Shock!

Tehát megint Sziget. Pár napra voltam mindig alkalmanként, de utoljára egész hetet hét kerek esztendeje húztam le itt, és most megint. Ennek a népmesei fordulatnak az az oka, hogy olyan zenekarokat sikerült elcsalni idén, amik semmi esetre sem maradhattak ki. Gondolok itt legelsősorban a My Dying Bride/Napalm Death/Slayer háromasra, de amint később kiderült, még ennél is több dolgok miatt is érdemes volt ott lenni. Mondjuk nulladik napon, kedd este még úgy tűnt, soha nem fogok bejutni az ojjektumba, sok száz amatőr hegymászóhoz hasonlító kollégámmal együtt, akik mind úgy gondolták, azért próbálnak meg bejutni most, mert ilyenkor nincs akkor massza. Volt.

Kétségbe azonban senki nem esett, mindenki feltalálta magát - punkok berúgtak, franciák betéptek, hollandok csak vihogtak, túl voltak mind a kettőn. Már itt feltűnt, mennyire nemzetek feletti lett a fesztivál, ami már régóta az, de most még inkább. Két és fél óra alatt azért legyűretett a kb. ötven méteres távolság, meg sem motoztak, most aztán szabad a csók, át a hídon, bele a sötétbe.
Haverok már várnak, lakhely a mozinál tradicionálisan, este kilencre már kinőttek a sátrak, mint a gombák, az enyém is fel, aztán hadd lássuk, mi is van itt. Mivel ugye ez a nulladik nap, koncertek még nincsenek, de a kocsmák nagyja már résen van. Kétszáz forint a gonosz seritalért, igyatok, de máris. Köszönöm, csak nézelődöm. Ismerős ösvényeken járok, hát vannak itt emberek már most is, világítanak rájuk sárga villanykörték a csapások fölött. Valahol Depeche Mode szól, meg régi Bonanza, az 1984, tiszta nosztalgia, le kell ülnöm hozzá. Jó. Az eső hozzákezd, csak demonstráció jelleggel egyelőre, nem vészes, depeses lányok táncolnak önfeledten benne, langyos. Elindulok aztán délnek, mobil csörög, de engem senki nem talál meg most, felfedező vagyok és fel is fedezek. Még nem alakult ki az a tipikusan a Szigetre jellemző struktúra, amit leginkább úgy lehetne leírni, mint egy hatalmas, hullámzó folyamot, amit az ösvények jelentenek és a sátrak helye a szigetek bennük. De ahogy rálépsz az útra, vagyis a folyóba, visz a sodrása magával, és nem tudsz megállni vagy megkapaszkodni semmiben, csak visz az ár, fölötted sárga lámpák, körbe zene, előtted és mögötted elágazások, torkolatok, szigetek. Még nincs itt, de holnap éjjel már mind benne csapkodunk már, meglátjátok. Szomszéd sátorban meg hallhatóan máris becsajoztak. Remek. Én meg bolyongok egész éjjel. Hülye!

2003. július 30.

Well, well, well, első nap, most már világosban is meg lehet tekinteni a környéket, újabb szállítmány haver érkezik színes zsákok a hátakon, csempészüvegek a kezekben, Hammer sátornál nyitunk majd. Addig is lehet nyomulni a főutcákon, megnézni a T3 trailerjét tízpercenként, falat festeni, órát zúzni, újat kapni, telefont feltölteni, valamint akármit csinálni. Egyszercsak három óra, első fellépő az Obstruction. Úgy látszik ez egy ilyen oldschool heavy metal nap lesz a Hammernél, essünk túl rajta. Az Obstruction pont olyan, mint az Ossian volt kábé a Rock katonái idején. Az újítás szelleme hallhatóan nem kísérti őket éjjelenként, ami nem is csoda, ha tradicionális HM-ről van szó, így viszont cseppet sem érdekes, amit csinálnak, pedig már két albumuk kint van. Tipikus újhullámos magyar heavy metal zenekar tehát.

De ez még mind semmi, mert jön a Stress! Nagy Stress lobogó hátul, látszik: készültek.
Az egyik Garázs kazettán megtalálható Rock-város című daluk örökre a fejemben marad, vidám percek, jaj. Ki motorral, ki gyalog. Szövegében simán üti az akkor (és azóta is gyakran) hasonló problémákat feszegető Ossian standardjait. Csakhogy azóta eltelt tizenakárhány év, és most kíváncsian vártam, mi lesz. Az énekes úgy csinál, mintha kizárólag az Aces High meg a 2 Minutes To Midnight klipjeit látta volna életében, ennek megfelelően természetesen van kontrolládán félláb, mikrofonállványos akció, valamint beveti az elképesztően szigorú és kompromisszummentes csodafegyvert, a frufrut is. És istenem, végre élőben láthattam olyan jelenetet, amikor a két gitáros játék közben egymás hátát összeszorítja, és úgy közlekednek a színpadon. Zseniális! Csalódás viszont, hogy nincs Rock-város, vannak ellenben tipikus régivágású tradmetal dalok, nem rosszak egyébként, sőt, kifejezetten jól játszanak. Az idősebbik gitáros feltűnően érzi a stílust, a fiatalabbikat nem lehet hallani, bár úgy néz ki, igyekszik. És azért az énekesen látszik egyrészt, hogy egy kicsit be van csavarodva, másrészt viszont nagyon átéli a dalokat, akár hitelesnek is mondanám az előadását, és ez elismerést érdemel.

A Fekete Sereg jön, hát persze, hogy hoznak két nagy hülye pallost a frontembernek, aki lóbálja őket egy kicsit, aztán visszaviszi a jelmezkölcsönzőbe gyorsan. Addig a többiek nekifognak a törökfuttatásnak. Olyannak tűnik, mintha a régi Akela meg a Körhinta-korabeli Moby Dick zenéjét kereszteznék közepesen gyépés szövegekkel, amiket a másodikos szakközepes törikönyv apró betűs részei inspirálhattak. Új dobos van azt hiszem, sokkal jobb, mint a régi, pontosan játszanak, szó se róla. Középtempó, aztán középtempó, a végén meg középtempó, de korrekt tényleg. A kardok csak előkerülnek a legvégén, fontos nagyon, vazz, a kardokat el ne felejtsd meglengetni! Maradok az Egri csillagoknál.

A Cross Bornst nekem még nem sikerült úgy látnom, hogy minden rendben lett volna. Most sem, és bocs, hogy leírom, de szerintem egyszerűen hamis az ének. Lelkesen nyomják, de harmatgyengén szólnak (a keverőpult hőstetteiről még lesz szó), az énekek meg hát nem jók. Az az érzésem, a zenekar többet akar, mint amennyire képes élőben, kicsit továbbnyújtóznak. A témaválasztás kétségkívül indokolná a monumentalizmust, de ez túl nagy falat. A Demonlordot már vasvillával sem tudnák rámkényszeríteni, rohanok, mint Zrínyi a várból. Át a Honvédelmi Minisztérium Helyszínébe, ahol valami borzasztó hardrock band játszik, nem tudom, kicsodák, de halálos. Nándorfehérvár, arról énekelnek éppen, látszik, hogy hazátlan bitang vagyok, nem voltam katona sem, csak nyamvadt polgári szolgálatos.

Vihogok tehát, és úgy megyek, ránézek Shaggyre, sok a duma, szépen szól, misztalovalova, amiről mindig a Boldok lovak című Szőke András film ugrik be. Szociofotók, szimpla idiotizmus, lelki fekete-fehérség, válassz magadnak. Shaggy biztos nem látta, de az nem baj. A Nagyszínpadnál a fények még súlyosabbak lettek tavaly óta, tetszik. Sokáig nem tud lekötni a produkció, de arra tökéletes, hogy teljesen elfelejtsem Ibrahim Ferrer Világzenei Színpados fellépését, amit nem akartam volna kihagyni egyébként.

