Shock!

Ha jól számolom, épp ötödik alkalommal láttam az izraeli Orphaned Landet. Sajnos a zenekar első, 2005-ös magyarországi fellépésén pont nem voltam ott, ennek ellenére borzasztóan örülök, hogy még láthattam az „klasszikus" felállást Yossi Sassival és Matti Svatitzkyvel két alkalommal is. A két és fél évvel ezelőtti akusztikus A38-as fellépésen már a mostani gárda játszott, de az a koncert azért korántsem teljes erejében mutatta a zenekart. Mostanra Kobi Farhi énekes azóta lecserélte a tradicionális, bokáig érő ruhát, sima póló-farmer kombóban, mindenféle cicoma nélkül mutatta meg a közönségnek, miképp mulatnak a közel-keletiek.

Bár pontosan érkeztem a matinéidőre kiírt kezdésre, de a Dirty Shirt első dalának foszlányait így is a ruhatár/karszalag stációknál hallgattam csak. Azt viszont már így is sikerült leszűrnöm, hogy a keleti szomszédunkból érkezett, két frontemberrel kiálló banda bizony gyalulni fog. A System of a Down zúzós örültségét Macskajaj-hangulatú népi(es) dallamokkal és mulatós betétekkel megtűzdelő csapat zenéjében a hegedűnek is fontos szerep jut, a két énekes egyes megmozdulásairól és a félig magyar, félig angol átkötő viccelődésekről pedig konkrétan az Alma zenekar jutott eszembe. Mindez persze úgy zajlott, hogy az összkép egy pillanatra sem volt erőltetett vagy esetlen. Az negyedik lemezük után épp egy élő DVD/CD-t kiadott erdélyi/román srácok egy olyan keverékre éreztek rá, ami számomra az év egyik kimagasló meglepetése/felfedezése. A Slipknot-rokon Moneyocracy, a magyar refrénnel bíró Mental Csardas és a záró Bad Apples mindegyike 10 pontos nóta, és bár lehet, hogy a felkészületlenül érkezett koncertlátogatóknak elsőre meredeknek tűnt a stílus, de a tetszésnyilvánítás alapján lenne értelme őket egy teljes programmal visszahívni. Aki lekéste vagy nem ismeri őket, nézzen utánuk, megéri.

Ekkor jött az izraeli/norvég koprodukcióban dolgozó Subterranean Masquerade. Vagabond című új lemezük a megjelenés hete óta a gyűjteményben, a hozzá kapott póló rajtam, a dallamok a fülemben, és izgatottan vártam, hogy mit nyújtanak úgy, hogy sem az Orphaned Land dobos Matan Shmuely (aki érthetően a főbandára koncentrált a turnén), sem a dallamos énekért felelős Kjetil Nordhus (lásd még Green Carnation) nem állt velük most a színpadon. Kicsit féltem is, hogy mi lesz ebből így. A koncert kizárólag az utolsó két lemezre koncentrált, a 2015-ös The Great Bazaart is nyitó Early Morning Mantra és az új albumot lényegében záró Hymn of the Vagabond által keretbe foglalt kb. 40 percben a kicsit kásás és egyenetlen hangzás ellenére kiváló hangulatot teremtettek, és átfogó képet adtak munkásságukról. Tény, hogy az itt-ott pszichedelikus-folkos betétekkel vagy hörgős részekkel is tarkított utazós prog rock/metal dalok nem ütnek elsőre, és a gitáros-főnök Tomer Pink és zenésztársai sem szántották fel a deszkákat, viszont a Jack Sparrow fizimiskájú vendégénekes, Davidavi Dalev amellett, hogy szívét-lelkét kiénekelte, olyan őrült show-t produkált, hogy nem lehetett nem őt nézni. Az utolsó dalnál pedig a közönség első sorait is felinvitálták a színpadra, ahol nagy közös ugrálás és karlengetés zajlott – ilyesmi azért előzenekari státuszban játszó bandánál ritkán történik. (Amit viszont hiányoltam, az egy hasonló össznépi örömünnep lett volna az Orphaned Land programjának végén...)

