Shock!

A szokásos mea culpa természetesen ezúttal sem maradhat el: a Krízisről lemaradtam, az Obstructionből pedig interjúzás okán olyan keveset láttam, hogy nem lenne korrekt ennyi alapján véleményeznem a programjukat. A Nocturnal Rites feldolgozás mindenesetre kellemesen meglepő és jó választás volt tőlük.

Az Ego projekt volt az este első fellépője, akikről már tudok érdemben nyilatkozni, és legnagyobb örömömre csak jókat. A csapat a hazai metal színtér egyik kipróbált veteránja, a basszusgitáros Beloberk István (lásd Sámán, Dance, Kalapács satöbbi) agyszüleménye hozzá hasonlóan kipróbált veteránokkal, így aztán jóelőre sejtettem, hogy rendben lesz a dolog, noha a tavalyi lemezt még nem volt szerencsém hallani. Az ötösfogat cseppet sem meglepő módon tradicionálisra szabott metalban utazott, ám az egész zenében volt valami kellően korszerű, sajátos íz is, aminek mibenlétét ennél értelmesebben nem fogom tudni elmagyarázni, az azonban biztos, hogy porosságnak, dohszagnak bizony nyoma sem volt itt.

A néhol klasszikus Queensryche ízeket is felvillantó, tanítanivaló feszességgel elővezetett dalok között nem véltem felfedezni különösen kiugró slágert, inkább egységesen erős volt az egész produkció. Az ezermillió formációban érdekelt Kiss Zoli énekes mellett talán a rég nem látott Jung Norbit emelném ki leginkább, akit mindig is az ország egyik legalulértékeltebb rockgitárosának tartottam. Rokonszenves volt a koncert, ennek alapján a lemezre is kíváncsi lettem, és persze érdekel az is, milyen folytatása lesz ennek az egésznek. A tagoknak ilyen körülmények között, ilyen sok tapasztalat birtokában nyilván nincsenek illúziói, de az biztos, hogy a csapatban rejlenek extra lehetőségek és olyan tartalékok, amiket sokan hiányolunk itthonról.

Jon Olivavalami egészen tragikusan néz ki uszkve két mázsás testsúlyával, amikor pedig a hasonlóan nádszálvékony Matt LaPorte gitáros is odaáll mellé, még szörnyűségesebb az összkép, az azonban biztos, hogy a Savatage egykori agytrösztje és kísérőcsapata nagyot alakított ezen az estén. Még nagyobbat, mint három évvel ezelőtt a Wigwamban. Az akkori buli és a pont egy hónappal ezelőtti Circle II Circle koncert nézőszáma alapján halálos biztonsággal lehetett megjósolni, hogy nem kell majd áttenni a fellépést az Arénába az egymás nyakára hágó nézők tömeges érdeklődése miatt, de ehhez képest még többen is voltunk, mint amire számítottam: épp annyian, hogy a lézengő emberek látványa már ne befolyásolja negatívan a hangulatot. Mivel a hattagú banda a City Beneath The Surface és a Sirens kettősével kezdett, a feelingre az első pillanattól kezdve nem lehetett panasz. A lendület a későbbiekben sem lankadt, habár Jon a debütlemez címadója után leült zongorája mögé, és nagyjából a koncert végéig ott is maradt. Nyilván nem lehet túl egyszerű megmozdulni ilyen súllyal… Az igáslóként izzadó, hihetetlen grimaszokat vágó Matt szintén elég sokat támaszkodott az oldalsó cuccoknak, a puhos testre felhúzott mackónadrág és a lakótelepi rockzenész fizimiska pedig rettentően lehangoló lehetett volna, ha az ujja nem jár olyan tempóban, amilyenben. A fickó azonban úgy játszott, ahogyan azt ezek a zseniális dalok megkívánják, szóval kövérségről szó se essen többet… A többiek is jól hozták magukat, bár Kevin Rothney basszusgitáros egy cseppet enerváltnak tűnt. Ez azonban végső soron mindegy, hiszen ez az este abszolút nem róla szólt, a kötelezőt pedig simán hozta.

A 2006-os bulihoz képest igazából a program összeállítása jelentett különbséget, bár a műsor gerincét természetesen most is a klasszikus Savatage nóták adták, hiszen a közönség elsősorban azért gyűlt össze, hogy ezeket hallja, és ezzel maga Oliva is tökéletesen tisztában van. De annyit azért mindenképpen jegyezzünk meg, hogy a klasszikusok közé beszúrogatott Pain dalok semmilyen szempontból sem lógtak ki a sorból. Sőt, a legutóbbi lemez Pink Floyd és Beatles ízeket felvonultató nagyeposza, a Firefly körülbelül akármelyik utolsó Sava albumon simán ott lett volna a csúcspontok között… Vagyis igazából csak gratulálni tudok annak, aki évek óta Savatage reunion után sír, és ehhez képest meg sem hallgatja a régi, felhasználatlan Criss Oliva témák egész ármádiáját felvonultató Pain albumokat, most pedig otthon maradt, miközben ezek az arcok egy szemmel sem játszottak gyengébben, mint azt hasonló esetben a nagy névtől elvárnám. Mi igazolhatta volna ezt ékesebben annál, hogy még a tényleg nem várt Chance multivokáljait is közel tökéletesen hozták?

A Savatage repertoárból egyébként a banda új korszakát és a teljes Trans-Siberian Orchestra projektet előrevetítő meganóta mellett is előkerültek kuriózumok. Ilyen volt például az óriási Hounds a Gutter Ballet-ről, de azt sem állítom, hogy előzetesen számítottam volna az egy szál zongorával elővezetett Heal My Soulra és a Sleepre. A legnagyobb beindulást persze a Gutter Ballet okozta – valamilyen szinten minden metalmusicalesdiben utazó mai tradicionális banda visszavezethető ide –, de hasonlóan nagyszerű volt hallani Oliva kedvenc dalát, a Tonight He Grins Againt is, a Believe – Jesus Saves – Hall Of The Mountain King hármas zárás pedig egyszerűen mindent vitt. Utóbbi előtt Matt ugyan belekezdett a nagy kedvenc Power Of The Night örökérvényű riffjébe is, de a ’80-as évek egyik legfantasztikusabb US power himnuszát sajnos most sem játszották el. Ugyanakkor szánalmas lenne ezen keseregni, a mintegy száz perces műsorba ugyanis nem lehetett belekötni, és láthatóan a jellegzetes őrült arcokat vágó, jó humorú és roppant kedélyes Jonnak is igencsak tetszett az a fogadtatás, amiben a magyar fanatikusok részesítették.

Remek buli volt, aki kihagyta, tényleg sajnálhatja!

További fotók:
Jon Oliva's Pain