Shock!

Rush koncerten voltam? Csak ennyi kimondani? Átélni sokkal több volt! Sokkal. Rég elfeledett infantilis rajongás ízét éreztem a számban. Mikor az T-Mobile Arena elé értünk, belegondoltam, hogy Geddy, Alex és Neil (a kanadai zenekar három zsenije, akik már akkor lemezt adtak ki, amikor apukám még félt a lányoktól) már valahol bent “téblábol”.

Hihetetlennek tűnt! De végül is igaznak bizonyult. (Különben ugye nem lenne ez a beszámoló…)

A bejutás a szokásos módon történt, extra kellemetlenségekkel nem kellett birkóznunk. Az aréna, ami tudomásom szerint kb. 12.000 férőhelyes lehet, szinte teljesen megtelt. Sok külhoni ember látogatta meg a cseh fővárost emiatt, ha jól tudom nem is volt más közép-kelet európai helyszín. A színpad fényekkel gazdagon tűzdelt jelenség volt. A háttércucc Alexnél rendben volt, de Geddy Lee úr két serényen működő mosógépet, és egy ajándék-automatát tetetett ki basszusmotyó gyanánt.

A kezdés viszonylag kis csúszás és egy, a banda minden érájából táplálkozó jópofa animációs vetítés után döbbenetesen dinamikusra sikerült. Kaptunk egy egyveleget a régebbi Rush nóták krémjéből (bár a Rushnak minden nótája “krém”). Aztán a Spirit of Radio lendületes riffjeit kóstolhattuk meg. És kapaszkodni kellett, hogy ne szédüljünk meg az élménytől! Három korosodás felé tartó professzionális zenész és előadó töltötte ki a színpad egészét. Jelenlétük intenzív és kiegyensúlyozott volt, leheletfinom humorral fűszerezett pozitív energia. Mesteri módon rendezték koncepcióba az egyes korszakok különféle nótáit. Itt megfért egymással a One Litte Victory meg a The Trees, a Roll The Bones és a Subdivisions, a Animate és a Red Barchetta.

A koncert két részre oszlott, köztük egy kb. negyed órás pihenővel. Az első rész sajátja volt a Dreamline alatt felébredő zöld lézershow, a vicces háttéranimációk a kis házisárkányukkal és a gyönyörű akusztikus blokk. Ez utóbbi a Resisttel indult és szinte csalogatta a könnyeket az ember szemére. Személyes véleményem szerint a koncert legerősebb pillanatai közé tartozott a Mystic Rhythms, amely zseniálisan monumentálisra sikerült. Még a padló is lüktetett. Az Earthshine-ban Alex markáns gitársoundja és Geddy magas tónusú, lebegős hangja mutatott fenséges kontrasztot. A szünet után kis sárkányszuszogást követően a hangszeres félistenek még szorosabbra fogták a gyeplőt. Előrángatták a viszonylag slágertelenebb Between The Wheelst is, személyes boldogságomat az egekig fokozva. Hát ennek a nótának akkora lendkerekes riffje van, hogy szinte nehezebben lélegeztem!

És kaptunk ám egy dobszólót is! Mit dobszólót! Több volt ez annál! Szélessávú perkás performance. A dobszerkó megpördült, Neil pedig játszott, szó szerint. Rájöttem, hogy őt nem lehet egy lapon emlegetni más dobosokkal. Nem tudok más hasonlatot, csak Gandalf, a nagy mágus tűzijátékát a hobbitok ünnepségén a Gyűrűk Urából. Azok tátott szájjal, a varázsló meg kisujjból.
Majd ismét egy régi nótás egyveleget vezettek elő, mindjárt a legendás 2112-vel kezdve, majd levonulás. És persze ráadás pár Feedbackes feldolgozás formájában, amolyan levezetés gyanánt. Mosolyogva, könnyedén. Végül a mosott ruhák is kiosztásra kerültek a koncert végére. Állítólag a ruhákon “Ezt a pólót egy Rush koncerten lévő mosógépből kaptam” felirat volt.

Ez, és a többi mókás nüansz (pl. Alex torokgurgulázós jódli-magánszáma, Geddy plüsspapagája, ami pár dal erejéig a vállán csücsült) is mutatta, hogy itt nem egy kiöregedő rockzenekar utolsó próbálkozásának lehettünk tanúi, akik álarcok és pózok mögé bújva próbálnak meg megkapaszkodni a gyorsan változó zeneipari trendek között újra felszínre bukkanó szalmaszálba (készakarva nem mondok példákat). Nem, kérem, itt három örökifjú muzsikus életművének esszenciáját kaptuk, ízlésesen, változatosan, végtelenül őszintén és emberien tálalva, kiadósan megfűszerezve a zene szeretetével.

A hangzás nagyon rendben volt, legalábbis nálam. Néhol voltak összefolyósabb részek, de az ember füle is csalhat olykor. Érezhető volt, hogy törekednek a megszólalás egyszerűségére. Mindkét dob (mert ugye volt egy akusztikus és egy elektromos) hatalmasat ütött, érdekes volt eltérő jellegű megszólalásuk. A gitárra nem lehetett panasz, Alex Hughes&Kettner háttere masszív hangot varázsolt elő. Geddy bőgője is magvas volt, bár kissé kevésbé volt érthető a szólisztikus részeknél.

Elkezdhetném a koncert mélyelemzését és a szőrszálhasogató hibakeresést, de nem látom értelmét. Véleményem szerint a zenekarok többsége csak szeretne így szólni mint ők. Egyszerűen szemben állhattunk a világ egyik legjobb (minden téren) zenekarával, akik mindig előrébb járt másoknál, egész immár 30 éves életművük során törekedtek az egyéni jellegre. Hát mi a megtiszteltetés, ha nem ez?
Már csak "terminátori" ígéretüket kell betartaniuk: "We'll be back!", azaz "Visszatérünk!"

Utójáték, 10 év múlva valahol Kanadában:
- Hová mész, nagypapa?
- Megyek Alex és Neil bácsival, leigázzuk Európát!
- Ó. Szóval megint elviszed a mosógépet?
- Nem, nem, azt nagyanyád megtiltotta…
- Plüssállatot sem kérsz?
- No, egye fene, adj egy vízilovat!