Shock!

Abban a roppant szerencsés helyzetben vagyok, hogy élőben láthattam muzsikálni a Pink Floyd mindkét alapemberét, aminél már csak az lett volna maradandóbb élmény, ha egy színpadon teszik ezt. Bár ez utóbbi sajnos kimaradni látszik az életemből, két Waters- és egy Gilmour-előadás után nyugodtan elmondhatom, hogy nagyjából mindent láttam, amit a 21. századi Floyd adhatott. Ennek ellenére rendszeresen megfordulok különböző PF-tribute zenekarok koncertjein, és ehhez nem is kell különösebb ideológiát gyártani magamnak. Egyszerűen jólesik rendszeresen meghallgatni élőben is ezeket a dalokat, amelyek stúdióverzióit talán már meg is untuk, annyiszor hallottuk. Ráadásul – ahogy azt tapasztalom is – olyan zene ez, ami egyetlen akusztikus gitáron, egy apró kocsma még apróbb színpadán is tökéletesen megél. Nos, az egyik legnevesebb PF-tribute, a Brit Floyd éppenséggel pont nem ebben a műfajban utazik – ezért lett ez az előadás csak majdnem tökéletes.

Azt a helyzetet valószínűleg a puszta kényszer szülte, hogy az idei budapesti koncertet a Barba Negrában rendezték, és minden érintett előre érezhette is, hogy az élmény ebben a formában egyszerűen nem lehet teljes. A The Division Bell-korszakos Floyd koncertjeinek látványvilágát megidéző csapat általában ennél jóval nagyobb helyeken játszik, és a köréjük felépített, most csak részleteiben látott színpadtechnika is ezt hivatott kiszolgálni. Három éve a Papp László Sportaréna keresztbe fordított színpadán, illetve székekkel megrakott küzdőterén, afféle jó értelemben vett színházi közegben volt közel ideális, a jelen körülményekkel össze sem vethető a helyzet. A Brit Floyd személyzetének dicséretére legyen mondva, minden tekintetben kihozták a legtöbbet ebből az estéből, és a közönség azon része számára, akiknek nem volt e tekintetben összehasonlítási alapjuk, akár maximális is lehetett az élmény. Mindehhez a hangzás egyszerűen tökéletes volt, és a kényszerből „lebutított" vizuálok is remekül érvényesültek a dobozban.

Hogy milyen volt maga a zenekar? A klubkörnyezet okán most beszámolhatnék akár arról is, hogy végre embernek láttam a legutóbb a gigászi díszletek között elvesző zenészeket, de erről szó sincs. A liverpooli brigád az eredeti előadókhoz hasonlóan mértéktartó angol úriemberek egyesülete, akik természetesen perfekt módon, a legapróbb zenei nüanszokra is ügyelve játsszák a Floyd-dalokat. Erre lehetett számítani, és a hangos tetszésnyilvánításból ítélve a közönség zöme hallhatóan ezt is várta. Ha nem egy zsúfolt helyiségben, egyik lábamról a másikra nehezedve kellett volna végigállnom ezt a közel két és fél órát, voltaképpen nem lett volna miért panaszkodni, és végeredményben nem is különösebben kerestem erre további okot. Igen, lakossági volt az élmény a nagyon vegyes összetételű nézősereggel, az elmaradhatatlan slágerek sorával, de a Floyd már csak egy ilyen sokgenerációs zenekar, akikhez kortól, nemtől, előélettől függetlenül tényleg bárki tud kapcsolódni, és ez alapvetően egy remek dolog.

A Brit Floyd diadala persze valójában a Pink Floyd diadala, előbbiek viszont mindent megtesznek azért, hogy az időben úgy negyed évszázadot visszarohanva, ott érezhessünk magunkat Gilmourék utolsó turnéján. Bírom azt is, hogy a nagy elődökhöz hasonlóan ők sem félnek olykor meglepőt húzni, és eljátszani mondjuk mindjárt második dalként az Arnold Layne-t, hogy Syd Barrett szelleme is meg legyen idézve. Nekem nagyon jól esett még legkedvesebb PF-lemezemről a Pigs (Three Different Ones), no meg a The Final Cut-blokk a Southampton Dockkal (!) és a címadóval. Az igazi közönségsikert persze nem ezek hozták, de ez teljesen normális, beszéltünk is róla. Maga a turné ezúttal Eclipse World Tour néven futott, ebből következően a ráadásban meg is kaptuk a The Dark Side Of The Moon utolsó két dalát, hogy aztán a klasszikus zárótételként elmaradhatatlan, eleve hisztérikus hangulatú Run Like Hell fényorgiájával csúcsra érjen a hangulat, egyben be is fejeződjön a koncert.

A zenekar eközben olyan minőségben üzemelt, hogy a nagy ritkán előforduló bakik igazolták csak vissza egyértelműen, hogy valóban élő előadást hallunk. Hidegrázós pillanatokról, netán katarzisról nem tudok beszámolni, de a koncert szórakoztató faktora így is igen magas tartományban járt. Összegzésül annyit mondhatok, hogy a Brit Floyd egy tökéletes időgép, egyben maximális felkészültségű hirdetője a csontig koptatott igazságnak – nevezetesen, hogy a Pink Floyd örök.

Fotó: Török Hajni