Shock!

2006 nyarán úgy vártam a Whitesnake budapesti koncertjét, mint negyedikes kisdobos az úttörősípot. Erre most meg, amikor Coverdale pufi fejű norvég tolmácsa lepte meg kicsiny városkánkat, ismét viharfelhők gyűltek a korai nyári hangulat elhomályosítására. De végül most a nagyobbfajta zuhé elkerülte a kiérdemesült jégtörőt, így kellemes este elé nézhetett a kissé szórvány, úgy 3-400 fős közönség.

Mint később kiderült, az est legelejére betuszkoltak még egy feltörekvő norvég brigádot is, a Triosphere-t, akik már fél nyolckor tolták a fémet. Mivel pont egy órával később jelentünk meg a vízialkalmatosságon, simán lekéstük őket – csupán olyan beszámolókra hagyatkozhatunk, melyek alapján egy kedves néni karcos, korai Doro-féle hangon kiabált power metal dalokat, amolyan átlagos szinten. Elhisszük nekik.

Elég alapos átszerelés után az Everwood érkezett a színpadra, hogy második lemezük, a napokban megjelenő „The Raven’s Nest” című albumuk dalait bemutassák. A dalok és az előadás alapján mindenképpen el kell ismerni, hogy a csapat jelentőset fejlődött a debütáló korong óta. Toi, azaz Szabó Tamás dobos belépése az egyik legfontosabb ok, hiszen fifikás, egyszerre jazzes és erőteljes játéka jóval feszesebbé varázsolta a régebben néhol összegabalyodásra is képes prog témákat. Mondjuk a régesrégi dizájnos Rush póló már elárult valamit...

Maguk a nóták ugyan komplexitásuk miatt ezen első alkalommal még nem ültek a fülembe, de akadnak kellemes témák, ráadásul a csapat szép számmal adagolta az új dalokat, így azért volt mit memorizálni. A szintihangszíneken viszont még mindig faragnék, egy-két izmosnak induló téma fölött furán festett a kissé egyszerűcskén puttyogó hangminta – a dalok ordítanának valamiféle über hömpölygő megasample-ért, ami ráadásul egy kásás koncerthangzáson is jobban átsütne, mint a jelenleg használtak. Jó pont viszont, hogy Balu nem vállalja már annyira túl magát, mint régebben, kezd szépen letisztulni saját maga számára is, mi a neki rendeltetett kényelmes hangterjedelem. A lemezbemutató közel háromnegyed órája viszont elég gyorsan elszaladt, így azok, akik megismerkednének az új anyaggal, biztosan repetára szorulnak.

Rövid szünet után aztán felpréselődött a deszkákra a norvég kísérőzenekar, hogy egy kissé régimódi tussal elindítsák Jorn Lande mester másfél óráját. Maga a főhős a We Brought The Angels Downnal indított, valamint irdatlanul nyolcvanas évekbeli bőrdzsekivel, Kobra-napszemüveggel, és néhol kissé viccbe hajló pózokkal (ez utóbbi a backstage-vándorok információi alapján annak volt betudható, hogy a viking pacsirta a buli előtt igen közeli ismeretséget kötött egy üveg whiskyvel).

Piaszag ide, bizonytalan pózolás oda, a hang bizony dőlt ki a mesterből hiba nélkül. Reszelősen de hajlékonyan, feltuningolt Coverdale módra nyomta ki az összes magasat hiba nélkül, ahogy folytatta a Blacksonggal, majd két Thin Lizzy dallal (Are You Ready és Cold Sweat). Már itt megfigyeltem, hogy bizony sokan mások is úgy hallgatnak Jornt, mint én – imádják a hangját, de a saját nótáknál sokkal jobban szeretik, amikor valami tökös feldolgozást izmosít meg még jobban. A Lizzyknél kezdődtek ugyanis igazán a fejlobogtatások a közönség részéről, és az egész koncert alatt a feldolgozások heves fogadtatása volt a jellemző.

A Worldchanger viking himnusza (Tungur Knivur) után megérkezett a HIBA 01, azaz az első hangszeres szóló. Az infók szerint a csapat nem gyakorolt össze túl hosszú koncertprogramot, ezért volt szükség három hosszú és eléggé felesleges hangszernyűvésre. Tore Morent élő klasszikusként konferálta be a főhős, ehhez képest egy túlhúzott, eléggé idejétmúlt gitárnyiffegtetés vett el 4-5 percet valami jó kis nóta elől. Kár. Még jó, hogy egy Abyss Of Evil és a Duke dal visszahozta a lendületet – azaz csak visszahozta volna, ha Willy Bendiksen dobos nem vállalja be a HIBA 02 szerepét egy újabb pár perces, marhára sematikus és kissé kapkodós szóló tekintetében. Még a dobszólók nagy barátjaként is untam... Kár, kár. De legalább Arkkal folytatták (Where The Winds Blow), majd az Out To Every Nation következett, aztán pedig... na, micsoda? Naná, hogy szóló, ezúttal Jorn Viggo Lofstad „tollából”. Kár, kár, kár. Aztán egy Stormcrow (na, ez a varjús téma ellenére nem volt „kár”) után levonult a brigád, és csak hosszas hejjegés után tértek vissza, hogy elővezessék a Whitesnake Medley-ként bekonferált egyveleget – a közel húsz perces blokkból természetesen a Here I Go Again és a Give Me All Your Love aratta a legnagyobb sikert.

Másfél óra, egy kellemes, de semmi reveláció erejűt nem durrantó koncert - ez végül is egy teljesen jó összkép, főleg egy kissé hűvös tavaszi estén. Megállapítottuk, hogy Jorn hangja még mindig elit, az A38 továbbra is jól szól, és hogy legközelebb kompaktabb setlisttel még jobb volna – viszont abban az esetben várom a legközelebbet.

Fotó: Valentin Szilvia