Shock!

Igen nagyszabású, mittomén hány fesztivált és számtalan zenekart felvonultató este volt ez, melynek fő attrakciója, a Stromwitch mellett az Akela lemezbemutatója- és dvd felvétele volt. A nagyteremben folyamatosan valami érdekes buli volt, s mivel sajnos szétszakadni én sem tudok, a kisteremben küzdő bandákból semmit sem láttam. Hát akkor menjünk szépen, sorjában.

Kb. a Wisdom műsorának felére értem a helyszínre, róluk tehát nem tudok teljességben nyilatkozni, de amit láttam, az ugyanolyan jó volt, mint nem is olyan rég a Saxon előtt.
Játszottak a debüt EP-ről, de előkerültek új számok is (ha nem tévedek, az egyik címe Wisdom – micsoda meglepetés!), meg persze volt feldolgozás, ezúttal a Flight of Icarus a Maidentől. Megint csak annyit mondhatok: jó banda, drukkolok nekik.

Az eredeti programtól eltérően a Perzonal War és a Kalapács helyet cserélt, így a németek kezdhettek előbb. Korrekt átlagbanda a PW, lemezeik kicsit kiszámíthatóak, de nem rosszak, mindenesetre ez a zene élőben dörren meg jobban. A propaganda szövegben foglaltakkal ellentétben, semmi közük a korai Metallicához, inkább a fekete lemezre hajaznak a nóták, nem a Ride/Masterre. Tudatosan rá is mennek erre az imidzsre, az énekes nem csak, hogy Hetfield énekstílusában nyomja, de még a külső megjelenését, színpadi kiállását is igyekszik teljesen levenni. Volt olyan vélemény is, hogy “nem baj ez, csak akkor mért nem Metallicát nyomnak?!” Végül is van benne valami, mindenesetre nekem tetszett a műsor, bár továbbra sem hiszem, hogy mind a négy lemezüket be fogom gyűjteni. Ennek ellenére például a záró Born nagyon jólesett.

Igen szép számú közönség gyűlt össze, hogy megtekintse a Pokolgép eredeti frontemberének csapatát, a Kalapácsot. Őszintén megmondom, Kalács Gép utáni dolgai egyáltalán nem hoznak lázba, ennek ellenére nagyon vártam ezt a bulit, ugyanis a Stormwitch-cslel korábban kialakult szoros kötelék (számos magyar túrát nyomott együtt a Witch és a Gép anno) tiszteletére egy igazi, csakis klasszikus Pokolgép nótákból álló programmal készültek Józsiek. Elhangzott az összes kötelező dal, volt Jel, Cirkusz és rács, Gép induló, Tépett madár, Bűn, Mindhalálig Rock ’n Roll stb. A csúcspontot a kedvenc Pokolgép nótám, az Ítélet helyett jelentette, mely alatt még most is végigfutott a hátamon a hideg. Ezt követte a szintén libabőrös Itt és most. Óriási volt, ahogy az egész terem együtt énekelte Kalapáccsal a veretes sorokat. Nagy pillanat volt az is, mikor Molics Zsolt megjelent, hogy elnyomjon egy dalt a régi Sámános kollegáival. Mindig az idegesített a Cool Head Clanban, hogy ha valakinek ilyen jó hangja van, mért nem használja?! Most végre megkaptam!

Visszatérve a programra, kicsit válogathattak volna merészebben is a dalok közül, jó lett volna hallani egy Pokoli színjátékot vagy Totális Metalt, de panaszra azért így sem volt okunk. Józsi picit talán túlsikoltozta magát, voltak kevésbe eltalált hangok is, de a hangulat, az érzés, mindvégig ott volt. Tökéletes nosztalgiakoncert.

A Demonlordot hosszú idő után a Szigeten láttam először, és ott nagyon bejött, amit produkáltak. A program most is elég hasonló volt, Cyclonrider, Search, Ruins in the Dark, Bryan Adams feldolgozás, stb., de mutattak néhány számot a készülő (most akkor mi volt ez a feloszlás duma?!), hármas Demonlord lemezről is. Jófajta, súlyos, az eddigieknél kicsit komorabb témákra emlékszem. Ha tényleg így lesz, az csak jó pont nálam.

