előtt mind az 54 ezer jegy elfogyott a hatalmas Ernst Happel Stadionba, ilyesmiről pedig tényleg csak roppant kevesen álmodozhatnak manapság. Kérdés persze, hogy a Bon Jovi miként volt képes megmaradni ekkora közönségmágnesnek ennyi éven át. A választ sajnos én sem tudom egyértelműen, de Jon, Richie, David Bryan és Tico Torres több lehetséges magyarázatot is adtak a dologra ezen a péntek estén.

A Bon Jovi örök, a korszellem azonban folyamatosan változik – ha mást nem is, ezt biztosan le lehetett szűrni az előzenekar The Breakers programjából. Ahhoz képest, hogy Jonék a '80-as évek második felében még Cinderelláknak és Skid Row-knak segítettek befutni a turnéikkal, ma sajnos mindenki kénytelen volt beérni ezekkel a fura dán alter-indie-rock arcokkal. Gáz együttmozgások, végletesen semmitmondó, paneles zene, az meg már csak hab volt a tortán, amikor az énekes ledzsonbondzsovizta a főattrakciót. Mielőtt még bárki is nekem ugrana, természetesen nem a Bon Jovival egyívású hajmetalosokat hiányoltam innen, de kétlem, hogy más menedzsment ne tudott volna bevásárolni eléjük valami karakteresebb nyitószámot. Még jó, hogy a szokásos osztrák büntetésről lemaradtunk előtte...

Sokszor leírtuk már, hogy a megagigaszupersztárok esetében nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, hiszen a közönség irgalmatlanul vegyes, és ahány ember, annyi vélemény. A Bon Jovi idestova negyedszázada, a Slippery When Wet megjelenése óta stabilan tartja magát a világ legnépszerűbb előadói között, több generáció hallgatja őket. Tehát simán elképzelhető, hogy az első két lemez hívei nem tudnak mit kezdeni az utolsó albumokkal, a Keep The Faith / These Days érában érkezetteknek semmit sem mondanak a korai anyagok, és így tovább. A zenekar ugyanakkor olyan szinten rajongóbarát módon áll ehhez a kényes a kérdéshez, ami párját ritkítja: este nyolckor, takkra pontosan kezdtek, hogy utána három (!) teljes órán át nyomják a színpadon az összes korszak dalait. És ami talán az egészben a legrokonszenvesebb, nem kizárólag a slágerlistás kedvencekre koncentrálnak, hanem szép számmal válogattak be a műsorba kevésbé nyilvánvaló darabokat is. A másik fontos tényező pedig az a fajta emberközeliség, ami valahogy még mindig ott van ezekben az arcokban, és egyben a bevezetőben felvetett kérdésre is válasz lehet. A Bon Jovi utoljára tizenhat éve adott ki olyan lemezt, amit igazán jónak tartok, azt pedig kifejezetten nehezen viselem, amikor Jon barátunk Bruce Springsteenné, illetve Bonóvá akar átlényegülni – és ehhez képest egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy unatkoznék. Ha valami, hát ez tényleg mindent elárul a csapat élő produkciójáról.

A kezdéssel azért biztosra mentek: a Raise Your Hands – You Give Love A Bad Name – Born To Be My Baby hármas azonnal átmozgatta a több tízezer embert, és innentől kezdve egyszerűen nem tudtak mellényúlni, a közönség végig eufóriában ünnepelt. A Raise inkább amolyan hangulati alapozást jelentett a két szuperslágerhez, az meg bizony megdöbbentő, mai füllel is mekkorát szólnak a Desmond Child bábáskodásával született himnuszok. Még elmenekülni is lehetetlen a hatásuk elől... Ráadásul a piros katonai (vagy inkább tűzoltói?) felsőben megjelenő Jon már itt sem hagyott kétséget afelől, hogy ennyi év után is apait-anyait belead a színpadon. Egyetlen intésére („Hey people, this ain't no TV!") a lelátók is azonnal vigyázzba vágták magukat, ő pedig végig nagyokat pózolt, nyomta a legendás fogpaszta-mosolyokat, és láthatóan a mai napig boldogsággal tölti el a heves fogadtatás. A legnagyobb kérdés ezúttal persze az volt, vajon milyen formában van Richie Sambora, aki nemrég tért vissza az aktuális elvonóról. Nos, szerencsére minden rendben vele – az arcán felfedezni véltem néhány extra barázdát, de kondira most sem néz ki összeszakadt alkoholistának, és bizonyára még a közönségnél is jobban örült neki, hogy egyáltalán itt lehet.

Ahogy fentebb is utaltam rá, az össznépi szórakoztatók esetében lehetetlen olyan setlisttel előállni, ami mindenkinek egyformán tetszik, így ezt a témát nem is akarom túl sokáig csócsálni. Igen, akadtak dalok a programban, amiket egyáltalán nem szeretek, és igen, hiányzott egy csomó olyan, amit viszont nagyon is. A Crush óta érkezettek jelentős része viszont alighanem a Roulette, a Shot Through The Heart, az In & Out Of Love, a Hardest Part Is The Night vagy az (I Don't Wanna Fall) To The Fire, tehát az én kedvenceim hallatán méltatlankodott volna, hogy ugyan már, miért kell erőltetni ezeket a buta és idejétmúlt pop metal témákat. Az ízlésbeli egyéni hasfájásokat leszámítva a műsor minden tekintetben profi módon építkezett, ami azért is nagy szó, mert a Bon Jovi köztudomásúlag nem dolgozik merev, másodpercre pontosan előre belőtt programokkal (erre a turnéra is majdnem száz dalt gyakoroltak be). Egyetlen ponton éreztem mindössze törést, amikor pont a Born To Be My Baby után sikerült elsütni az abból jutusított/coldplayesített We Weren't Born To Follow-t. Megszoktam Jonéknál az önismétléseket, de ennyire direkt módon azért talán mégsem kellene rájuk felhívni a figyelmet...