Vissza a Hammerhez, Sonata Arcticánál meglátom a nyakbaakasztós nyeles szintit, hát emberek, gusztustalan dolog ez, nem bírom nézni, a zenekar sem érdekel, inkább nyálas, áruló popperként átmegyek a Siemenshez KFT-re. Na, a nap koncertje ez lett nálam. Nem játszanak egyáltalán bonyolult dolgokat, de pont az a mértékletesség a vonzó, ahogy ezek a nagyon jó zenészek képesek ilyen ízléssel és aránnyal, fegyelmezetten, mégis játékosan előadni a bugyutának tűnő, szatirikus dalokat. Bornai visszafogott, Laár András sem túl extrovertált, de a kretén humora itt is átjön, néha egész L’art pour l’art hangulata van a bulinak, főként, hogy kis közjátékot is beiktatnak az egyik dalba. Lengyelfi Miklós öthúroson és elektromos bőgőn matat, és csupa klasszikust szednek elő, mint az Elizabet, a Bál az operaházban, az Afrika (párduc, oroszlán, gorilla, MAKÁKÓ!) meg a Balatoni nyár a végére. A sátor egyébként fullon, abszolút vegyes közönséggel, jó látni ilyet.

Amott a Lord legvége maradt, aztán jön a Beatrice. Szerencsére most nincs zászlólobogtatás, az SMS falra jönnek csak kedves üzenetek lelkes revizionista fiataloktól. A Nagyvárosi farkassal kezdenek, Feri bácsi jó öreg. A legjobb számuk még mindig a Kétezredik év felé, vagy most már után, tökmindegy. Néha beül a dobok mögé Ferófi, aki még nagyon fiatal, de azért annyira nem jó, hogy a fél koncertet ott töltse. Van Utálom az egész huszadik századot. Piros, fehér, piros-fehér-zöld, előadják a Dsida Jenő verset is, meg persze a Nyolc órát, össznépi éneklés, broáf. Elvannak a színpadon, nyugisan játszanak, gondolom azért ilyen motorostalálkozókon meg laktanyákban jobban érzik magukat. Elballagok az Afrika Színpadhoz négerekkel barátkozni, aztán nem tudom, mi történt, de egyszer csak második nap lett.

2003. július 31.

Nohát mi is van második nap. Van súlyos esőzés. És nem akar beázni a sátram, pedig egy magyar forintot nem adtam volna azért, hogy kibír efféle erőpróbát. Van, aki ellenben iszonyatosan pórul járt azzal, hogy árokba telepítette a javait, mert bizony némely sátrak úsznak az összegyűlt vizek tetején különböző tárgyak társaságában. Hát ja, sár lett. Már ezen a ponton nem tűnik fontosnak például a cipő minimális tisztasága, szóval hagyjuk is rá. Emberek közben jönnek-jönnek, de nyilvánvalóan sokakat megijeszt az időjárás. Én a sátramban ücsörgök, aztán csak elindulok a Sunseth Sphere-re, mert azt még nem láttam. Mint kiderült, többet nem is fogom, utolsó koncert, pont, szevasztok. Na, itt például az énekesnőnek van hangja egyértelműen, lassú, merengős dalok, néhai Gatheringre emlékeztető hangulatok, kellemesek kifejezetten. Lehet sajnálkozni.

Aztán jön a Garden of Eden, minden a megszokott, a tavalyinál lényegesen jobb kivitelezésben, visszafogottabb frontemberrel, haha. A Wall Of Sleep tudvalevőleg a Mood egyik utódja a Stereochrist mellett, és engem teljesen lelépett az az erő, ahogy ezeket a doomos témákat megszólaltatták. Volt egy dal, ami olyan szintű lassú, mély mázsa volt, ami csak az első Cathedralra volt jellemző. Na, az volt a csúcspont. Más számokban érezni lehetett Greff bácsi jótékony kezét is nem kicsit, teljesen rendben van a zenekar, ütős koncert volt.

A De Facto-nak is bejött ez a nap, úgy érzem, legalábbis ez idáig ez volt a legjobb előadásuk, amit láttam, a közönségük szemmel láthatóan nagyon nő és nem is véletlenül. Magabiztosan, éretten zenélnek. Az Árnyak alatt a My Dying Bride-ot várom, elnézést érte, bepozícionálok az első sorba, és nem mozdulok a korláttól többé egy tapodtat sem. A My Dying Bride nevű zenekarral rendkívül szoros a kapcsolatom. Az elsők között volt, akiket anno hallottam ilyen hörgős halálmetálok között, mégpedig az As The Flower Withers albumot, és onnantól kezdve mondhatjuk, hogy szeretem, amit csinálnak. Nagyjából bármit. A lemezek elég fontos pontokat jelölnek az életemben, mindegyiket tudom valamilyen nagyobb eseményhez kötni, pont úgy jött ki a lépés, és most végre először láthatom is őket igazából. A sátor teljesen koppon van állítólag, én nem tudok hátranézni, de ezt mondták később, és el is hiszem, mert a zenekarnak van egyfajta kultikussága bizonyos körökben. Valami ismeretlen, síron túli intrót szedtek elő, hatásosnak mondható, de ahogy elkezdődik a koncert, az állam esik lefele. Mert úgy szólnak, úgy dübörögnek, hogy az eleddig elképzelhetetlen volt a sátorban. Döbbenetes erő és igazi sötétség szakad ki a színpadról, ahogy megindul az első dal. Fékevesztett érzelmek szabadulnak el odafent és idelent is, nem is igazán a gyász, sokkal inkább valami beletörődni képtelenség és dac van ebben a zenében, a hiábavaló szembeszállás a szembeszállhatatlannal. És Aaron úgy hörög, úgy sikít, ahogy lemezen soha, de soha nem! A hideg rángatja az embert, ahogy érzi a hangjában a kétségbeesettséget, elemi félelmet és esendőséget és mégsem nevezhető szánalmasnak, a legkevésbé sem. Emberinek inkább. Igazinak inkább. Az utolsó két album dalai mellett feltűnik a The Cry of Mankind, ez az epikus, címében is mindent összefoglaló, megfoghatatlan, legendássá vált dal és a Turn Loose The Swans címadója is, mint legrégebbi szerzemény ezen az estén. Ez az egész, úgy ahogy van, death metal. A Kiss to Remember, gyönyörű. Súlyos, emlékezetes, katartikus koncert. Soha ennyire felkavarót még nem láttam és hallottam egyben.

Bride után jövés-menés, összefutás, feldolgozás. Korogra nagyjából észhez térés. Hát csak annyira, hogy megint nézzek, mint hülyegyerek. Keszei úr leírhatatlan koreográfiájú gitározása (nem kevésbé leírhatatlanul erőteljes gitárhangzással), Csihar elmebeteg kisugárzása, valamint a többiek nem kevésbé meghökkentő asszisztálása igazi rémálomszínházzá festi a Bahia Sátrat. Valahogy itt a kivetítés is sokkalta igényesebbre sikeredett, mint a Hammernél, néha teljesen klipszerű, művészfilmes jellegű képeket alkotnak ihletett kezek a vászonra, és érdemesebb azt nézni a színpad helyett. Nagyon beteg emberek ezek, és az izgalmas. Nem tudom, milyenek ezek a számok cd-n, de itt letaglózóak voltak, a végére már tényleg úgy néztem ki, meg úgy is éreztem magam, mint egy vizihulla. Kemény nap volt.

2003. augusztus 1.

Harmadik nap. Főtéma a Tilos Sátor: Örök Kárhozatra Ítélve, nohát! Valószerűtlenül meleg sátorban kezd egy teljesen ismeretlen külföldi death metal zenekar, nem is nagyon mutatkoznak be, akárkik lehetnek, nem tudom. Béna volt, az biztos. A Dark Clouds viszont nemúgy! Riffelős, középtempós, masszív produkció, aránylag jó hangzással, erőteljes énekkel, áttekinthető dalszerkezetekkel, komoly színpadi munkával. Az It’s Back milyen húzós volt már! Többnyire a Global Depressing Systemről gurultak a számok. Szerintem a Dark Clouds igazi koncertbanda, jobbak így, mint lemezen.

A Depths Of Depravity Mosonmagyaróvárról egyik nagy hazai kedvencem lett, miután a hódmezővásárhelyi fesztiválon már láttam őket. Technikás death/grind roppant ügyes zenészekkel. A dobos srác rendkívül fiatal, de amiket üt, az nem akármi! A stílus megköveteli a pontosságot, és itt volt olyan. Az egyszem gitáros dettó remekül játssza a komplikált, bonyolult témákat, nézni is jó, hogy jönnek-mennek az ujjai a nyakon. A végén a ráadás Raining Blood, duplájára gyorsítva, gyalul mindenkit, aki ott van. Taps! Elhúzok ezért-azért, mire visszaérek, már a Megazetor játszik, akik az Agregator mellett a másik rendkívül idétlen nevű magyar metal zenekar. Mégis nagyon fáintos, agyas Death-közeli zenében utaznak, magabiztosan, teljesen profin. Van Death feldolgozás is, az is ahogy kell.

