Shock!

A jubileumi, tizedik Hegyalja fesztiválon alaposan kitettek magukért, a szervezők, már ami a program összeállítását illeti. Tekintve, hogy a Machine Head mellett két másik thrash legenda, a Testament és a Death Angel is tiszteletét tette, nyugodtan mondhatjuk, hogy az idei fesztiválok közül a Hegyalja vitte a prímet. Ráadásul fentieken túl volt még Ignite, Finntroll, Kataklysm, Keep of Kalessin, Hatesphere is, a hazai élmezőnyt nem is említve. Nem is meglepő, hogy fenti felhozatal, illetve az elővételben kifejezetten olcsón kapható bérlet miatt dugig telt a fesztivál, amire, valljuk meg, a szervezők nem igazán voltak felkészülve. Sátorhelyet gyakorlatilag már legelső nap sem lehetett találni, a fesztivál végére kifogytak az alkoholmentes italok, többször elment az áram, sőt, a víz is!
Fenti kellemetlenségek ellenére azért kifejezetten jól sült el a buli, és gondolom, - tanulva a történtekből - jövőre sokkal kevesebb gikszer lesz.
Egy szó mint száz, ha a régi idők családias sziget-hangulatára vágysz, Hegyalján a helyed!

1. nap – július 15., szerda

Sajnos a szervező srác szerencsétlenkedése miatt a The Bedlam koncertjét teljes egészében a DeWalt színpad backstage előtt, egy soha meg nem születő Death Angel interjúra várakozva töltöttem, így a feszt első fellépője számomra a Remorse volt. Zsoltiék kifejezetten jól tolták, és bár hangzásuk közel sem volt tökéletes, a vérthrasher közönség alaposan beindult rájuk. Az állandóan változó tagságú csapat jobb oldala ezúttal meglehetősen passzív volt, ezen kéretik változtatni, de ennek ellenére intenzív bulit toltak, köszönhetően elsősorban az olyan daloknak, mint a Soha nem adom fel, a Fázom vagy a 20/40. A műsor végén az eredetileg a WMD-s Gaobr vendéghörrentésével hallható Kínban a Sepu tribute énekese is meglátogatta őket a deszkákon. Bár ne tette volna, nagy igyekezetében ugyanis gyakorlatilag a nóta elején sikerült kirántania az Exodus pólóban nyomuló Zsolti gitárjának kábelét, aminek egy kissé kínos színpadi szerencsétlenkedés lett a vége. A zárás – igazodva Zsolti pólójához – az Exodus Bonded by Bloodja volt precízen, feszesen, ahogy kell!

A Pokolgép műsorára annyira megtelt a DeWalt sátor, hogy nemhogy beférni, de még kívülről bekukucskálni sem volt egy egyszerű mutatvány. Mivel a sátorba nem sikerült beférkőznöm, kintről, némi hideg sörrel hallgattam csak bele a programba. Kukóék szokásukhoz híven best of programmal álltak elő, bőven szemezgetve azért az újabb dalok közül is. Szokás mostanában kritizálni Rudán Joe élő teljesítményét, de sem a Gépben, sem pedig később a Mobilmániában nem volt rossz, amit produkált.

Az első este egyértelmű csúcspontját a Bay Area veterán Death Angel jelentette, akik ráadásul napjaink egyik legerősebb koncertbandája is egyben. Legutoljára a Killing Season turnéján jártak nálunk, azóta viszont lecserélték a komplett ritmusszekciót, és meg kell valljam, mikor megtudtam, hogy Dennis Pepa után Andy Galeon is távozott, kezdtem kicsit félten a bandát, nehogy esetleg beleálljanak a földbe. Ez a koncert teljes mértékben megnyugtatott, hogy ilyesmiről szó sincs. Megfáradásnak, kedvetlenségnek semmi jele, egyszerűen belegyalultak mindenkit a földbe. Ha jól számolom, ez volt életem ötödik Death Angel koncertje, és az egyik legjobb is egyben; talán csak első találkozásunk, a derült égből érkező, fenomenális bécsi No Mercy turnés bulijuk volt rám nagyobb hatással.
Egy szó mint száz az új tagok tökéletesen beváltak: A Vicious Rumorsban is megfordult Will Carroll atomfeszes, húzós dobos, aki ráadásul látványosan is gyötri a cájgot. Az új bőgős, Sammy Diosdado ugyan fazonilag kilóg a csapatból lenyalt hajával, de a játék és a vehemencia nála is ott van. Az A38 hajós, Killing Seasonre koncentráló buli után, itt egy totál old-school programot kaptunk, kezdésnek rögtön a pusztító Evil Priesttel. Nagy kedvencem, a minden idők legjobb thrash lemezeinek Top10-ében magabiztosan üldögélő Act III ezúttal három tétellel is képviseltette magát. A korábbi turnékon kissé hanyagolt lemezről a szokásos Seemingly Endless Time-on kívül ezúttal elhangzott a Stop és a Falling Asleep is. Az Act III. minden idők egyik legjobb dallamos thrash lemeze, ez a két nóta pedig a legnagyobb pillanatai közé tartozik.
Az újkori időkből volt zseniális, agyszaggató Dethroned, meg Lord of Hate, de azért legjobban a klasszikusokra indult be a tömeg: Voracious Souls, The Ultra-Violence (!) és a végén természetesen Kill as One.
A a Death Angel meghatározó tagjai elvesztése után egy szempillantás alatt megrázta magát, és ugyanott folytatja a megkezdett utat, ahol korábban, a legnagyobbak között!