A legtöbben kétségkívül az Akelát várták ezen az estén. Jómagam sosem voltam nagy rajongója Főnöknek és a hordának, ezért most is inkább csak valami kis kíváncsiságfélét éreztem felfokozott várakozás helyett. Farkasék dvd- és koncertfelvételt is készítettek, de mégsem volt semmi extra a színpadon, semmi piró vagy mega-fénytechnika. Az egyetlen “érdekesség” Főnök és egy tűzoltó rajongó segg-szépségversenye volt, de én ezt a kis intermezzót is kihagytam volna. Mindegy, egy Akela koncerthez hozzátartozik ennyi kis alpáriság. Szintén vicces volt, hogy Dózsa György legnagyobb rajongója több nótán keresztül is egy kaszával felszerelkezve járta a színpadot. Állandóan az járt a fejemben, mikor fogja levágni Főnök a saját, vagy valaki más fejét... A vérfürdő szerencsére elmaradt, a nóták viszont jöttek egymás után. Az új anyagról is játszottak szépen (volt például Forr-a-dalom meg Éhesek vagyunk), de persze a régi lemezekről is sokat elővettek. Legjobban most is a Közeleg, Nekik mondd és Fekete bárány triója tetszett. A Fájdalomcsillapító – Fű alatt éra ezúttal is kimaradt.

A hangzás kifejezetten jó volt, hangosan, erőteljesen szólt minden és külön ki kell emelnünk a két új gitáros teljesítményét. Főleg Superman virgázott állatul, de Pókember is becsülettel odatette magát. Majdnem végig is játszotta a csapat a két órát, így nem hiszem, hogy lett volna Akela rajongó, aki csalódottan távozott.
Távoztak viszont annál többen a teremből, így kultikus jelleg ide, kultikus jelleg oda, a német Stormwitchet már csak 200-250-en láttuk. Furcsa, mennyire elfelejtették őket idehaza, bár azt meg kell hagyni, elég rég volt, amikor legutoljára nálunk turnéztak (a Live Magyarországon 1989-ben jelent meg).

Jómagam nem vagyok nagy Witch fanatikus, de néhány lemezüket kifejezetten szívesen hallgatom, meg nem is láttam őket korábban, így itt volt a helyem. Összességében pozitív volt a benyomásom, de azért nem volt 100%-os a koncert. Kicsit fáradt, öreges volt az előadásmód, valahogy nagyon lehetett érezni, hogy ez egy reunion, meg picit mintha ki is jöttek volna a gyakorlatból a srácok, néha rutintalannak tűntek. Elég furcsa ez egy 20 éves zenekartól, nem?! Ennek ellenére, hangulatos, családias kis buli volt ez. A hangsúly persze Andy Mückön volt (ő az egyetlen eredeti tag) és hozta is, amit kell. Hangja nem sokat kopott, még mindig jellegzetes a stílusa és a magasai, amire még a denevérek is gyülekezni kezdenek.

A Dance with the Witches intrójával kezdtek, majd rögtön utána jött a szintén 2002-es Man of Miracles dal. Innentől viszont főleg az első négy lemezre koncentráltak. Rögtön harmadiknak jött a Stronger Than Heaven és innentől nem volt megállás, egymás után sorjáztak a nyolcvanas évek metal himnuszai. A teljesség igénye nélkül: Rats in the Attic, Trust in the Fire, Cheyenne, Dorian Grey, Priest of Evil. A legnagyobbat viszont a Jonathan’s Diary és a Russia’s on Fire ütötték. Mindkettő monumentális, építkezős dal, varázslatos dallamokkal. A hangzás nagyjából oké volt, kicsit lehetett volna hangosabb ez-az, de azért így is bőven belefért. Kb. 80 perc után aztán elvonult a zenekar, hogy egy háromszámos ráadásblokkra még visszatérjenek. Ebben elnyomtak még egy akusztikus balladát, melyben Andy is gitárt ragadott, majd az estét a Walpurgis Night zárta.

Eddigre már háromnegyed kettőre járhatott (jókora volt a csúszás), így több bandára már nem maradt energiám, hazafelé vettem az irányt. Jó kis buli volt, remélhetőleg rendszeressé válnak az ilyen, néhány kisebb külhoni bandát is felvonultató fesztiválok.