Shock!

Kiss Gábor kollégával abban állapodtunk meg, hogy ő lesz a nyugatimádó tudósító, és a monstre rendezvény külföldi fellépőit veszi számba, nekem pedig a temérdek hazai csapatról kell megemlékeznem. Nem lesz könnyű, mert ugye tizenkét órán keresztül két színpadon folytak az események, éppen ezért már a koncert előtt bejelölgettem magamnak, hogy kire vagyok kíváncsi.

Valahol örvendetes, hogy mennyi fiatal (tradicionális) metal csapat mocorog kis hazánkban, hiszen emlékszem, úgy 10-12 éve, amikor jómagam voltam annyi idős, mint ezen bandák szimpatizánsai, a nagy öregeknek gyakorlatilag nem létezett utánpótlása. Maximum a sulibulikon csörömpölő, jó esetben az Enter Sandmant, rossz esetben a Smells Like-ot eljátszani próbáló együttesek jöhettek volna számításba; de ez már akkor sem volt egyéb, mint rossz vicc. Most viszont tényleg rengeteg új zenekar van, amelynek tagjai Nightwishen, Strato-n, Sonata Arctica-n, Rhapsodyn, Iced Earth-ön stb. szocializálódtak, úgyhogy mindenképpen fontosnak tartottam a korai érkezést, hogy minél több zenekart elcsíphessek, hátha valamelyikük komoly meglepetéssel tud szolgálni. Persze a fesztivál fő vonzereje a Symphorce fellépése volt, hiszen látni akartam végre Andy B. Francket, ha már a Brainstormról két ízben is sikerült lemaradnom itthon. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem csábított a nosztalgikus érzet, amelyet a klasszikus Omen exkluzív koncertje és az Akela ígért. Egy szó, mint száz: nem nagyon lehetett kihagyni ezt a fesztivált!

Ahogy mondottam volt, siettem, hogy odaérjek és ne maradjak le az Echo Of Dalridáról. Ők ugye a Walesi bárdok megzenésítésével kerültek be a metal-köztudatba, és én alapvetően kétféle szélsőséges véleménnyel találkoztam velük kapcsolatban, pozitív ill. negatív előjellel. Nos, magam akartam utánajárni a dolognak, benyomásaim pedig vegyesek voltak: egyrészt nem rossz ez a folkos-speedes-monumentális elegy, amit játszanak, de rendkívül zavart, hogy az énekesnő néha konkrétan hamis volt, a férfiének pedig úgy általában véve teljesen erőtlen. Már amikor lehetett hallani, mert szegény Dalriada ritka pocsék hangzást fogott ki, ami egy ilyen sűrű, réteges zenénél nem kimondottan segíti annak befogadását. A Walesi bárdok tételek alapvetően tetszettek, jól elcsípték a vers hangulatát, és a közönség is nagyon kajolta őket, de összességében nézve a produkció nem volt mentes a magyar gyerekbetegségektől. A Dalriada közben és után is átnéztem a rettenetes akusztikájú kisterembe, ahol éppen az Inferno zúzott ezerrel. Jóféle power thrasht nyomtak a srácok kb. a Forbidden stílusában, egy erős torkú, öblös hangú énekessel. Valami demót igazán küldhetnének, hehe. Vagy inkább ne? Mindenesetre a két elcsípett nóta alapján korrektnek tűnt a dolog, bár úgy rémlik, mintha már láttam volna a bandát valahol.

A Nagyszínpadon a Morpheus következett, na rájuk is baromi kíváncsi voltam, hiszen debütáló lemezük még a szőrösszívű BZ tetszését is elnyerte, meg ugye hall az ember mindenfélét, hogy ők a magyar Iced Earth meg ilyenek. Nos, megint vegyes érzelmekkel hallgattam a zenét: alapvetően teljesen rendben van ez a dallamos power metal, bár az IE-höz szerintem semmi köze; ugyanakkor az énekes hangja valamiért nagyon nem jött be. Megvan ugyan a kellő hangterjedelme, de a hangszíne irritált, sőt, egy ponton túl már kimondottan idegesítőnek tűnt. Ezért inkább átcsábítottam Dr. Kisst az Alhanára, mondván, őket véletlenül ismerem, és emlékeim szerint elég jók. Sajnos a legrosszabb pillanatban értünk oda: a banda éppen a Doro-féle szimfonikus Breaking The Law feldolgozásba kezdett bele, és bár az alhanás lány ilyen fiatalon is megeszi reggelire a germán istennőt, ez a verzió már eredetiben is rossz volt (hiába interpretálták Alhanáék amúgy jól). Vissza tehát a Nagyszínpadra, majd egy külön Alhana koncertre lenézek, mert továbbra is érdekelnek.

