Shock!

A mostani Dream Theater-turné programjánál rajongóbarátabb összeállítást maximum akkor lehetett volna elképzelni, ha a három részre osztott koncert első etapjában a zenekar a teljes Awake-et eljátssza. A Dream-rajongók abszolút kedvenceként, illetve a progresszív metal egyik kikerülhetetlen alapköveként számon tartott Images And Words megjelenésének huszonötödik évfordulóját ugyanis azzal ünnepelte a banda, hogy elejétől végéig eljátszotta az alaplemezt, ráadásul úgy, hogy a ráadást a szintén egy az egyben eltolt A Change Of Seasons jelentette, nem mellesleg pedig a '92-es dalok előtt is nyomtak még egy nagyjából hatvanperces blokkot, kvázi bemelegítéséként. A program így tehát a régmúlt idők An Evening With Dream Theater koncertjeit idézte, ráadásul olyan szettel, aminek kapcsán még a legszőrszálhasogatóbb fanoknak sem lehetett oka szájhúzásra. Azt ugyanis be kell látnunk, hogy noha John Petrucciék végtelenül lojális és fanatikus rajongótáborral rendelkeznek, kevés olyan zenekar létezik, amely többet fikát kapna éppen saját táborától, mint ők.

Most viszont úgy tűnt, a követők egy emberként hozsannáznak a jubileumi setlist miatt, előzetesen pedig mindössze amiatt akadt némi morgolódás, hogy szinte az utolsó pillanatokban szervezték át a bulit a Tüskecsarnokba. Annak ellenére azonban, hogy ezen a helyszínen tudomásom szerint ez volt az első nagyszabású rockkoncert, összességében sokkal jobban jártunk vele, mintha az eredetileg meghirdetett BOK Csarnokban (ex-Syma) maradt volna az esemény. A leginkább hokiarénaként aposztrofálható Tüske íves acélkupolájával ugyan elsőre nem tűnt ideális helyszínnek, a pontban nyolckor induló koncert azonban már az első hangoktól okésan szólt, és ugyan kellett némi idő, mire teljesen beállt a hangzás, az összkép sosem volt vészes. Emellett pedig az egész helyszín messze kulturáltabb, mint az átlag koncerttermek, és ugyan sem a ruhatárosok, sem pedig a sörcsapolók nem készültek fel ekkora tömegre, a mérleg nyelve számomra így is pozitív iránya billent.

Ugyan a teltház nem jött össze, az ülőhelyek mindegyike gazdára talált, és a küzdőtéren is jó kétharmadig zsúfolódott a tömeg, ami nem is csoda, hiszen aki valaha szerette a Dream Theatert, jó eséllyel nem hagyta ki ezt a valóban különleges programot. Elvitathatatlan tény, hogy a zenekar nem most áll kreativitása csúcsán, ahogy az is biztos, hogy nem ez a legerősebb felállásuk, ha azonban az ember nem eleve fanyalogva állt ehhez a bulihoz, akkor tulajdonképpen nem nagyon lehetett belekötni a látottakba. Persze tény, hogy LaBrie már nem énekel úgy, mint húsz évvel ezelőtt, mint ahogy Mike Mangini játéka sem lett kevésbé hideg és gépies, de egyrészt ezek olyan körülmények, amelyekkel a csapat rajongóinak már hosszú évek óta tisztában kell lenniük, másrészt pedig némi toleranciával egyáltalán nem teszik élvezhetetlenné az előadást. Voltak kínos LaBrie-pillanatok? Persze. Hiányzott egyes tételeknél Portnoy? Egyértelműen! De ettől még az egész este úgy elrepült, mintha fele ennyi sem lett volna, illetve folyamatosan lúdbőrzött a karom.

Igen, a The Dark Eternal Nighttal kezdődő első blokk alatt is, amely egyértelműen igazságot szolgáltatott a tavalyi The Astonishingnek is, hiszen amennyire töménynek bizonyult Milánóban a lemez egyvégtében eljátszva, annyira jól működtek a mostani programba beemelt dalai (Our New World és The Gift Of Music). Az első felvonás csúcspontja azonban ennek ellenére is abszolút mocsok módon megdörrenő, némi Metallica-kikacsintást is bedobó, John Myung Pastorius feldolgozását követően berobbanó As I Am volt, amely alatt valóban folyamatosan futkosott a hideg a hátamon. A Train Of Thought súlyossága után érkezett még a Breaking All Illusions, majd húsz perc szünet és az 1992 kislemez slágereit felvonultató intró után jött a Pull Me Under, amellyel meg is kezdődött a népünnepély. Mivel a csapat rajongóinak mindegyike iszapos szemekkel sírja vissza a banda ezen (kétségkívül legkreatívabb, rocktörténeti szempontból is meghatározó) korszakát, nagyon nyilván fölösleges is lenne magyarázni a közönség reakcióját az alaplemez egészét felvonultató programra. Ráadásul úgy tűnt, a zenekarnak tényleg nagyon bejött a fogadtatás, LaBrie gyakran kifejezetten bő lére eresztett, sztorizgatós konferanszaiból legalábbis az jött le, hogy nem csak kötelességből nyilatkozik elismerően a magyar közönségről.

Ha már a kanadai énekesnél tartunk, természetesen nem lehet elmenni amellett, hogy James épp aktuális formája nagyban meghatározza, milyen képet mutat a zenekar egy adott estén. És ugyan a magasak jelentős részét kénytelen már elspórolni, összességében alig akadt kifejezetten gyenge pillanata, azaz számomra simán hozta a zavartalan nosztalgiához szükséges szintet. Ellentétben a csapat másik sokat támadott tagjával, Mike Manginivel, aki valóban iszonyatosan technikás és képzett dobos, a szett második fele azonban egyértelműen rámutatott, hogy egy ilyen programnál nem képes pótolni Mike Portnoyt. Ahogy a ride-ot kezeli, az valóban mesteri, illetve tényleg bármely kezével képest akármit leütni, de egész egyszerűen nincs meg játékában az a fifikás lüktetés, vagy ha úgy jobban tetszik, stenk, ami anno rendkívül sokat tett hozzá az Images dalaihoz. Néhány kivételtől eltekintve persze hozta, amit kell, de a szükséges svung nélkül, és kissé sterillé is tette ezzel az összképet. Mindez persze leginkább csak szőrszálhasogatás, felesleges okoskodás, a szünettel együtt csutkára háromórás program így is szemvillanásnyinak tetszett, ahogy pedig fentebb is írtam, rengeteg valóban hidegrázós pillanatot is adott.

Az pedig, hogy ráadásként a komplett A Change Of Seasons is elhangzott, valóban olyan élményt jelentett, amely a zenekar minden rajongójának egy életre szólt. A Dream Theater ezzel a turnéval tehát maximálisan kiszolgálja rajongóit, és ugyan ettől még a csapattal kapcsolatos, régóta meglévő problémák nem oldódtak meg, úgy gondolom, hogy ha csak a nosztalgiára építve ugyan, de ismét sikerült a maguk pártájra állítani azokat a rajongókat is, akik az utóbbi években kezdtek elbizonytalanodni. Lehet, hogy ez így valamelyest csalás, a magam részéről azonban legközelebb is szívesen hagynom magam átverni. Mondjuk egy teljes Awake-kel.

Fotó: Máté Éva