A pusztító Death Angel után némi sörrel a kézben folytattam a főszínpadnál, hogy meglessem a szokásos évi egy, fesztiválos Tankcsapda koncertemet. Mivel Lukácsék idén egy speciális klubturnét is lenyomtak, kizárólag régi számokkal, reménykedtem, hogy az itteni bulijukba is átmentenek valamit ezekből a nótákból. Szerencsére a program összeállítása tökéletes volt, pont megfelelő arányban keverték a régi dalokat az újkori slágerekkel, így amikor már kezdtem besokalni attól, hogy Ájjájáj, ilyet többé ne csinálj, mindig jött egy Csőretöltve, egy Jönnek a férgek vagy egy Nem ismerek Rád.
Egyetlen negatívuma volt a bulinak, mégpedig Cserkó gitárja, ami az istennek sem akart megdörrenni, ezt leszámítva viszont nem volt hiba. A Félre a tréfát/Johnny a mocsokban kettősért pedig külön köszönet!

2. nap – július 16., csütörtök

Tekintve, hogy iszonyatosan meleg volt a fesztivál alatt, a második nap már korán egy borozóban talált, ahonnan csak késő délután keveredtem elő. Az esti Machine Head bulira való bemelegítésként belenéztem a Depresszió műsorába, akik nagyjából ugyanazt a formát hozták, mint néhány héttel korábban a ZP-ben. Az utóbbi időben mintha kissé terebélyesedének indult volna Halász Feri, ennek ellenére a tizenéveseket még mindig a tenyeréből eteti. Engem különösebben ezúttal sem kötöttek le, de masszív rajongótáboruk láthatóan nagyon élvezte ezt a bulit is.

3. nap – július 17., péntek

A harmadik napon gyakorlatilag megismétlődött a csütörtöki szeánsz, azaz dél körül borozóba be, a nagy meleg ellen jónéhány fröccs, majd a Paul Bostaphfal készített interjú után irány a Testament bulija. Korábban kétszer volt szerencsém hozzájuk, és mivel egyik alkalommal sem nyűgöztek le, egy masszív hakninál többet nem is nagyon vártam. (Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy a Testamentet első alkalommal egy elemi erejű Death Angel buli után láttam, másik találkozásunk pedig az emlékezetes, Slayer utáni szigetes koncertjük volt, pocsék hangzással.) Most azonban egy hiba nélküli, lenyűgöző Testamentet láthattunk, minek köszönhetően a nyitó Over the Walltól a záró Formation of Damnationig bezárólag totális thrash-őrület uralkodott a DeWalt sátrában.
Tekintve, hogy Paul Bostaphot leszámítva eredeti felállásban turnéznak évek óta, gondoltam, hogy sok régi nóta lesz, de ilyen precízen, ekkora lendülettel elnyomott klasszikus-áradatra még a Live in London alapján sem számítottam.
A 2008-as Formation lemezről mindössze három nóta fért be, illetve a The Gathering is csak a ráadásban képviseltette magát a kihagyhatatlan D.N.R.-ral és a brutalitásában is fogós 3 Days of Darkness-szel, ezeket leszámítva azonban csakis a legklasszikusabb Testament nótáké volt a terep: The New Order, The Preacher, Practice What You Preach, Burnt Offerings, The Legacy, Souls of Black, Alone in the Dark.
Az pedig, mikor Chuck a Disciples of the Watch refrénje alatt szokásához híven keresztet formál a mikrofonállványból, na az kéremszépen maga a nagybetűs Thrash Metal!
A jó öreg Chuck Billy állítólag nem tartozik éppen a könnyű emberek közé, a közönség lelkesedése azonban valamelyest rá is átragadt, így a mindig elemében lévő Eric Petersonnal vállvetve vezették le a bulit. Alex Skolnick kicsit magába fordultan tekerte legendás témáit, csakúgy, ahogy Greg Christian is visszafogottabban pengetett kissé, a doboknál Bostaph azonban szintén iszonyú látványosan játszott. A megtekert témákat és eszelős ritmusokat végig totál precízen, a legkisebb elcsúszás nélkül hozta, mindezt ráadásul végi headbangelve. Tanítanivaló.
A szűk másfélórás koncert egy szempillantás alatt elrepült, és bár így is túlléptük kissé a műsoridőt, felőlem nyugodtan játszhattak volna még vagy két órát. Le a kalappal!

Egyértelműen Chuck Billyék adták a fesztivál koncertjét, így utánuk a Finntroll nem igazán tudott lekötni, ott is hagytam őket hamar.

Némi lazítás után hajnali kettőkor még meglestem a Kovbojok agyatlan műsorát, és bár meg kell, hogy mondjam, alapvetően mind a tufa punk, mind pedig a vicceskedő szövegek meglehetősen távol állnak tőlem, ezeket az idiótákat kifejezetten csípem.
Talán azért, mert ők aztán tényleg kifejezetten nem veszik magukat komolyan, ráadásul a megszokott pisi-kaki témakörben is tudnak újat mutatni, lásd: Egérfejű lány trilógia vagy személyes kedvencem, a Buzerátor bolha.