És jön a Radikális Amputáció nevű “aberrált grindcore show”. Hát nem is tudom, hova tegyem amit láttam. Amit hallottam, azt tudom, mert itt nem a zene a fontos, az ugyanis egy igénytelen hulladék, saját bevallás szerint is. Szóval ez inkább ilyen poén jellegű dolog volt, amennyiben egy halott malacot láncfűrésszel szanaszéjjel darabolni, majd a röhögő haverok közé hajigálni poén. Lehet, hogy savanyú, szőrösfülű kisnyugdíjas lettem, de annyira nem tűnt viccesnek ez a performance. Viszont a sátor hirtelen tele lett, a tévében is volt részlet a sóból, szóval a legnagyobb siker ezé a produkcióé volt. Ami azt hiszem tökéletesen jellemzi a hazai igényszintet.

Átrohanunk Bözzsel Nulladik Változatra a Bahiába. Pont a Szigeten láttam őket először és utoljára hét éve, akkor megvettem a Négy című albumukat, és azóta is az a kedvencem tőlük. Ilyen darkos, alteros, kicsikét folkos zene, fura, érdekes szövegvilággal. Visszafogott, bensőséges, szép hangulatok, a zenekar minden korszakából. Fenes Tibi gitárkábele teljesen kész van, de nem hajlandó kicserélni, vagy szól, vagy nem. Leginkább nem. Nem száz százalékos a dolog, de azért jól esik hallani az ismerős szavakat megint. Aztán vissza a Tiloshoz, a Gutted éppen befejezi a mókát, új gitáros van, és ő is tudja a dolgát a jelek szerint. Pont a névadó Cannibal Corpse dalt játsszák, és nagyon rendben van. Nem tudom, az Eclipse szerződéssel mire mentek, de hogy idehaza nem lehet kapni a lemezt, az biztos. Pedig nagyon ügyes zenekar, és lenne rá igény, abban biztos vagyok. Elég sokan is maradtak rajtuk, sikerük is volt a közönségnél, meg nálam is, már amennyit láttam belőlük.

A szerb Rapid Force is jól küldte, de akkor én már mindenféléket láttam a fáradtságtól, arra biztosan emlékszem, hogy egy újabb zenekar voltak, akik megvezettek a Raining Blood elejével. Viszont legalább többen szívtunk. Aztán már nagyon görbe utakon járok, Dalmát Kocsma, Aréna Pörgés Party, kemény zombiképzésen veszek részt kábé negyedóráig, a végén meg valami táncdalsátorban noszogatnak, de sehogy sem akar beindulni diszkófeeling bennem, inni kéne, teljen az idő, mint a megváltás, olyan a hajnal. Aludni nem lehet már ilyenkor, mert a felkelő nap drága sárgája pont a sátorra tűz, hát akkor kezdjük a negyedik napot, ami szombat.

2003. augusztus 2.

Délelőtt sikerül kétszáz forintért szódát venni, viszont szörnyű bosszút állok: ötszázas helyett kétezresből adnak vissza, és nem szólok. Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza! Valahogy mintha kevesebb lenne a punk idén, és a tökhülye figurák is eltűntek. Emlékszem, a múltkor volt egy fazon, akin nem volt semmi az égvilágon, csak egy pár rossz bakancs és egy derékszíj, egyebekben teljesen meztelenül húzott maga után egy tapsolós lepkét. El lehet képzelni, milyen parádés látvány volt, nagyon röhögtünk. Vannak viszont megint HIM-rajongó kiscsajok seregestül, akik a The 69 Eyes-ra jöttek, ha már VV máshol akasztja a bugyikat a mikrofonállványra.

Előtte viszont meglátogatom a Durex Táncdalfesztivál Sátrat, ahol Fekete Pákó, a Rettentő nyit, hát kihagyni nem lehet. Kijön tehát Pákó meg egy szőke csaj (jó), és közli, hogy most akkor itt buli lesz. Lett. Hihetetlenül pszichedelikus és groteszk kép, ahogy egy néger férfi magyar lakodalmas popdalokat énekel, soha nem hallott akcentussal, úgy, hogy közben követhetetlen csípőmozgással vudutáncot lejt. Irdatlan röhögés, közben full playback, Pákó - aki elmondja, hogy neki nagy van -, ráénekel, de nem mindig sikerül, ilyenkor kánonban küldi saját magával. Az igényességet jól jellemzi, hogy a számok közt hallatszik, amikor léptetik a cd-t. A számok, hát azok fantasztikusak. János bácsi a csatában, Még azt mondják, és az ultimatív sláger, a kocsmai zenegépek új császára, az úgynevezett Add ide a didit! A didi hófehér, a didi kókemény, valahogy az ő hang nem megy Pákónak, sebaj, viszont közben remekül tapperolja a szőkét. Nevezhetnénk csöcsörészésnek is, de Pákó ezt maximum csocsorészésnek ejtené, maradjunk a tapizásnál. Megy neki. Nagyon kulturális. Na de lássuk a Nagyszínpadot.

A 69 Eyes úgy néz ki, mint egy depressziós, régi Mötley Crüe. Sokat költhetnek fodrászra mindenesetre, de azért jól játszanak, még akkor is ha a számok maguk ugyancsak egy kaptafára épülnek. A dobos kiváltképp kitesz magáért, nyilván sok videón látta Tommy Lee játékát (a Pamelásat én is láttam). Fekete szemceruzás kiscsajok nagyon élvezik, egyszerű, legkevésbé sem mély, slágeres dark rock, zsák meg a foltja. Én is el tudom hallgatni, de nem egy Nephilim. A Mantrára átérek a Hammerhez, de nem tetszik, és nem ám azért, amire gondoltok. Mezőtúron jobbak voltak szerintem. Többet nem mondok, mert balhé lesz.

Inkább vissza a Nagyszínpadhoz, ahol iszonyú sokan lettek és kezdett a Kispál és a Borz. Azt meg én szeretem. Lovasi nyegle volt, neki ez jól áll, az elején csupa kevésbé alapvető dallal mentek, azért a végére még a Kicsit szomorkás is, meg Emese is becsúszott, amitől zöld színűt hánynék, ha tudnék olyat. De azért van Halszív, Kényszerérdek, ösztönélet és a Csillag vagy fecske is, aminek a szövege, hát az nagyon eltaláltatott. Totál vegyes népek kíváncsiak a Kispálra, és tényleg rengetegen vannak. Jó koncert, én is ugrálok a bakfis csajok közt, éneklem, hogy “én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem” meg minden ilyesmi, nem vagyok rest. Állatos, nohát.

Aztán mennék át a Roma Sátorba Ando Dromra, de valamiért nem érek oda, fél tíztől Madredeus a Világzenein. Ami nagyon szép, finom zene, két akusztikus gitár, egy akusztikus basszus, egy szintetizátor, valamint egy gyönyörű hangú énekesnő. Nyugodt, lassan hullámzó, különlegesen tiszta dalok, inkább valók színházba, intimebb, közelibb közegbe, mint a Szigetre. Teresa csodálatosan énekel, az ilyet sokat hallgatnám otthon, olyan zene ez, mint az éjjeli tenger lehet. Még nem láttam soha tengert, de ilyesminek képzelem el éjszaka. A gitárosok és a billentyűs úriember természetesen kifogástalanul és elegánsan zenélnek, köszönjük szépen. Na, ekkora már akkora tömeg keletkezik, hogy pár percre egy gyrosszállító autóhoz is lapítanak többünket. Aztán megmenekülünk és elmegyünk a Millibe tejbegrízért. Innen a metalosok a Hammerhez, a nyálasok Karabélyra. Csak azt nem tudom, miért nem a Colorstart néztük meg, de ez csak másnap jutott eszembe. Az Iron Maidnem végére befigyelünk, jó. Aztán inkább okosakat mondunk egymásnak, úgyis késő van, ilyenkor már lehet.

2003. augusztus 3.