A Cross Borns ezúttal énekesnő nélkül állt ki, nem tudom, azért, mert elváltak útjaik vagy pedig csak egy ideiglenes távollétről volt szó, mindenesetre nem bántam, mert amúgy sem csíptem a lány hangját. Somlóiék ezúttal is jól nyomták, jól is szóltak, de crossbornsilag én már rég lemaradtam, kábé a Gyűrűk Ura dupla lemeznél, ezért az újabb keletű, modernebb hangvételű témák nem is annyira fogtak meg. Ugyanabban az időben a kisteremben épp a Sacra Arcana játszott, vetettünk rájuk is egy pillantást. Nem különösebben vágtam magam hanyatt ettől a folkos metaltól sem, ráadásul amikor másodszor visszanéztem, olyan fülsüketítően szólt a hegedű, hogy muszáj volt kimenekülni. A belépő mellé adott promo CD-ből két példány is jutott háztartásunkba, úgyhogy majd azok alapján véleményeznék inkább. Belenéztem a Skyforgerbe is, de addigra már herótom volt a “folk” szó puszta említésétől is, ráadásul rendkívül egysíkúak és unalmasak voltak a litvánok. Majd Kiss kolléga értekezik róluk, íme a szakértő vélemény alant.

Pálinkás Vince

Még soha nem volt szerencsém litván zenekarhoz, így a Skyforgert mindenképpen meg akartam nézni. Semmi infóm nem volt korábban róluk, azt kivéve, hogy valami folkos cuccot nyomnak. Így is volt, a skótdudás, furulyás, miegymás emberrel kiálló litvánok harcos, itt-ott kimondottan vikinges zenét játszottak, ami néhol egy kissé bedurvított Skycladre emlékeztetett. A konferanszokból kitűnően a szövegek is a régmúlt nagy csatáit elevenítették fel. A legjobb rész az volt, amikor az öt fickó a capella adott elő egy harcba indulás előtti lelkesítő harci éneket. Voltak tehát érdekes részek, de mégis összességében eléggé átlagos volt a zene, a különlegességet csak a furulyás, dudás betétek adták, így hamar unalmassá vált a produkció. Ráadásul sok hasonló csapathoz hasonlóan ők is elkövették azt a hibát, hogy néha blackes vérhányásba csaptak át, ami megint csak levont a koncert értékéből. Átlagos csapat, átlagos teljesítménnyel.

Kiss Gábor

Mielőtt vigyázó szemünket végképp a Nagyszínpadra vetettük volna, még hátravolt a Stress kistermes fellépése is. Hát, nem tudom, lehet-e ezt szavakba önteni, de ha igen, akkor csakis egy szó lehet a legmegfelelőbb: kult! Zeneileg nem is vészes a dolog, jóféle brit-germán metal a játék neve, az Accept párhuzamot már az is erősíti, hogy Lőrincz Tibi helyenként full udósan adja elő magát. Mindezzel együtt rendkívül vicces is az egész, bár a kötőszavak használatát kissé eltúlzottnak (és erőltetettnek) éreztem. Igaz, Lőrincz Tibit amúgy is “szétb…a a rock’n’roll” – legalábbis ezt mondta, amikor társai felvetették, hogy “gyerünk haza, kocsonya van otthon”. Szóval, ezt az egész Stress-jelenséget én igazából se pro, se kontra nem nagyon tudom hová tenni, nyilván másképp lenne, ha annak idején, fénykorukban is ismertem volna a bandát.

Pálinkás Vince

A német Perzonal Wart már harmadszor csíptem el, és ez a koncert is nagyjából ugyanazt a benyomást keltette bennem, mint az előző kettő. Kellemes, profin előadott dallamos thrash zene ez, de mentes a kiemelkedő pillanatoktól. Tényleg jól nyomják ezt a Metallica fekete albumához legközelebb álló muzsikát, az énekes gyerek is próbálja minél tökéletesebben levenni Hetfieldet, de semmi több. Jól összerakott, megcsinált produkció, de kissé fölösleges. A záró Time of Lies azért jólesett.