4. nap – július 18., szombat

Bár a fesztivál alatt végig szerencsénk volt az időjárással, utolsó napra azért csak megtréfált minket a sors. Az országszerte pusztító vihar hírére az Iron Maidnem műsora után megálljt parancsoltak a szervezők a bulinak, minek eredményeként komolyan megcsúszott a program. Kár, mert Kiss Zoliék a szokott minőségben játszották a klasszikusokat, és ezen emelkedett hangulatban sok minden jól esett volna, kivéve a többórás leállást.
A háromnapos intenzív fesztiválozásnak köszönhetően amúgy is kissé le voltam már amortizálva ekkorra, amire a vihar csak rátett egy lapáttal, így gyakorlatilag szombat délután, a tervezetthez képest néhány órával korábban véget is ért számomra a buli.
Az viszont biztos, hogy ha jövőre csak megközelítőleg ilyen erős programot sikerül összehozni, megint ott a helyem!

Kiss Gábor

HEGYALJA FESZTIVÁL – második felvonás

Mottó: „Szétbaszott minket a thrash!!!”

1. nap – július 15., szerda

A jó öreg Hegyalja idén jubilált, és a tízéves kor már elég szép egy fesztivál esetében, a szervezők pedig ennek jegyében igencsak kitettek magukért. Metal szemszögből nézve a dolgokat (a többi meg úgyse érdekli a kutyát se) igencsak tematikusra sikerült a felhozatal: a Bay Area thrash három nagyja is tiszteletét tette Tokaj szőlővesszeinek környékén, és ez azért mindenképpen örötibódottá. Meg persze kihagyhatatlan.

Egy szerda dél környékén induló, több mint három órás vonatút akkor, amikor a hőmérő higanyszála majd negyven fokig felkúszik, papíron nem a legszórakoztatóbb elfoglaltság, viszont mindjárt más a helyzet, ha a távot légkondicionált fülkében, egyik kezedben bagóval, másikban jégbe hűtött seritallal tudhatod le, miközben a veled egy légtérben tartózkodó, és ugyanoda igyekvő sereg vitézlő tagjaival mindenféle marhaságról beszéltek. Az sem árt persze, ha valamelyik barátságos idegen farzsebéből előkerül egy laptop, amin – mecsoda véletlen – pont van egy-két zenemű azoktól az előadóktól, akik az elkövetkező napokban várhatóan le fogják gyalulni az agyadat, őket pedig nyilván csak maximum hangerőn illik hallgatni. Még a közelben tüsténkedő kallernéni is - arcán „fiatalság, bolondság”-mosollyal - szemet huny a dolgok ilyetén állása felett, ily módon igencsak vígan robog be vélünk a vonat az állomásra, hogy aztán szűk órával később mindenféle kordonokon átjutva már azt vizslassuk, hogy akkor hova is lehet felverni sok harcot látott sátrunkat. (A Tiszakemping ugyanis már a fesztivál előtt két nappal fullosra megtelt, később a másik is, így aztán a szervezők megnyitották a pótkemping elnevezésű prérit, ami ugyan jóval közelebb van a színpadokhoz, a legfontosabbhoz meg pláne, viszont a vonat ott zakatol a fejedtől nem messze, továbbá napközben árnyék, éjszaka meg világos folt nincs rajta egy négyzetmilliméternyi se.) A terep feltérképezése után irány a DeWalt színpad, a Hegyalja HammerWorldje (hangzásilag szerencsére jobb), hogy aztán a továbbiakban nagyon messzire ne is kelljen eltávolodni innen. Közben pedig izzadunk, mint Lagzi Lajcsi a gőzfürdőben, merthogy kicsit meleg van. Trópusi.

18:00-tól aztán kezdődik a móka: The Bedlam (vagy inkább X Bedlamot kéne írnom?). Az álmoskönyv szerint kezdőbandának lenni egy fesztiválon nem a legtutibb dolog, de hát szegény jó Cicóék már igazán hozzá lehetnek szokva a dolgok megszívásához. Aki nem tudná (remélem kevesen vannak), a Bedlam a kilencvenes években lazán hazánk egyik legjobb bandája volt, thrashereknek ott volt a korai demók zsenialitása, a többieknek meg a ’94-es Inside Ash korong még nagyobb géniusza, ami mind máig ott van a tíz kedvenc hazai lemezem közt. Mivel sosem láthattam/hallhattam őket élőben, igencsak vártam már az első légyottot, és annak ellenére, hogy rövid volt a program, nem voltunk sokan, nem szóltak valami jól (nyitó banda voltak, ugye), ráadásul az Accurate Contradictions alatt még az áram is elment, szóval mindezen szarságok ellenére nagyon tetszettek. Mert Fodinak továbbra is nagyon jó a hangja, továbbra is mindannyian nagyon tudnak zenélni, és hát a számok sem koptak meg azóta. A Mother Infinity például simán csúcskategória. Bedlam koncertet még, sokat, hosszabbat, jobb hangosítással!