És lőn vasárnap. Lángost veszek hajnalban. Otthon is csinálom néha, mikor hazafelé indulok, de már nem tudok elszökni a felkelő nap elől. Veszek lángost akkor, és megvárom inkább úgy. Eltelik a délelőtt, nem tudom, valahogy elfogynak a délelőttök a Szigeten anélkül, hogy bármi érdemleges történne. Nem feltétlenül baj mondjuk, történik elég később. Például az, hogy a Psycho Symphonyt akartam megnézni, de közben a franc tudja hanyadik Hagyományőrző Léggitárversenyen ragadok a Wan2-nál. Vannak itt fiúk, lányok, amatőrök és profik, a Slayeres haver nagyon súlyos, de közben megjelenik az Omen meglehetősen dekoncentrált énekese, aki pont a Raining Blood alatt akarja bemutatni a tudományokat, mikor Slayerből köztudottan beégett a Villában a kedves főszerkesztő asszony jóvoltából (Seryal, hahaha!). Pityesz diszkréten elküldi az anyjába, de nehezen fogja fel, hogy tehát akkor séta. Végül mégiscsak elbotorkál a karizmatikus frontember. A versenyt férfiágon a görögdinnyefejű gyerek nyeri, aki tavaly is győzött és gyökérbéna volt, maradjunk annyiban, hogy a zsűri nem ért ehhez, írni jobban tudnak.

A PiCsából az utolsó számot még látom, az Ostoba címűt, aztán gyorsan eltűzök, iszonyatos gőzök vannak odabent. A Hammernél a Da Capo nagyon akadozik, átmegyek az Afrika Színpadhoz, ahol valami olyan szürreális produkcióval találkozom, ami ottmarasztal egész éjjel. A színpadon egy hatalmas fa, rajta néger táncosok, ugrálnak, szaltók, zsonglőrök (a fán!), közben lent megy a történet, itt is tánc, szokatlan koreográfiák, közben folyamatosan ütik a dobokat, megy az autentikus zene, amibe mintha némi jazz is belejátszana. Végül is fekete zene a jazz is. Nagyon látványos és egyben izgalmas, talán csak az egzotikum miatt, de élményszámba megy. A guineai Circus Baobab műsoráról van szó, megkérdeztem. Aztán még a Hócipő Sátorba is bemegyek, 50-es évek a téma, a végén lefagy a Windows, de rákenik a reakciósokra. Mosolygós. Egész éjjel az Afrika Falunál lógok, lemaradok minden másról, csak a Kampec Doloresbe nézek bele, aztán csak elájulok egy körül végre.

2003. augusztus 4.

És akkor hétfő. A Slayer napja. De előtte Mindcontrol. Tetszik, erős. Jó az ének, jó a hangzás. Van két System of a Down feldolgozás, ezek viszont nem jönnek. Ott ugyanis egyrészt van egy olyan énekes, akit nem sokan tudnának hozni, másrészt maga a System is elég slendriánul és hányavetin szokta játszani a saját dalait koncerten, nem könnyűek. Itt sem ütnek úgy, ahogy lemezen. De ezzel együtt korrekt koncert kifejezetten. Épp menni akarok Narco Polo-ra, amikor összefutok Iscariah-val, tudjátok, aki az Immortalban basszusgitáros volt. Jöttek a Slayerre Ágival (Ági a felesége és egy suliba jártunk). Pontosabban Ágival futok össze, de ott van Iscariah is. Immortalék zenélni fognak továbbra is, de külön-külön. Mondhatjuk, hogy összevesztek. A Replika egyébként tetszett neki. Na, de akkor most már ütközök az unokatesómmal, aki kőkemény Tankcsapda rajongóként érkezik a Szigetre, irány a Nagyszínpad, ahol a végtelenül gyenge és unalmas H-Blockx bohóckodik, de komolyan, minek ez ide?

A Tankcsapdára szépen összegyűltek megint az emberek, ők meg lejátsszák, amit kell. Szerintem teljesen rendben van, bár évek óta nem követem őket. Van, aki szerint Fejes Tamás pontatlanul dobol, nekem nem tűnt fel. A Tankcsapda egy jó koncertbanda, nem mentek át gagyiba, nem playbackeznek reggeli műsorokban, sem esti Dáridó-szinten, mint néhány kollégájuk. Maradt bennük tartás. Az más kérdés, hogy már nem sokat mond nekem, de ezt tisztelem bennük.

Slayer. Először is disznóság, hogy pont akkorra tették őket, amikor a Világzenein a Värttinä lép fel. Arra nagyon kíváncsi lettem volna, mert szeretem a lemezeiket, de ezúttal fel kellett áldoznom őket a thrash metal vérbefagyott oltárán. Whoaaa! Már megint állat sokan vannak, honnan jönnek ezek az emberek? Próbálok olyan helyre menni, aminek a környékén nincsenek kétméteres kopasz idióták, akik azt hiszik, hogy ez egy ilyen tömeges full contact csata lesz háromperces menetekkel, másfél óráig. Hát, talán. Intro, sötét, Darkness of Christ, aztán Discipline, ahogy a nagykönyvben. Kicsit furán szól, nem is tudom pontosan, mi, de nem érdekes, gyűrik, mint mindig. Aztán The Antichrist, War Ensemble, van Hell Awaits, Dead Skin Mask, borzalmasan eltalált South of Heaven, Mandatory Suicide. A Diabolusról is jön dal, a Divine-t megint hanyagolják, pedig ugye az a Dittohead… És hát az egész Reign In Blood, ez a legendás, zseniális, stílusteremtő huszonnyolcperces mestermű, elkezdve az iszonyatos Angel Of Death-el, befejezvén a rettenetes Raining Blooddal. A Postmortemnél megint kirázott a hideg nagyon, ezek elmebetegek, ilyen dalt írni! Do you wanna die?! Az Angel Of Death dobkiállása, a mesteri, várvavárt dobkiállás dupla olyan hosszan, mint a lemezen! Szóval azért az nem akármi, hogy egy pár másodperces kiállást lélegzetvisszafojtva vár sokezer ember. És eljátsszák, és nem kegyelmeznek ezek a szörnyű gépezetek, és te akarod, hogy ne kegyelmezzenek, mert így is bele lehet nézni a sötétségbe és könnyebb is, mint valójában.

Testamentre gyorsséta. Hát izé, ez viszont szörnyen szól. Ugye néha-néha elmegy a fal, csak az alapok szólnak, ez igen szórakoztató. Gitárok valahol hátul, pedig… Biztos jól játszhatnak, mert az látszik, de nem hallatszik, az van. Steve DiGiorgio gyönyörű fretless öthúrossal nyomul, öröm nézni. A doboknál Joey Tempesta, játszanak még a Ritualról is, egészen régi, dallamost is, a halál torkából szabadult Chuck Billy bömböl, de az egész gyenge, mint az Algopirin. A zenekar nem tehet róla, én meg kimegyek inkább.

Másfél közben, mint az álom, Moby Dick emitt szintén küzd, nosztalgia százzal. A Körhinta nagyon jó, a Kegyetlen évekről felbukkannak a kedves Kreator riffek. Fejfa helyett, Babilon, Gazember. Szerencsére a szörnyű Indul a bokszot hanyagolják. Ráadásnál már integetnek nekik, hogy lehetne abbahagyni talán, mert csúszik a program, de őket nem olyan fából faragták ám, hogy csak úgy leparancsoltassanak a színpadról. Pedig egyrészt a következő zenekarok ezzel nagyobbat szívnak, másrészt meg felesleges két ráadásszámot is eljátszani azért is, mert például a Keresztesvitéznél egyáltalán nem hallatszik Norbi gitárjából semmi. No mindegy, kómázok a kocsmánál, aztán Remorse valami fél öt körül.

Hát nem kívánom senkinek, hogy ilyen időpontban másszon fel a színpadra. Váratlanul a Beneath The Remains-szel kezdenek, hoppá. Az egyik gitár (a Kossuth Lajosé) már megint nem szól, most már csak odamegyek a keverőhöz, ott ül egy arc, álla a pulton, mondom neki, hogy nem szól a gitár. Néz rám igazi üveges szemmel. Kiabálom ezerrel, hogy nem szól a gitár, baszki, süket vagy? Néz rám, meg sem rezdül, semmi. Szerintem tényleg tök süket volt, vagy teljesen hülye a tekintetéből ítélve. Szóval ezt nem értem, mert oké, hogy elfáradnak a hangmérnökök(?) hajnalig, de hát ezért valakit fizetnek, hogy legalább annyit tegyen meg, hogy három osztással feljebb tol egy potmétert, hogy a szerencsétlen hülye vidéki amatőr zenekar, amelyik egyébként tizenakárhány éve is olyan metalt játszott, hogy na, kap egy rendkívül gáláns lehetőséget, és kora reggel nekikezd játszani huszonpár percet, szóval hogy a zenekar legalább megszólaljon a húrzörgésen túl. De hát nem teszik meg, mert nem, kuss legyen már. Azért Remorse-ék játszanak pár dalt a maroknyi érdeklődőnek, Vak vagy ember, Bonded By Blood, Over The Wall. Oláh Zsoltiék nagyon megérdemlik a tapsot, de ebben a koncertben volt valami szomorú szimbolika és sorsszerűség, amit van, aki ért..