Mindehhez azért hozzá kell tenni: a nézősereg az összes dalt levette, legfeljebb mindig mások tomboltak hangosabban a '80-as, a '90-es és a 2000-es évek szerzeményeire. Aztán persze ott vannak azok a bizonyos közös nevezők is, amiket tényleg a világon mindenki ismer. Egyáltalán nem vagyok oda például az It's My Life-ért, de az ember mindenhez másképp áll, amikor több mint ötvenezren üvöltik körülötte teli torokból... A hatás pedig csak fokozódik, amikor a nézők olyan, hozzám közelebb álló dalokat visszhangzanak eszüket vesztve, mint az In These Arms, a Runaway, a Bad Medicine vagy – hogy az utóbbi érából is dicsérjek valamit – a Have A Nice Day. Tulajdonképpen csak egy szempontból mutatkozott végig némi hiányérzetem a koncert során: a topformát hozó Tico Torres és a derűs David Bryan helye eleve kötött, a két turnézenészt, Hugh McDonald basszert és Bobby Bandiera gitárost pedig az ő emelvényeik mellé, a hátsó fertályra rejtették. A színpadi akció így szinte végig kizárólag Jonra és Samborára hárult, vagyis az első félteke még úgy is kihasználatlannak tűnt, hogy Jon végig belakta a deszkákat. Láttam már olyat George Michaelnél, hogy az összes zenész hátul nyomta egy bazinagy emelvényen, és csak a főhős énekelt elöl, a Bon Jovi azonban alapvetően mégiscsak egy rockzenekar, szóval – nekem – kissé furcsán hatott ez az egész. Bár kérdés persze, hogy mondjuk McDonald mennyit dobott volna a látványon a maga öregedő könyvelőre hajazó fazonjával... (Bandiera egyébként a Bad Medicine-be applikált Wild Thing bohóckodásnál lejött előre néhány percre.)

Maga a színpadi show amúgy végig igen hangulatosnak bizonyult a színpad tetőszerkezetének vonalát követő, félkörívet húzó LED-fallal és a látványos, de nem túlpörgetett vetítésekkel. Itt is a már említett We Weren't Born To Follow volt a kivétel, ahol ezen a téren is sikerült a kelleténél jobban átmenni U2-s szájbarágásba. Ha már témánál vagyunk: a bono- és springsteenizmusokkal persze összességében sem spóroltak, de az ilyesmik körülbelül olyan régóta jellemzőek a Bon Jovira, hogy simán a sajátjuknak is tekinthetők. Így aztán az ember akkor sem szisszen fel, amikor például egy Someday I'll Be Saturday Night-féle téma a végére olyan formát ölt, mintha csak a Boss és az E Street Band nyomatna valami erősen U2-sat amolyan The Edge-esen pengetett gitárhangokkal. Meg persze azt is kár lenne tagadni, hogy így is jó volt.

Már a Keep The Faith-tel zárt rendes műsoridő is jóval hosszabbra nyúlt, mint az másoknál szokásos, a nyolcszámos dupla ráadás azonban tényleg egyedülálló, főleg, hogy itt sem csak a menetrendszerű slágerek sorjáztak. A Wild Is The Windet eleve csak azért szedték elő, mert elöl valaki egy transzparensen kérte, és az ilyesmit egyszerűen muszáj értékelni, főleg egy ekkora stadionzenekar esetében. És alighanem tényleg ez a Bon Jovi titka a jó dalok meg az emberközeliség mellett: hogy tekintettel vannak a rajongóikra. Jon simán megtehetné, hogy magasról tesz mindenre, visszajön a Livin' On A Prayerre, aztán a tapsot bezsebelve levonul, de éppen ellenkezőleg cselekszik: a mai napig minden este kőkeményen odateszi magát, pedig semmit sem kell bizonyítania. Bizonyosan nem ő a világ legjobb énekese, de az Alwayst például olyan őszinte átéléssel nyomta, hogy libabőrözött tőle a karom, ez pedig egyenesen elképesztő egy ilyen döbbenetes mértékben túlnyomatott, szanaszét cincált világsláger esetében. Nem tudok mást mondani, tényleg le a kalappal előtte! (Azt viszont meg kellene tiltani neki, hogy gitárszólókba fogjon.) Ezzel még minden idők talán legjobb Bon Jovi dalára, a Wanted Dead Or Alive-ra is sikerült gombot varrniuk. Utóbbiban egyébként jó érzékkel Richie kapta meg a „Sometimes you tell the day / By the bottle that you drink" sorokat rejtő versszakot, ami csak fokozta a hatást...

Ez a koncert sem szerettette meg velem az utolsó öt Bon Jovi albumot, de aki esetleg lélektelen pénzgyártó gépezetnek tartja ezt a bandát, óriási tévedésben van. Lehet, hogy Jon és Richie műhelyében dalszerzési szempontból már elfogyott a puskapor, de hogy koncerten ezen a szinten nem létezik még egy ennyire alapos, a rajongók irányába ilyen tiszteletet mutató, velük végig együtt lélegző rockcsapat, az egészen biztos.