Gyors találkozó Pálinkás és Kiss kollégákkal (vérszagra gyűl az éji vad…), majd húzás vissza a sátorba, mert jön a Remorse, Oláh Zsoltiékkal pedig nem illik viccelni. Mert nemigen viccelnek ők se, nyomják azt a jófajta muzsikát, amit Magyarországon hasonló színvonalon nem valami sokan, és amiről Kissgé nem szereti, ha trash-nek írják. És amit a napokban még fogunk néha hallani, ebben a sátorban is. Zsótiék elsősorban két legutóbbi lemezükről, a Harc!-ról és a D.Ü.H.-ről válogatnak, minden szám egy-egy energialöket pont a pofánk közepébe, és ez így rendben is van. A hangzás most sem jobb, mint a Bedlam Boys műsora alatt, ennek ellenére a Nem adom fel, Meg van írva, Harcra fel-féle dühbombák alatt csak rázzuk az öklünket vígan. Vince kolléga szájából ezután a koncert után hangzik el először (az elkövetkező napokban még megszámlálhatatlan gyakorisággal felbukkanó) mottóul választott mondat, és ez is jelzi, a Remorse-szal nem tévedhet az, aki szereti a finom sanzonokat.

Az Ördög és maga Kukovecz Hóhér bocsássa meg nekem, de én bizony a Pokolgép műsora alatt azzal voltam elfoglalva, hogy mindenféle szilárd meg folyékony táplálékot tuszkoljak le a gyomromba, meg közben továbbra is izzadtam egy kicsit azért, mert a fülledtség, az persze megmaradt éjszakára is. Így aztán a Gép-indulón kívül a Gép ezúttal számomra kimaradt. Nem baj, láttam már sokszor, meg nyilván fogom is még.

A Death Angelhez viszont még soha nem volt szerencsém, viszont a kollégák áradozó beszámolói alapján tudtam, mire számítsak. Egy nagy szart tudtam. Nagy szerényen megjelent a színpadon három filippínó meg két nem filippínó (hát miért nem találtak még kettőt?!?), és valami olyan irgalmatlan intenzitással kezdték el egyesével kiütni a fogaimat, hogy úgy maradtam. Mindamellett totál emberközeli konferanszok, szimpatikus hozzáállás, vigyorgás, gesztikulálás ezerrel, minden szám végén megjegyzik, hogy megint milyen lelkes közönség vagyunk (tényleg az voltunk, szó se róla, de hát egy Death Angel koncerten nyilván nem kezdünk el malmozni, ilyenkor bizony üvölteni kell, mintha a hajadat tépnék), és én itt most számcímeket tényleg csak a rend kedvéért, de azt se sokat.

Ha jól rémlik (ha nem, akkor bocs), az Ultra-Violance-ről az Evil Priest volt, meg a címadó, az újról meg több is, de leginkább a Dethroned maradt meg. És persze itt voltak a zseni Act III-s dalok (Stop, Seemingly Endless Time), de nem is a számsorrend a lényeg, hanem az a pozitív energia, amit a rendelkezésükre álló szűk egy óra alatt belénk tuszkoltak. Sokak szerint a Hegyalja legjobb koncertjét adták, ami szerintem nem feltétlen igaz (erről később), viszont az tuti, hogy a legintenzívebbet. Ember nem mondhat rosszat egy ilyen concertóra, és azok közül, akikkel beszéltem, nem is tett így senki. A Death Angel tényleg a világ egyik legjobb koncertbandája, most már én is tudom. Soha ne maradj le róluk!

Hogy a tökéletes thrash-mészárlás után elcsípjünk valamit a fesztiválhangulatból is, sikeresen lezúztam egy Sarki fényt (én még pár évvel ezelőtti Voltról ismerem, vodka szódásszifonba adagolva, patron ráküldve, vidám és teljességgel veszélytelen ital, nem árt meg, bármennyit ihatsz belőle), meg két cent pálinkát hétszázé’ (ez mondjuk tényleg kirívó eset volt, a Hegyalja amúgy fogyasztóbarát árakkal dolgozik). Ily módon hangulatba jőve, néztünk a Tankcsapda koncert elé. Megboldogult gyermekkorom kedvenc zenekarát már annyiszor láttam (nem túl nagy kaland elcsípni őket élőben, szinte már csak a budimban nem léptek még fel), hogy már eléggé összefolynak az alkalmak, de az biztos, hogy ez a jobb fajta fellépések közül való volt. Annál is inkább, mivel a Nem hagylak el Turné utóhatásaként több régi dal szerepel a repertoárban, mint az elmúlt évek alatt bármikor. És a Gyűrd össze a lepedőt címűt bármikor szívesebben hallgatja az ember, mint az Azt mondom, állj!-t. A mocsokban rohadó szegény kicsi Johnnyról már nem is beszélve. Na ugye. Lukács Laci és népi zenekara amúgy ünnepelt is, húsz éves a Csapda, szép kor, jó hangulat, hallelujah!

Mivel Csapda közben a hülye fejemmel benéztem a műsorfüzetet, és persze, hogy a nagy kedvenc Watch My Dying nem 01.00-től, hanem éjféltől nyomta, épp hogy a köszire értünk oda. Ó, a francba! Ezután a Keep Of Kalessin heavybe hajló black metalja sem sok mosolyt csalt az arcomra, pedig a mellettem álló, Finntroll pólós Chewbacca-imitátor szerint jó volt, csak nagyon rövid. Ha ő mondja...