2003. augusztus 5.

Be is kanyarodtunk ezzel az utolsó napba, már a legedzettebbek is régen megfáradtak, pedig van még hátra elraknivaló. A Messenger pont nem olyan nekem. A Relikvia viszont de. Csúszás történik esmét, emiatt csak három vagy négy dalt játszanak, amik olyanok, mint a varázslatos The 3^rd and the Mortal Tears Laid In Earth albumán azok a tiszta, hűvös ékkövek, igen azokra hasonlít leginkább a Relikvia. Az utolsónak előadott mezőségi népdalfeldolgozás pedig tíz pont. Necropsiáék jó sokat pöcsölnek a beállással, viszont végre megszólalnak, szemben a mezőtúri attrakcióval. Érdekesek az új dalok a scratch-ekkel, amiket én általában nem különösebben értek, de itt nyüzsgőbbé, telibbé teszik a zenét. Kíváncsi vagyok a lemezre. Vannak régi dalok is, Árnyak a tűz körül, Kitárt vénák, jaj de jók ezek, kár, hogy csak Rossi és Böske van itt a régiek közül.

A Blind Myself most kimarad, pedig szeretem, vissza Sear Blissre, jó nagy kása, ahogy szokott náluk. Kár, hogy az utolsó lemezen lévő súlyos zajosság élőben nem az igazi, de az is lehet, hogy most nem szándékosan lett ilyen extrém a hangzás. Bár extrém hangzás terén a Napalm Death előadását felülmúlni nem lehet. Nincs itt Jesse Pintado, nem tudom, hol van, nem mondta meg. Így csak Mitch Harrisé a hathúros, ő nem teketóriázik, hanem zúz. Csakúgy, mint a meghökkentően csúnya Shane Embury, aki Hungarian Black Metal Club pólóban reszel őrült módjára, nagyon szimpatikusan. Barney rövid hajjal, egészen különös mozgással óbégat. Kiderül, amire mindig kíváncsi voltam, hogy a lemezeken a magas sikításokat ki intézi. Mitch az. Barney is átmegy néha magasba, de Mitch abban sokkal durvább.

A dalok a korai és az utolsó két lemezre épülnek leginkább, a középkorabeli kísérletezősebb dolgok kimaradnak, kizárólag blastbeatek, Danny Herrera iszonyat jó. Szerintem alaposan alul van értékelve, pedig nagyon ötletesen, ugyanakkor erőteljesen játszik, a lába meg egy genetikai csoda lehet. Még Greed Killing sincs. Van viszont vagy 25 eszelős, dühös, rövid kirohanás a világ csúfságai ellen, van aki szerint ez a szélsőbal, szerintem meg van, aki paranoiás. A hangzásra nem tudok mit mondani. Olyan zajos, hogy hihetetlen. Viszont ez a totális káosz nagyon is illik a Napalm Death-hez, még akkor is, ha nehezen lehet felismerni a dalokat. Az igazi rajongók felismerik, vannak is jó páran, látszik, hogy itt egy igazi legenda játszik most, akik tiszteletet érdemelnek a munkásságukért. Na.

Kószálás után vissza Vale of Tears-re. Olyan színtelen-szagtalan. Kicsi a póló is. Nem tudom, késő van, nyűglődöm. A Monasteryt megvárjuk még. Annak idején a totálisan értelmetlen című Postmortem Aggressive End lemezüket hallottam, hát annál csak jobb lehet a mai Monastery. Jobb is. Modern metal, nem sok különlegességgel, a frontember elég fura látványt nyújt, de végig nyomja a koncertet becsülettel, ők is beleérnek a hajnalba, közben játszanak Slayert (Discipline) és a Greed Killinget, ha már a Napalm kihagyta. Részemről utolsó koncert az idei Szigeten. Sétálunk egyet, aztán sátorbontás, megrokkanva hazaindulás. Vége egy kalandos útnak, mondja apa most. Szia, Fieldy!

Kátai Tamás

SZIGET FESZTIVÁL 2003

Budapest, Hajógyári sziget - 2003.07.30 - 08.05.

Eltelt egy újabb év… szerencsétlen magyar rokkerarc a sorozatos szar szilveszteri bulik miatt, már a Szigetek alapján ünnepli, hogy egy évvel megint öregebb lett. Igen minden évben a legjobb hét (már a 8. Szigetem, hihetetlen!), bár ezt már tavaly elsütöttem. De nincs mit tenni, csak ilyen klisék fedik rendesen a valóságot. A fellépők alapján az idei Sziget igen jónak ígérkezett, bár amikor megtudtam, hogy a két legnagyobb isten fellépő egy napra került, kicsit lanyhult a kedvem… már megint ez a stílus szerinti elrendezés… áááá. Na mindegy, már az odaút királyul telt, úgy látszott megint jó társaság verődött egybe. A kapunál a szokásos tolongás (persze én kivételezett a karszalagért nem álltam sorba, amin csodálkozom is, mivel iszonyatos mennyiségű VIP volt a Szigeten idén), majd 3 óra várakozás este 8-tól, ami azt jelentette, hogy megint részegen, sötétben, elemlámpa hiányában állítunk sátrat… így is lett.

0. nap, kedd
2003. július 29.

A tömeg miatt úgy látszik, hogy valójában jövőre már mínusz egyedik napon kell jönni a Szigetre - már ha lehet egyáltalán -, alig volt szinte sátorhely, totális buli hangulat, full-részeg emberek mindenhol. Okosabbaktól megtudtam, hogy a színpadmestereknek, szervezőknek ez az egyetlen stresszmentes “ünnepnap”. Szóval érthető. . Találkozás, pacsi a tavalyiakkal, mégrégebbiekkel, kocsma feltérképezés rulez, szóval mindig király ez a kis bevezető lazítás. Tavaly isten glam zenék mentek a Tüzesvízben, idén nem annyira, csak a sok újgenerációs heavy metal. Néha azért felcsendült egy-egy Mercyful Fate, vagy valami tökösebb zene. Khmmm tavaly kellemesebb volt a 0. nap. Meghittebb vagy mittomén.

1. nap, szerda
2003. július 30.

Elég rossz idő vette kezdetét hajnalban, esett, szakadt az eső, beázott a sátor, szóval elég gyengén kezdődött a Sziget, ráadásul szerintem ilyen idő már legalább 8 éve sújtotta a rendezvényt, vagy legalábbis nem emlékszem rá egyéb okok miatt. . Olyanra biztos nem, hogy minden nap elázok csontig, és 4 napig szárad a gatyám, mivel mindig könnyezik a nyomorult égbolt. Igazából azonban ez nem zavarta meg túlságosan az ittlévőket, bár az érezhető volt az első két napon, hogy kevesebben vannak a szokásos tömegnyomornál. Na, de sokan kifogásolták a sok dumát múltkor, szóval nézzük mi történt aznap zeneileg.
Mint mindig, megint a HammerWorld sátor nyújtja legnagyobb csemegét (legalábbis papíron) a magamfajtának, szóval délután háromfele belőttük magunkat az ismét hét határon túl lévő színpad irányába.

Idén az Obstruction kezdett. Hálátlan pozíció, ugyanis általában egész első nap gyengélkedik a hangzás HWéknál. Ez most fokozottan igaz volt. Szegény győri srácokból, semmit, de semmit nem lehetett igazán kivenni. Minden hallatszott, de semmit sem lehetett érteni, a legrosszabb ami a sounddal történhet, az ez. Idegesítő, sistergő gitárok, gyomrozó, tompa lábdob, hangos, de csak brummogó basszus. Keményen nyomultak a srácok, próbáltak lázítani, de a közönség láthatóan értetlenül állt csak a produkció előtt, pedig becsülettel nyomták mindkét lemezük számait. Túlzás róluk azt állítani, hogy paneles a zenéjük, szerintem igen ötletes riffek vannak jelen a zenéjükben, legalábbis az átlag újhullámos bandákénál izgalmasabb a zenei rész. Sajnos az ének ront az összképen mind lemezen, mind itt élőben. Viszont Koko frontembernek egyáltalán nem rossz, sőt. Kellemes karcos metal buli lehetett volna, ha külső tényezők nem szólnak bele a dolgukba. Na mindegy, azért nekik nagyon szép élmény lehetett ilyen szép számú közönség előtt fellépni.