Két ilyen energikus és különleges zenekar után, lelkiekben már az élőben mindig lenyűgöző Orphaned Landre készülve az olasz LunarSea programját egyszerűen kihagytam. Az a két perc, amit láttam belőlük, csak megerősítette bennem döntésem jogosságát. Sajnálom, de atmoszférikus death metaljuk egyszerűen nem illett ebbe a turné-csomagba az ügyes gitárosok ellenére. Ettől még lehet, hogy egy másik helyen, más körítéssel totál bejönne.

Kántor Tamás

A harmadik fellépőre, az olasz Lunarsea-re értem a terembe, de bár ne tettem volna, a totálisan jellegtelen (és borzalmasan túlhangosított) death metalt még jellegtelenebb fazonokból álló srácok tolták, és úgy tűnt, nem csak nekem nem volt rokonszenves a produkció, a terem előtti folyosóra egyre többen kígyóztak ki. Kétlem, hogy túl sok embert maguk mellé állítottak volna az est folyamán, lapozzunk mi is gyorsan.

Az Orphaned Land lemezbemutató turné keretében jutott el végre újra hozzánk, ennek megfelelően az Unsung Prophets & Dead Messiahs lemezről számos dalt előadtak. Rögtön a lemez nyitószámával kezdtek, az egyébként igen masszív The Cave-vel, ami bő nyolc percével feladta a leckét a zenekarnak, meg a közönségnek is, de csont nélkül vette mindenki az akadályt. Később egyik személyes favoritom, a vérpezsdítő We Do Not Resist is elhangzott, amit már most borítékolok, hogy az idei év egyik kedvenc dala lesz számomra, azóta kb. loopban hallgatom a kocsiban, de ebben nincs semmi meglepő, valóban roppant erőteljes zeneileg és szövegileg is. Az új albumról a Like Orpheus, az In Propaganda, a héber nyelvű Yedidi mellett még a lírai All Knowing Eye-t játszották még, és bizony hibátlannak bizonyultak mind. Szívem szerint én az Only The Dead Have Seen The End Of Wart is műsorra tűzném, elképesztően erős szerzemény az is, de talán legközelebb sor kerül erre is.

A korábbi lemezekről nagyjából a szokásos darabok hangzottak el (All Is One, Oceal Land, Sapari, In Thy Never Ending Way, stb.), meg a végén az elmaradhatatlan Norra el Norra az össznépi karlengetéssel, együtténekléssel – aki volt már Orphaned Land-koncerten, pontosan ismeri a koreográfiát. Apropó, koreográfia, Kobi a szokásos gesztusokkal adta (illetve inkább játszotta) el a dalokat, meg a jellegzetesen aranyosan suta táncmozdulataival, és a tényleg hatásos (és nem hatásvadász), a palesztin kendő a mikrofonállványon pedig úgy tűnik, ott marad még pár turné erejéig. Ha tisztában vagy a zenekar mondanivalójával, nem tűnik patetikusnak a „szeressük egymást gyerekek" attitűd, sokkal inkább magadénak fogod érezni, ha együtt hullámzol a többiekkel a keleti szél fújta dallamokra.

Ránézésre egy cseppet törődöttnek tűntek a srácok, sokadik turnéállomás voltunk, értető, hogy nem jut minden estére ugyanaz a tűz, tehát ne egy ezer fokon pörgő csapatot képzelj el, „csupán" egy, a Dürer színpadot korrekt módon betöltő társaságot. Nyilvánvalóan Kobi volt a fő mozgatórugója az estének, szarkasztikus humorával sokszor csalt mosolyt a közönség arcára. A többiek inkább most csak amolyan kedvesen derűs háttértársak voltak, akik a saját szólórészüknél kaptak több figyelmet. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nekem még mindig hiányzik Yossi és Matti, és ugyan tényleg nagyon ügyes és aranyos a két „új" gitáros srác, Chen és Idan, de korántsem annyira karakteresek, mint az elődeik, meg hát még nagyon kölykök is, főleg Kobi és Uri mellett.

Nem tudom elégszer ismételni magam, hogy annak ellenére, hogy komoly, tartalmas mondanivalót hordoz az Orphaned Land zenéje, mégis valahogy vidám és nem kevésbé feltöltött leszel a koncertjük után, ha másért nem, már ez is érdemes egy fárasztó, stresszes nap végén őket hallgatni. Nézni meg pláne.

Valentin Szilvia

A Subterranean Masquerade fotóért köszönet Kálmán Alidának.