2. nap – július 16., csütörtök

Mivel a sátorban max. reggel nyolcig lehetett megmaradni anélkül, hogy spagettivé főtt volna az agyunk (egyéb testrészeinkről nem is beszélve) a délutáni derbiig mindenkinek bőven maradt ideje arra, hogy felfedezze Tokajt és környékét, pecsenyévé süljön a strandon, vagy éppen mindent megtegyen azért, hogy valamiképp maga mögött hagyja az előző éjszaka kellemetlen utóhatásait (vagyis újra berúgjon, nyilván). Részünkről a strandot plusz némi lájtos sörözést részesítettünk előnyben, és akkoriban vergődtünk vissza a bázisra, amikor a Fish! az utolsó taktusokat játszotta a Bandland nagyszínpadon. Krisztiánék mostanában magyar nyelvre váltottak, viszont azt, hogy ez mennyire áll jól nekik, egyáltalán nem tudnám megmondani, mivel az egyetlen elcsípett dal a Keep Your Secret volt. Fogós darab amúgy, fesztiváli délutánra pont jó, viszont baromira nem az én zeném - maradjunk is ennyiben.

Az őket követő Road sem kimondottan az, viszont mostani műsoruk – ellentétben például a tavalyi SZIN-es fellépéssel – kimondottan bejött. Kellően energikusan adták elő magukat a deszkákon, az egyébként sem egyszerű kinézetű Goya mérgezett egérként rohangált fel-alá a színpadon, és helyén volt a közönséggel való kommunikáció is. Amely már ekkor is szép számban jelent meg a Bandland előtt, és az olyan nóták szövege, mint a Visszahárom, az 1000 lépés, vagy épp a Nem rólunk szól már jól hallhatóan egész sok mindenkinek megy fejből. A Road tehát egész jól felpörgette a hangulatot (az enyémet is), viszont az is biztos, hogy a KFT mára már ultraunalmassá vált Afrikájának újabb reinkarnációját meghallani számomra felért egy jobbegyenessel. El is húztam a csíkot, persze azért nem túl messzire, mert Subiékra kíváncsi voltam.

A Subscribe általában szélsőséges reakciókat vált ki: méltánytalan sárba döngölést épp olyan gyakran kapnak, mint érdemeiket meghaladó, túlhajtott seggnyalást, viszont az tény, hogy ezt a modern metal/rock muzsikát koncerten kevesen játsszák annyira feelingesen, mint ők. És ez a fellépés – mint annak Csongor Bálint dalnok is többször hangot adott – kimondottan jól sikerült, Subiék szeretik a Hegyalját, és az is szereti őket. A közönség itt már tényleg végig énekelt, volt spontán és kevésbé spontán kialakuló circle pit, bodysurf, minden, ami kell. A klíma eközben a trópusiról kellemesen mediterránra váltott, az olyan dalok pedig, mint a Delirium, vagy a The Weight Of Oneness bármikor képesek delíriumot okozni. A Led Zep Black Dogjának felbukkanása szintén jól sült el, zeneileg legalábbis mindenképp, bár az ének terén itt azért érződött, izé…..némi bizonytalanság (nem meglepő módon). Színpadkép tekintetében nyilván a csapat hajasbaba fele az erősebb, ennek ellenére ezúttal végképp meggyőződhettem róla, hogy a ritmusszekció az, ami a Subscribe lényegét jelenti, főleg Anga-Kis Miklós pengetett az egész koncert alatt izgalmas, vibráló basszusfutamokat. Én magam is meglepődtem rajta, de azt kell, hogy mondjam, hogy az idei Hegyalján a magyar bandák közül bizony ők tetszettek a legjobban. Ráadásul jól is szóltak.

Sajnálom, de az utánuk következő Halász „Mindenki ugrik!” Ferit és büntetőbrigádját nemigen veszi be a gyomrom, így aztán tűztem át a DeWaltra, megfülelni, hogy ott vajon mi zajlik éppen. Odaérkezésemkor épp egy jelentős sörhassal rendelkező manus énekelt valami Zorallináról, és hát az igazság az, hogy a Zorallt semmivel sem kultiválom jobban, mint a Depressziót, így aztán adta magát a döntés: irány a söntés (hogy ily költőien fejezzem ki magam).

Az elkövetkező másfél óra így hol a pultnál, hol az egymás tőszomszédságában lévő Mobilmania és Balaton koncertek valamelyikén talált, különösképpen egyiktől sem dobtam hátast, langyos múltidézésnek mindkettő megjárta, annál többet viszont egyik sem adott – tán nem is volt több a céljuk ennél. (Az azért mindenképpen jó kérdés, hogy a Balatonos Víg Misi ugyan mi alapon tekinti magát az egész nyolcvanas évekbeli underground „általános jogutódjának”: az általa eljátszott számok jó részéhez abszolúte semmi köze, emellett némelyiket fertelmesen fos módon is interpretálja, szép példája mindennek a Neurotic Breakje. Gratulálok!)