Mivel kívülről már totál eláztunk, ideje volt a belső átnedvesedést is elérni, ezért az átszerelési szünet pompásan telt.  Másodikként a Stress lépett fel. Őket mindenképpen meg akartam nézni, tavaly az a hajnali koncertjük ugyanitt nagyon mély benyomást tett rám. Kellemesen szórakoztam rajtuk, úgymond.  Nagyon öreg rókák már, igazi sikerek nélkül. A zenei rész náluk nagyon ott van, Accept-szerű karcos metal, kicsit Jake E. Lee-t idéző gitárjátékkal, viszont az old-school státuszukból, korukból adódóan, mosolyogni való a kiállás, a szövegek, az egész körítés. Ha ezen változtatnának, sokkal befogadhatóbbak lennének a nagyközönség számára az olyan magyar nyelvű nótáikkal, mint a Rock város, vagy a Kutya vagy (hát az a szöveg a refrénben ... kitörölhetetlen, basszus! - lásd tavalyi beszámoló). A hangzás náluk amúgy sokat tisztult, szóval volt még remény az optimális sound megtalálására.

A tavalyi buta sms fal helyett most egy másik buta sms fal volt a színpad bal oldalán, de szerencsére most a bunkó rövid szöveges üzenetekkel megosztva mutatták a zenekarokat is, közeliben is akár. Szóval ez jó volt a hátrébbállóknak, bár igazából az, aki a keverő mögött állt, már semmi értékelhetőt nem szűrhetett le a gyenge hangerő/hangosítás összetevő miatt. Szóval ez volt az egyetlen dolog ami változott itt az évek során. Nagyon mostoha a hely és a körülmények egy ekkora színpadnak, igazán nem értem a szervezőket hogy miért kell ennyire elszeparálni az egyik legsikeresebb vidékét a Szigetnek. Szóval, mint a megyei másodosztályú focimeccsen az edző, én is csak annyit javaslok a kapura törő, cselezgető szervezőgárda csatároknak: Oldd meg!!!
Sok negatív dolog történt viszont színpad körül: eltűnt a Krumplirózsa nevű kedvenc helyem (valahol a Tálentum színpadnál találtam meg később), kivágtak egy csomó fát, kevesebb a WC, pár nap után nyoma veszett a metal-kajáldának is. Nahát…

A Stress után csúcsosodott ki nálam “Találkozások” sztármagazin hétköznapi leképezése embertelen mennyiségű ismerőssel, valamint az embertelen sok ismerős által fizetett, embertelen mennyiségű sörrel szóval a Fekete Sereget úgy ahogy van, kihagytam (tudnátok hányszor voltam már elméletileg Fekete Sereg koncerten pedig!!!), szóval mit mondhatnék, bocs majd legközelebb. Viszont Cross Bornsra bementem…

Óóóha. Én nem akarok senkit megbántani, de finoman szólva úgy érzem, hogy a srácok valahol a Tales Of A Winter Night lemez táján nagyon elvetették a sulykot (a Legends... lemez még a maga módján OK volt). Ezt úgy értem, hogy olyasmi vállalkozásba vágtak, amihez legalább még 20 évnyi tapasztalat, zenei továbbképzés, és felkészülés kellett volna, mondván megzenésíteni metalban a Gyűrűk Urát… hát. Szóval valami nagyon felborulhatott az értékrendjükben. Ami antigitározás és antiének ment itt a koncerten, az valami emészthetetlen számomra. Már bocs. Ez tényleg csak szubjektív vélemény, abszolút. Sokan mozdulnak rájuk, és biztos őszintén nyomják, de túl nagy a fa, amibe a fejszéjüket vágták, beletörik tutira, legalábbis csorbul rendesen. Nekem nagyon nem jön be, amit, és főleg ahogyan csinálnak. Most meg jöhetnek a fikázódások jól a vendégkönyvbe…

A Demonlorddal legutóbbi lemezük után kisebb párbaj alakult ki így “szerkesztőség”-ileg, bár többször hangsúlyoztam hogy alapvetően marhára bejön, amit csinálnak, szerintem a legtutibb magyar “true” metal formáció. Különösen igaz ez a nagyobb koncertjeikre, ők valahogy csak ilyen nagy színpadon élnek igazán, legalábbis tavalyi Szigetes és idei Summer Rocksos, Ráday Klubos fellépésük is ez bizonyította. A kisebb klubokban nem jön át a zene pátosza vagy mittomén. Rendesen beindították a népet, most a legtutibb nóta “Quo vadis?” és a “Ruins In The Dark” volt. Jó volt látni, hogy már nem kell Maiden feldolgi, hogy beindítsák a tömeget, és igen, valóban tömeg volt jelen a fellépésükön. Ezen napon majd’ a legjobban szóltak szóval hajrá. Énekileg még lehetne hova fejlődni, de tuti kis koncert volt biza!

Sokan panaszkodtak hogy sokat késett a Sonata Arctica, meg hogy egyáltalán mi ez a késés. Engem őszintén szólva, sem a késés, sem az a tény nem zavart, hogy ők késnek. Igazából nem ismerem munkásságukat, az 2-3 dal viszont amit hallottam, elég jól behatárolja őket: a korai Stratovarius (szintén nem túl nagy kedvenc) által kitaposott mezsgyén, jófajta finn műanyagmetalt nyomnak. Az a tipikus, neoklasszikus skálás, billentyűszőnyeg, nullérzelmes metal. Hát meg is kaptuk: triggerlábgép élőben rulez, meg nullgitár, csak a basszus és a szintetizátor szól szinte. Khmm, még nem voltak “főzenekar érettek” (tavaly az Edguy legalább szórakoztató volt), nekem nagyon nem jött be, amit műveletek, tovább is álltam egy kis vodka áztatta éjszakázására/hajnalozásra, a tavalyi jó arcokkal. Kösz mindenkinek a supportért.

Emlékeim szerint még a Helloween Tribute-on voltam látható, sajnos csak a vége felé, egy számot ha láttam.
Az a gond ezekkel a napi “témaválasztásos” programépítgetésekkel, hogy az olyanok, akik nem minden ízében kedvelik az adott stílust, nem sok lehetőséget kapnak a saját ízlésüknek megfelelő koncertválogatásra. Jó szürkének tűnt az első nap emiatt, szóval nem csodálkozom, hogy sokan inkább nedvesebb vizekre eveztek, a heavy metal fémszínű, sárkánylakta szigetéről. A Tüzesvíznél úgy reggel 8-9-ig, ment a szokásos első napi ismerkedős buli, szóval ilyen szempontból jó volt a program.

2. nap, csütörtök
2003. július 31.

Aztán ha második nap, akkor tuti, hogy délutáni kelés. Így is lett, 14:00 tápászkodtunk fel a sátorban először, kis fürdés, városba kimenés, Jutka Presszó után irány vissza a koncerthelyszínre. Mai főzenekar a My Dying Bride, ennek keretében (juhéjj!) vagy 6-8 magyar gothic bandát kellett egész nap elviselni (napok stílus szerinti rendezése sux!). Értem én, hogy igen illenek a headlinerhez, de hol vannak ők attól a nyomorúságtól, amit olyan bandák, mint az MDB, a régi Paradise Lost vagy Anathema a közvetítettek, ahol nem volt romantika meg ilyes, csak súly és lélekhalál.