Az este fő attrakciója számomra a Symphorce volt. Nagyon vártam a Godspeed lemezzel nemrég méregerős anyagot az asztalra lepakoló srácok fellépését. Sajnos óriásit csalódtam! A Petőfi Csarnokban már tanúi lehettünk néhány borzalmas megszólalású koncertnek, de ennyire f*s hangzást talán még sosem pipáltam! Kb. úgy szolt a cucc, mint mikor kimegyek a konyhába, de nincs kedvem kikapcsolni a hifit, így két zárt ajtó mögül, iszonyú tompán kiáramlik valami “izé”. Mintha valaki letakarta volna egy pléddel a hangfalakat! Botrány! A program hiába lett volna jó – Everlasting Life, Tears, Haunting, Nowhere, Cause of Laughter, Falling Through Again, Fallen, Slow Down - így sajnos kifejezetten élvezhetetlen lett a műsor. A nyitó Everlasting Lifenál még bizakodtam, hogy rendbe jön a dolog, de sajnos az idő előrehaladtával is elhanyagolható volt a változás. Gyanítom, hogy a színpadon sem lehetett jobb a helyzet, ugyanis Andy B. Franck többször is megnézte, be van-e kapcsolva egyáltalán a mikrofonja. Átmenetileg feljavult néha a cucc, de aztán megint visszaestünk, így a Nowhere elején nagyjából lehetett hallani mindent, de aztán teljesen eltűnt az ének. Ugyanígy előfordult, hogy Cede veszettül tekerte a szólót, ennek ellenére csak a dobot hallottunk a hangfalakból.

Egyszerűbb lenne, ha mindent a hangzás rovására írnék, de azt kell, mondjam, a zenekar sem volt toppon. Dobosuk kiszállása miatt két kisegítővel nyomták le a bulit, és hát voltak néha hiányosságok, a Fallennek meg konkrétan az elejét és a végét is sikerült elrontani. A nóták is szétestek néha, bár gondolom ebben jócskán benne volt, hogy vajmi keveset hallhattak magukból… A bulit Andy mentette meg, aki ismét lenyűgöző frontembernek bizonyult és a mostoha körülmények ellenére is sikerült maga mellé állítania a publikumot.
Summa summarum, ez azért gyenge volt, csalódtam!

Kiss Gábor

Nagy kedvencem volt anno a klasszikus Omen, hát hogy az ördögbe ne lettem volna kíváncsi a Jelek-felállás nosztalgiaműsorára? Előbb azonban az új felállás néhány nótáját hallgattuk meg – tudvalevő ugye, hogy az Idegen Anyag-idők után a zenekar széthullott és az Okival hosszú idő után kiálló csapat csúfosat bukott, hiába csatlakoztak olyan klasszis zenészek a Nagyfi testvérpárhoz, mint Daczi Zsolt és Vörös Gábor. Legyünk egész őszinték: nagyon gázos volt ez az egész együttműködés: egyrészt ugye Okinak az égvilágon semmi hangja nem volt, másrészt a történet eleve bukásra volt ítélve – a rockerek eleve idegenkedtek ettől a médiacirkuszos dologtól; a Való Világ sms-küldő nézőit pedig már csak nem tekintette senki egy pillanatig sem egy metal lemez célközönségének – vagy igen??? Mindegy, túlestek rajta, a mostani felállás tulajdonképpen ugyanaz (a betegségéből hálistennek felépült Daczi Zsolttal és Vörös Gáborral), egyedül Oki cserélődött le Gubás Tiborra. Tibor afféle reszelős, Brian Johnsonos orgánummal rendelkezik, ami alapvetően nem rossz, de úgy tűnt, a koncert folyamán egyre csak fogyott az erő a hangjából. Később kiderült, hogy egy motorbaleset után törött bordákkal áll színpadra, tehát tulajdonképpen emberfeletti teljesítményt nyújtott aznap este.