Ezzel ellentétben Deák Bill Gyula ismét megmutatta, hogy hogyan kell úgy nosztalgiázni, hogy az a legkevésbé se váljon cikivé. A Bill Kapitány Blues-zal indított Bill és társulata, és innentől kezdve lényegében minden szám végén zúgott a „Bill a király!” a rogyásig telt sátorban. A Kapitány erejét hangja nagyszerűsége mellett a teljesen egyértelmű hitelesség, őszinteség adja, és ezért (is) öröm mind a mai napig újra hallani a Kopasz kutyát, a Kőbánya bluest, a Zöld csillagot, vagy éppen A zöld, a bíbor és a feketét. Bill kapitánynak legújabb, Hatvan csapás című lemeze is siker, ennek megfelelően nem is felejtette el: a címadó mellett további három számot hallhattunk róla, amelyek közül a Kéne egy üveg bor gyűjtötte be a legnagyobb tapsot. A koncert csúcspontja persze most is a Rossz vér volt, de teljesen kerek volt az egész, és a rövidségén kívül más negatívumot nem is tudnék felhozni, tán csak annyit, hogy A felszarvazottak balladáját még mindenképp el kellett volna nyomni.

A blúzolás után rohantunk át a fő műsorszámra, Robb (akarom mondani, Robert) Flynn és kedves barátai tíz tonnás kalapácsa elé, amit már nagyon-nagyon régóta vártam. És oldalakat tudnék teleróni magáról a Machine Headről, a sokszor fájón túlkevert basszusról meg dobokról, a circle pitről, arról, hogy mennyire jó egy Oldot, egy Ten Ton Hammert, pláne egy Davidiant élőben hallani (amibe ráadásul Chuck Billy bá’ is bekapcsolódott egy röffrén erejéig), de ezt tegye meg helyettem Draveczki kolléga. Dolgozzon meg szépen a pénzéért ő is!

Miután a Machine Head kipukkasztotta a gégémet, és ismét meggyőzött a mottó igazáról, én már nem is vágytam másra, csak egy jó ABCÉDÉ koncertre (kénytelenek vagyunk így írni, a zenekar rendes neve szétdúlja a Shock! oldalát). Kicsiny hazánk legszórakoztatóbb tribute bandája (tán nem túl nehéz kitalálni) az AC/DC örökségét ápolja, ráadásul oly módon, hogy a fő színpadi elemek náluk is megjelennek. Az ágyúk meg az AC/DC harang nyilván nem, de például a kinézetet elég hitelesen hozzák, és van „Angus-sztriptíz” is. A nótákat nem kell sorolnom, nyilván csupa mindenki által ismert klasszikus a The Jacktől a Thunderstruckig, a legjobb pedig az, hogy egy-két olyan is bekerül a szórásba, amit a példaképek ma már nem nagyon nyomnak élőben: Big Gun, Heatseeker. A DeWalt közönsége még ekkor is jó háromnegyed házat tett ki, a hangulat pedig – nyilván az elfogyasztott dühítőitaloknak is köszönhetően – több mint korrekt volt. A For Those About To Rock után nem maradt más hátra, mint megállapítani: a csütörtök is kimondottan faszára sikeredett. És akkor hátra volt még a Testament.

3. nap – július 17., péntek

A harmadik napra már az ébren töltött órák számával fordítottan arányosan zuhan az ember ingerküszöbe, így már az olyan kedves meglepetéseket is csak rezignált mosollyal nyugtázza, miszerint reggel hétkor a biztonsági személyzet azon vitázik a sátránál, hogy az időközben kialakított helikopter fel- és leszállópálya technikai sávja következtében vajon költöznie kell-e, avagy maradhat a seggén. A döntés szerencsére minden igényt kielégít, a zóna határát jelző „kerítés” ugyan a sátrunk közvetlen közelébe kerül, de legalább nincs pakolás. (Nem mindenki volt azért ilyen szerencsés.) Aztán már csak hab a tortán, hogy a délutáni órákra elfogy a folyóvíz, amiért áldassék Tokaj Város Önkormányzatának a neve, aki a nagy meleg és a résztvevők nem várt magas száma miatt extrém mértékben megugrott vízfogyasztásra való tekintettel vízkorlátozást léptet életbe. Jó ki móka volt, szó se róla, így aztán tényleg irány a Tisza-part, de azért nem sokáig, mert az Isten Háta Mögöttre mindenképp vissza kellene érni.

Vissza is érünk, sőt, már a Mangod Inc. műsorának felétől ismét örülhet nekünk a DeWalt csaposa, aki már régi jó ismerősökként köszönt minket. Közben persze Persóékra is figyelünk, akik szép számú jelenlévő előtt egészen szép sikert aratnak a Near Life Experience dalaival. A Mangodot egész sok nő szereti, ami szintén emel a koncert élvezeti értékén, úgyhogy a Flood jól ismert hangjaira olykor bólogatok is egyet-egyet. Viniczai Szabiékkal nincs is különösebb gond, talán csak annyi, hogy én ezt a mókát igazából két-három számig csípem, a negyediknél már kezdem unni.