Így ki is hagytam a Sunseth Sphere-t meg a Garden Of Edent, ilyen körülmények között (meleg sátor, ezermilliós páratartalom, napsütés) elég szánalmasan festenek az ilyen csapatok a színpadon, élvezhetetlen az egész úgyszólván.
A jó kis stoner muzsikák bezzeg… ki is néztem magamnak a Wall Of Sleepet. Ugye Mood utódzenekar Fülekivel, meg Holdampffal, szóval hiba nem lehet a dologban. Igazi “bedugomagitártaMarshallbadecsakcrunchon” gitársound jellemezte őket, szóltak is mint atom, nem úgy mint első nap, amikor a legjobb zenekar is csak “nemolyanrosszul” szólt. Teljesen átérezték a zenét, és hihetetlen érzelmeket közvetítettek a közönség felé is, nagyon élvezetes volt. A két utódzenekar (ugye a másik a Stereochrist) közül ők az igazi garázs Black Sabbath vonalat képviselik. Azaz nagyon csont rock muzsika, tele feelingel. Mivel az EP-jüket nem ismerem még, csak körbe tudom írni milyen, pl. az az ultralassú számuk azzal Crowbar-szerű akkordbontás jellegű riffel, búgósan, szépen, az nagyon ott volt!!! Az első király koncert az övék volt a 2003-as Szigeten.
A “lángoló”-nak beharangozott De Facto inkább lehangoló volt, nem is néztem sokat, az Árnyakat meg alapból kerülöm (nem az én stílusom ez darkrokk na, bocs srácok!)… szóval hadd halljam a választ: TÜZESVÍZ!!! De ezúttal a remek Magyar Honvédség kocsmájában ittunk, mert ott kevesebben voltak, és jobbak voltak a pultos csajok.  Megtekinthettük a speciális egység (vagy mi) kétéltű járműveit is.
Újra a tematikus napok hátrányának rovom fel, hogy második nap csak 2 koncertet bírtam végignézni a HW sátorban, és egy színpadváltás miatti időkiesésnek “köszönhetően” mindösszesen 3-at láttam végig….

A főzenekarra, a My Dying Bride-ra nagyon kíváncsi voltam, egyrészt mer’ nagyon szeretem azt a fajta agyonnyomó melankóliát, amit ők árasztanak, másrészt, mert meg tudtak maradni súlyosnak, harmadrészt, mert a legjobb dobos az My Dying Bride-ban van az összes angol doom/death bandák közül, ami ritkaság az egész műfajban! A szentháromság közül (Anathema, PL, MDB) ők maradtak a leghűbbek korai önmagukhoz. Kisebb zenei változások voltak csak pályájuk során, úgyhogy a legkevesebb rajongót is vesztették/szerezték. Sokan megtekintették műsorukat, amely főleg legutolsó, The Dreadful Hours lemezükre építkezett. Az első két nap kásás hangzásai után kimondottan üdítő volt a király sound. Talán nem is szólt senki más ilyen tisztasággal ezen a színpadon.

Felállásuk annyiban változott, hogy egy billentyűs lány segítette ki őket itt és most (szinte végig őt mutatta - mellmagasságban - a kamera ). Mondjuk a hegedűt azért én nagyon hiányolom még mindig, a szintin játszott dallamok nem adják át ugyanazt a hangulatot. A kiállásuk, a fények és az énekes Aaron mozgáskultúrája is erősítette a depresszív atmoszférát. Fellépésük számomra örökre emlékezetes marad, nem csak azért, mert a lassú döngölések, ritkás begyorsulások hatalmas energiával jöttek le (nem hittem hogy ennyire súlyosak ezek live), hanem mert azok a melankolikus harmóniák, ellenpontozások annyira átjöttek élőben, annyira a lelkekre hatottak. Akire nincsen hatással pl. az A Kiss To Remember nóta drámaisága, vagy akár az emberiség kicsinyességét, kisszerűségét megéneklő, emberfeletti hosszú-hosszú The Cry Of Mankind vagy akár a The Dreadful Hours, vagy a The Light At The End Of The Worldről (kedvenc!) a She Is The Dark, annak nincs szíve. Én teljesen le voltam nyűgözve és aléltan távoztam a sátorból a koncert végeztével. Még egyszer, csak még egyszer elmerülhetnék a szenvedés e tengerében (A Sea To Suffer In… de ez nem volt amúgy… sajna). Nagggggyon isten volt!

A Nevergreen monotóniájára már nem volt erőm ily nagyszerű lelki agónia után, gondolom, megint lemaradtam két Ámokról.  Mostanában amúgy sem nagyon érzem magaménak amit Macuráék csinálnak. Nem überelhették az MDB okozta szenvedést.
Pár pillanatra visszasomfordáltam még a Dying Wishre, de nagyon gyengélkedett a hangzás, pedig jól nyomták a fiúk, az új dobos pörgősebb, mint Moldoványi Jani volt, szóval… sokan összegyűltek rájuk, úgyhogy belehúzhatnának már az új anyagba.

Sajnos mivel már a kezdetek kezdetén elhatároztam, hogy a Korog kötelező idén megint (egy Judas tribute-ot hagytam ki ezúttal miattuk), ezért szép lassan el kellett indulnom a Bahia színpadra. Kíváncsi voltam idén milyen meglepetéssel készülnek. Ezúttal már két gitár volt a zenekarban (ami nem ért meglepetésként, mivel évközben elcsíptem egy Kultiplexes bulijukat) de itt nagyon súlyosan szólaltak meg. Azt már tavaly is leírtam, milyen emberfeletti gonoszság, sötét hangulat, hidegség van jelen agyonbonyolított, de amúgy tök rock’n’roll zenéjükben. Valahogy ez a hangulat mindig megjelenítődik, amint belecsapnak a húrokba. Csihar ezúttal is nagyon roncs volt.  Fejéből valami fogaskerék-szerűség dülleszkedett ki, és beteg átkötő szövegei (?), meg bugyborékolásai megint odatették az atmoszférát rendesen.  A bal oldali gitárostól szinte féltem, olyan arcokat vágott, meg a gitárnyakkal sátánkereszteket mutogatott. Amúgy idén valami olyasmi jött le a színpadról, hogy a Sátán (Csihar) és az ő négy kopasz, csupasz ivadéka. Minden zenész tök kopaszra volt beretválva ugyanis. Ha zenéjüket valaki olyannak kellene leírnom, aki még nem hallotta őket, akkor a Meshuggah, valami gonosz kő black csapat, és egy ultrasúlyos stoner/doom banda (legyen mondjuk Crowbar) tökéletes keverékeként jellemezném őket.  Megint hatalmas (sátáni) mosollyal távoztam a színpadtól, és ez eddig minden évben így volt. Iszonyatosan várom már a Csiharos Korog debütlemezt. Kötelező lesz, az tuti!

A totális gonoszságból visszabattyogtam az Ideas sötét érzelmes világába az HW-n. Hogy is mondjam, nagyon gyermekdednek tűnt az előadásuk, a király megszólalású Korog és Bahia sátor után. Csak a dob és a basszus szólt rendesen, szerintem a keverős így reggel fél négy/négy óra tájban már rendesen bealudhatott, én is inkább az ő útját választottam, mintsem füleimet hegyezve próbáljam kihámozni mit zizeg a gitár… zzzzz… zzzzz

3. nap, péntek
2003. augusztus 1.

Eljött a péntek. A Szigeten ez a határvonal, és általában az egyik mélypont az egyhetes eseményen. Ugye az emberben benne van már két nap full of esemény, erre megérkeznek az ismerősök a hétvégére az eseménytelen hétköznapokból, és jól bemaxoznak itt. Ebből kifolyólag mindenki másmerre bóklászik, amit mi szinte józanul - hozzászokva a pár %-os fesztiválsörhöz - nézünk félmosollyal.  A nap általában nagy embervadászatokkal telik, állandó kérdés a “hol lehet?”.  Szóval ilyenkor a legtöbb koncertdologról jól lemaradunk. A pénteki nap a HW sátorba valamiféle punk/nu metal összefoglaló volt, jól időzítették a Tilosos Főnökék a szokásos évi Szigetes Gorezone partit. Gyanúsan sokan rohantak a HW-el ellentétes szegletbe, elég jól meg is telt a Tilos Rádió szokásos cirkuszi sátra.

Mivel egész héten valami underground tánczene megy itt, sok rémes és sznob arcot elriasztott szerencsére a kezdő Dark Clouds. Shock!-os emberünk, Tauszik Viktor és kiszenekara iszonyat jó hangzással dörrent, jól beindult a nép alapvetően doomcore zenéjükre. Meggyőzőek színpadon: Viktor ugrál, meg gyomorgörcsösen lépked mint az állat, nagyon beleéli magát, a gityósok pedig veszettül headbangelnek. Így kell ezt. Csak egy lemezüket ismerem, a Global Depressing Systemet, az erről szóló Diamond-Cutter, Crowbar/Bolt Thrower kevercse nagyon ádáz volt itt. Elnyomták a poénos grind témát is, szóval szerencsére nem is veszik magukat vérkomolyan. Várom az új lemezt…
A miskolci Neural Booster sajnos elmaradt, pedig nagyon vártam őket, mert a lemezükről én írtam anno, jó pár hallgatáson túl vagyok, és érdekelne hogy milyenek élőben… Kár, hogy most nem túrták fel a Szigetet. Mindegy, egy órával tovább ihattunk a csúszás miatt (szemétkedek egy picit, hehe).