Ami azonban igazából problémát jelent, az az új dalok nem túl izgalmas jellege (a Pokoli Évek nyitása után nagyon érződött a különbség): zakatolós, zúzós modern metal alapok, nem túl különleges refrének, és korrekt szólók jellemezték az itt előadott 6-7 számot. A régi Omenhez mindenesetre nem sok köze volt a zenének, éppen ezért bármennyire is szurkolok a csapatnak, nem tudom, mennyire lesz így sikeres a dolog. Már csak azért is érdekes téma ez, mert amikor az új banda átadta a stafétát a réginek, ég és föld volt a különbség: változatos, igazi klasszikusokból álló műsort hallottunk a Jelek lemezt elkészítő Omentől, és az addig udvariasan figyelő közönség is “felébredt” a régi kedvencek hallatán. Jómagam sem hallgattam Oment már vagy 10 éve, de minden dal azonnal “előjött”: Könnyű Szívvel, Áldozat, Vámpírváros, Szólj Ha Vagy (mekkora doom ez a nóta!), Anarchia, Csillaga Hívja, Kurva Vagy Angyal, Fagyott Világ stb. – ezek mind a magyarmetal (hehh, írjuk csak egybe, hadd örüljön a szerk.) nagy pillanatai, de különösen a Jelek lemezzel alkottak nagyot annak idején Nagyfiék. Ez az album abszolút felvállalható mind egykori-mostani rajongók, mind a zenészek számára – talán nem is véletlen, hogy pont utána indult el lefelé az Omen pályafutása. Akárhogy is, ez egy kiválóan sikerült nosztalgiabuli volt (ugyanolyan feelinges, mint amikor 2001-ben láttam az akkor még saját lemez nélküli Kalapács zenekart ős-Pokolgép-Omen repertoárral), amelynek alapján mindenképpen előszedem a régi kazettákat. És, mi tagadás, Kalapács Hard projektjére is egyszeriben kíváncsi lettem – az új Omen lemezt meg majd meglátjuk. Egy komoly fenntartásom viszont volt/van: ha már 15 éves születésnap, akkor miért maradt ki ebből Szekeres Tamás?

Az Akela fénykora egyértelműen a Farkastörvények lemez idejére, 1993-94-re tehető, akkoriban magam is nagy fanatikus voltam, a Felvonulási téren tartott cirkuszsátras koncert (a világ legnagyobb belépőjegyével) örök emlék marad. Utána érthető módon eltávolodtunk egymástól, a legutolsó Akela lemez, amit elejétől végéig meghallgattam, a Fekete Bárány volt 95-ben, és aztán – a klipeket leszámítva, amelyek viccesek voltak ugyan, de zeneileg már nem tetszettek – teljesen elvesztettem szem elől a Farkasokat. Mondjuk ki: az Akelából egy idő után a legtöbben kinőnek. Aztán persze haveri társaságban, ittas állapotban időnként előkerül egy-egy lemez és ilyenkor amellett, hogy nagyon sokat röhögünk a szövegeken, bizony rájövünk arra is, hogy zeneileg bizony teljesen rendben volt és van az Akela. Főnök mindig is jól tudta, milyen zenészekkel kell körülvennie magát: kíméletlenül szólt a precíz, gyilkos riffgépezet, olyan hangzással, ami magyar viszonylatban ritkaságszámba megy (morogtunk is: a Symphorce miért nem tudott így szólni?).

Megállás nélkül jöttek a klasszikusok (meglepően sok szám a Fenevadról), amelyek közé néhány kevésbé érdekes újabb keletű szerzemény vegyült. A kivetítőn pedig az adott nótához tartozó klipet, ill. egyéb kapcsolódó képeket-animációkat láthattunk, ami még inkább erősítette a profi show összbenyomását. Egy profi show pedig nem az igazi sztárvendég nélkül: mikor már kellőképp lefáradtunk Főnök egyhangú kántálásától, bejött Smici mester a Moby Dickből, és az általa “eldalolt” három szám igazi színfoltot jelentett (Kiss G. szerint olyan éles volt a váltás, mintha csak Jorn Lande érkezett volna, hehe). Minden bálnavadászok legbálnavadászabbika amúgy 2 Moby Dick dalt (Keresztesvitéz és a tribute lemezen is szereplő, iszonyatosan besúlyosított Talpak) és egy Akela örökzöldet (Közeleg!) tolmácsolt és mivel ezúttal gitárja nem volt, Dickinson módjára mozogta be a színpadot. Kábé ekkortájt éreztük úgy, mintegy másfél óra Akela után, hogy lassan elég volt és szedelődzködni kezdtünk. 12 órás metalkodás után ez talán érthető is és hát azt, hogy 2 és fél órát játszik az Akela, ők maguk sem gondolhatták komolyan…

Így hát a 2005-ös Nagy Rocktóberi Forradalom is lezajlott. A rendszert nem döntöttük meg (bár Róka Orbán koma immár Gabi macinak mond ellent, hehe), de úgy tűnik, ez a fesztivál hagyományos jelleget ölt majd, remélem, jövőre még több külföldi csapat is felbukkan majd.