Gond azonban egy szál se, hiszen már hangolnak is Palikáék, és egy King Crimson dal röpke pillanatokra való felidézését követően bele is csapnak Az orionaranyadértba. Isten Háta Mögött lenni mindig érdekes dolog, mert a csapat általában félig eszelősen magával ragadó, félig komolytalan bohóc, Palika pedig a teljességgel érthetetlen, kusza konferanszaival, furcsa grimaszaival és persze a feje köré tekert Karate Kölyök-fejpánttal olyan, mintha egy másik bolygóról pottyant volna elénk. Az IHM-re kimért idő gyorsan le is telik, másodiknak jön a Kényelmetlen lemez legjobb tétele, a Megbántani egy szabót, majd később még eszünk baglyot, szívunk egy kis kéjgázt, majd valami megült. Viszont Közelítő távolító nincs, ott egye meg a fene, úgyis hallottam már elégszer, azonban a remekbe szabott VHK-feldolgozás Aláírhatatlan történelem nagyon hiányzik innen. A hangzás sem mindig van Laciékkal, így aztán mindent összevetve voltam már nem egy ennél jobb IHM koncerten, de azért egynek ez is megtette.

Utánuk jőve a Neck Sprain, akiktől Pityesz ugyan legnagyobb sajnálatomra messzire szaladt, van viszont helyette Áron Andris (aki nekem a Pantera Tribute-ból ismerős, másoknak meg tán a Kelly Hits The Blue Sky-ból lehet az), egy fiatal és szemmel láthatóan igen lelkes énekes, aki nem is vall szégyent. Janó Misikééket mindig jó látni, kvázi tökéletes bemelegítő banda bárki elé, de ekkor már nagyon-nagyon sokan várják lélegzetvisszafojtva a Testamentet, és csak kevesebben lelkesednek kimondottan a Nyakficam dalokra. Bár a 3rd Round témái így is elég nagy ovációt keltenek, az az akció meg pláne, amikor Misi lefényképezi a közönséget. (És igen, szép volt az a déli zászló is, amit Andris zsákmányolt egy lelkes rajongótól.)

Valamivel 21.00 után aztán eljött a pillanat, amiért voltaképpen – a Machine Head mellett, persze – nem lehetett kihagyni az idei Hegyalját, színpadra vetődött a rákot legyőző hatalmas indián és majdnem eredeti felállású bandája. Többször láttam már a Testamentet, így aztán esetükben tényleg tudtam, hogy mit várhatok (még ha a náluk szinte kivédhetetlen technikai gebasz ezúttal szerencsésen el is maradt), de hát Skolnickkal ugye még nem volt hozzájuk szerencsém, és jazzbe való átlovagolás ide vagy oda, ez a fickó azért nem szarral gurigázik. Meg ugye itt volt a jó Bostaph is, aki biztos summant olykor, meg tuti mellé is üt néha, viszont számomra a világ egyik legenergikusabb dobosa, és pont. Ha nagy szavakat akarnék használni, megnyomnám a Caps Lock billentyűt, de legyen elég annyi: nekem a Hegyalja legjobbját Chuck Billyék hozták. Náluk sem volt tökéletes a hangzás, közel sem, de hát a dalok… Nyilván a Skolnick-féle alapvetések kerültek leginkább előtérbe, amit egyetlen okból sajnáltam csak: a zseniális The Gatheringet egyedüliként a D. N. R. képviselte. Ellenben volt a libabőrös The Legacy, a hatalmas The New Order (itt Chuck még ugrált is, amit nem feltétlenül gyakran látni tőle!!!), a hegyeket görgető Burnt Offerings, és nagy kedvencem, a Practice What You Preach. Az abszolút csúcspont Alone In The Dark és az új lemezes More Than Meets The Eye alatt meg akkora együtténeklést művelt a tisztelt publikum, aminek hallatán még Joey DeMaio és Paksi Endre is könnyek közt omlottak volna egymás karjaiba.

Eric Petersonék sem kicsit élvezték a bulit (régi jó szokásuk ez már a nagy öregeknek), így aztán a rájuk kimért időt még meg is fejelték egy jó negyedórával, de hát nem nagyon akaródzott senkinek sem odébbállni, ki nem szarja le, ha csúszik kicsit a program. Hogy visszafogottan lelkesedjek, az általam látottak közül ez volt a legjobb Testament koncert, amit tényleg vétek lett volna kihagyni, és ott a helye az év végi listámon is, pedig láttam már jó pár nagy kedvencet idén. A Testament bizony tényleg szétbaszott mindenkit!

Olyannyira, hogy utánuk már nem is vágytam másra, sem a Finntroll polka metaljára, sem a Dalriada népzenei(nek tűnő) motívumokkal teletűzdelt klasszikusabb előadására. Becsülettel belenéztem két-három szám erejéig a műsorukba, de az én belső magnóm ekkor még mindig az Alone In The Dark gitártémáját játszotta, ezzel pedig nem nagyon lehetett versenyre kelni. És ez napokig így is maradt.

A negyedik nap végül már nélkülem zajlott le, így aztán arról nem tudok érdemben nyilatkozni, hogy milyen volt az Ignite, a Hatesphere, pláne az Osssssssziáááááán, és hogy mennyire tépázta meg a szép lassan odaérő vihar a fesztivált, az viszont tuti, hogy a majd’ végig teljes teltházzal nyomuló, mindösszesen 71 ezer embert vendégül látó Hegyalja sosem volt még ennyire erős és sikeres. Messze már az az idő, amikor még azzal lehetett szórakozni, hogy „Hegyalja – legalja”, a faszt, a Hegyalja mára a legjobb fesztivál lett, és kész! Jövőre is ott a helyünk, naná! Akkor mondjuk majd doom metal körképet csaphatnának a Tisztelt Szervezők.

Nagy Andor

HEGYALJA FESZTIVÁL – harmadik felvonás

Baromira megijedtem, amikor az intro után a Machine Head belecsapott az Imperiumba, ugyanis majdnem olyan pocsékul szóltak, mint két hónapja Bécsben, a Metallica előtt. Adam Duce basszusa fülsiketítő hangerővel csengett-bongott, a riffeket ellenben sejteni is alig lehetett, és Robb Flynn mikrofonjára sem nagyon sikerült kakaót tolni. A nagyszínpad előtti placcot totálisan megtöltő tömeg persze eufóriával fogadta a bandát – elvégre majdnem 15 éve játszottak itt először és utoljára –, de a sound ettől függetlenül itt még teljesen élvezhetetlen volt, és ha végig ilyen is marad, a koncert igen előkelő helyen iratkozik fel az év csalódásai közé. Szerencsére a keverőpultnál szorgoskodók is hallották, hogy komoly baj van, és nagyjából a Ten Ton Hammert követő Beautiful Mourning alatt beálltak a dolgok elviselhetőre, legalábbis az első fertályban, ahol én álltam. Phil Demmel gitárja sajnos végig halkabb maradt a kelleténél, de a Burn My Eyesról előkapott és egyáltalán nem várt gyilkos None But My Own már viszonylag normálisan dörrent meg. Sosem gondoltam volna amúgy, hogy valaha is élőben hallhatom ezt a dalt, hatalmas libabőröket is okozott...

Nagyjából innentől kezdve minden úgy zajlott, ahogy azt a nagykönyvben megírták. A Machine Head eleve olyan intenzitással nyomul, aminek kevés párja van – egy ennyire zseniális dobossal, mint Dave McClain, nem is lehetne rosszul játszani –, ráadásul ilyen ütős programmal talán még nem is láttam őket. Ők is tisztában vannak vele, hogy egy sörhajigáló, fülledt és mocskos fesztiválon nem kell feltétlenül a hosszú dalokat erőltetni, így aztán igazi kíméletlen best offal döngölték a földbe a közönséget, méghozzá teljes sikerrel: Robb egyetlen szavára is a keverőn túlig emelkedtek a kezek a levegőbe, és láthatóan maga a csapat is csak úgy lubickolt a lelkes fogadtatásban. Habár tavaly megint elég csúnya belső problémáik támadtak, a csoportterápia a jelek szerint itt is működik… Robb és Phil beállásait, egymással szemben elővezetett szólózásait különösen szívmelengető volt látni (Demmel fekete-fehér pöttyös Flying V-je már alapból nagyon metal volt).

A közönség a jelek szerint ma már nem nagyon tesz különbséget a Machine Head egyes korszakai között, a Testamentnek dedikált két éves Aesthetics Of Hate-et és a klasszikus Oldot ugyanolyan őrjöngés fogadta, mint a Supercharger lemezes Bulldozert. Utóbbi koncerten egyértelműen a zenekar egyik legütősebb szerzeménye, most is valami eszméletlen mennyiségű adrenalin jött le a színpadról, ahogy játszották. Jól is esett utána a The Burning Red hömpölygése, és még ez sem akasztotta meg a lendületet, ezrek húhúhúhúúúúúúztak benne vállvetve Robb-bal. A Seasons Withert már érezhetően kevesebben ismerték, elvégre ez csak a Through The Ashes Of Empires amerikai kiadásán szerepelt, de ettől még simán az egyik csúcspont volt, a Halo pedig láthatóan véglegesen feliratkozott a zenekar legnagyobb slágerei közé. Robb hangja élőben persze nem olyan, mint lemezen, főleg a dallamos részeknél csúsztak be most is hamiskás dolgok, de ez nem végzetes tragédia, a belőle áradó energia most is mindenért kárpótolt. A rendes műsoridőt a Struck A Nerve tika-tikás thrashelésével zárták, a ráadás pedig elég nyilvánvaló, ám annál üdvözlendőbb módon nem is lehetett más, mint a Descend The Shades Of Night és a Davidian kettőse. Robb hangja utóbbira már érezhetően teljesen elfáradt, így aztán a második „let freedom ring with the shotgun blast” sort jótékonyan át is engedte a színpadra keveredő Chuck Billynek, a többit pedig a közönségnek. Utána még volt hosszas ünneplés, dobverő- és pengetőhajigálás, egy kis dickinsonos felemelkedő közönségüvöltetés, majd lementek.

Sokan vártuk hosszú évek óta a Machine Head visszatérését Magyarországra, és Oakland legnagyobbjai nem is okoztak csalódást: a sound lehetett volna ennél lényegesen jobb, de a banda vagy a hangulat aligha. Remélhetőleg ezzel a bulival végérvényesen rákerültünk a térképükre...

Draveczki-Ury Ádám