A Depths Of Depravity Mosonmagyaróváriak lévén homeboyoknak számít (és ezért jó pár fellépésükön voltam jelen), iszonyat minőségű death/grindot nyomatnak, kedvenceik, a Suffocation, az Immolation, a Cryptopsy stílusában. Nagylemezük az Into The Decay idén, egyelőre saját kiadásban jött ki. Érdemes beszerezni a stílus kedvelőinek. Élőben is félelmetesen biztosak, szóval velük van a jövő… Egy kicsit a kiálláson, átkötő szövegeken el kellett volna gondolkodni, de teljesen rendben volt amúgy a koncert. A szemfülesek felfigyelhettek egy Sinister, egy Vader vagy akár egy Malevolent Creation feldolgozásra, akik meg nem annyira szemfülesek, azok meg a Slayer Reign In Bloodjára.  A közönség is rendesen levette a koncertet, bár egy árnyalatnyival kevesebben mozogtak mint a minimalistább Sötét Felhőkön. A sound is rendben volt, akadálytalan volt az élvezkedés, brutalizálás, belezés és egyéb.

Sajnos a Gholgoth koncertjéről valamiért totál lemaradtam, megint valami találkozásos, beszélgetős dolog lehetett, de mire benéztem újra a sátorba, már a Megazetor tolult. Az ő névválasztásukat nem érezem túl szerencsésnek (jesszus, vajon mihez lehet még odabiggyeszteni a “mega” szócskát???), mivel aki nem ismeri őket, az valami totál komolytalan, grind izére gondol, közben emez itt egy erős Death befolyás alatt álló banda, király hangszeresekkel, és egy félisten énekes/bőgős frontemberrel. Nem riadnak meg előhúzni feldolgozásnak egy annyira nem túl nyilvánvaló Death számot, mint az Empty Words, ez mindent elmond arról, hogy milyen zenészek. Ráadásul rohadt fiatalok, szóval nagy potenciálok rejlenek a bandában. Legutóbbi demójuk is meglepően király (mínusz borító) szóval érdemes mindenkinek egy próbát tenni velük. Nagyon jól szóltak, szerintem a legjobban az egész minifesztiválon, előre is mentem megmozgatni egy picit a nyakamat jól.

Végül jött Megazetorék projectje a Radikális Amputáció nevű beteg társulat, ahol egy-két haverjukkal kiegészítve, idióta show-val megfűszerezett grindot adnak elő. Mondhatjuk, hogy zene szinte nincs… alig akad egy percnél hosszabb zajhalmaz. De a show… Legutóbb, a Kultiplexben csirkés akció volt... Az sem volt sámli, de amit itt produkáltak, az már túlment minden határon (állítólag a TV-ben is voltak emiatt, hehe). Mivel más, internetes írott médiumban nem olvastam azóta sem erről, leírom mi történt itt: az egyik énekes egy bőr tanga bugyiban volt, amire elöl (mondhatjuk köldök alatt ), egy gázálarc volt erősítve jól. Másikuknak egy műdildó fityegett a munkásoverallja sliccénél. Majd ők ketten berángattak egy bontott disznót (egészet!!!) és jól meghágta egyikük, míg másikuk egyiküket közben, persze csak játékból.  Majd szerencsétlen malacot láncfűrésszel kezdték darabolni, amely célszerszám e közben elromlott (éppen a coca fejénél). Valahogy csak leerőltették szerencsétlen pára fejét, amit először büszkén lengettek, földhöz csapkodva közben a maradék testet. A tátott szájú malacot a szakállasabbik énekes a dildójára húzta, ami még mindig ott volt az eredeti helyén (ezt most mindenki értse úgy, ahogy akarja). A malactest és fej is később a közönségben landolt, a gitárok meg a földön... Na most… ezek után… hányja már valaki a szememre, hogy a “zenére” nem emlékszem.  Hát ez aberrált volt, az egyszer biztos.

A bevezetőben említett tekergés, keresgélés miatt a Malediction, a Gutted és a jugoszláv Rapid Force koncertjéről maradtam le, szóval ezúton is elnézést kérek ezért, pedig már napokkal korábban bejelölgettem magamnak őket.
Az út- és lélekvesztőben éppen a HW színpadnál jártunk, mikor a Clawfinger ment. Őket nyugodtan lehetett volna a Nagyszínpadra tenni, mert nem túlzok, ha azt állítom, hogy az úton nem lehetett menni, annyian nézték őket, és közben bent a hihetetlen hőség miatt többször el is ment a hangosítás, szóval ez nagy égés is volt a színpad számára. Benéztem volna, de képtelenség volt látó- és hallótávolságon belül kerülni.
Superbutton már nem…

Gondoltam hogy nem fogok végig maradni rajtuk, s bár ez meginogni látszott, mivel annyira böszme soundot hoztak össze maguknak ezen a megátkozott színpadon is. Azonban hamar feledésbe merült mindez… Már többször kiderült, hogy számomra túl minimál, és nem is tudom… azért nem unalmas, de monoton a zenéjük. A jó hangzás, a lehangolt gitárok nem minden… a zenei rész nekem nagyon pőre és egyszerű. Tudom hogy ez tudatos, de hát pont emiatt a két ízlésvilág (az övék és az enyém) nem találkozik. Mocsodék sokan voltak rajtuk, szóval biztos nem mindenki vélekedik így, számukra biztos egy megaállat buli volt, legalábbis a lelkesedés alapján.

Na ez volt a nap, amikor szinte összerogytam a fáradtságtól és szaremberként már éjfél körül elmentem ledőlni… Bár ne tettem volna: olyan éjjel 3-ig képtelenség volt aludni, annyi áthallás volt a Wan2 színpad és a mozi között, hogy még. Dörgött a föld rendesen a fülem alatt.

4. nap, szombat
2003. augusztus 2.

Viszont a korai TV-maci, pizsi, fogmosás, alvás miatt újult erővel bírtam kelni szombaton, és már nagyon korán készen álltam a bevetésre, így be is vetődtünk jól a kedvenc “civil” helyünkre, egy HÉV megállóval odébb. Kellemes, normális sörök után négyre visszarohantunk a metal intézménybe egy kis skandináv doom&rollra az Agregator képében. Nem szóltak jól, de lendületesen tolták a Puszta lét és a Túlontúl dalait, sőt még nyomtak egy kis rokkenrollt a hamarosan megjelenő, A Semmi ágán c. lemezükről is. Az ő erősségük az értelmes, érzelmes szövegeikben rejlik, melyhez remek aláfestés a zene. Legjobb példa erre a Hattyúdal, ezt nagyon eltalálták. A kedvenc ‘regator számom! Szerencsére el is tolták, szóval nem lehet panaszom. A végére kitisztult a sound, vissza is tapsikolták őket. Aki nem ismerné őket: a zenéjük valamiféle Amorphis/Dark Tranquillity keverék, de egyszerűbben, némi old-school pesti rokkenroll feelinggel, a’la Sing-Sing, főleg a dobos részéről, akinek még a neve is egyezik a Sing régi ütősével. Jó buli volt, a legjobb, amit láttam tőlük eddig.

A Watch My Dyinghoz idén többször volt szerencsém. Igazán rossz formában még nem nagyon találkoztam velük (élőben sokkal jobbak, mint hanghordozón!), de mindet mosta a székesfehérvári CDT-féle Tanévzáró fesztiválon nyújtott kétgitáros alakításuk. Az nagyon ádáz volt, akkor ölni lehetett a zenéjük hatására. Sajnos azóta megint fogyatkoztak, ezúttal az ősgitáros hagyta el őket, aki viszont végigheadbangelte koncertjüket lentről. Maros Laci nagyon nagy egyéniség volt, mint zeneszerző és mint színpadi ember egyaránt, szóval lehetett érezni a hiányát elég rendesen. Korrekt bulit toltak amúgy, a korábbi egygitáros felálláshoz képest talán nem is volt érezhető a hiány, de mivel én láttam azt a tömeggyilok koncertet is, amit emlegettem előbb… így ez most kisebb csalódás volt számomra. Nagyon jól szóltak amúgy, királyul is játszottak, és jól beindították a népet. Nagy reménysége ez a zenekar az egész magyar színtérnek, csak nehogy az elvárás agyonnyomja őket. Kíváncsi vagyok, hogyan változik majd a zenéjük az egyik fő dalszerző kiesésével.

A felháborodó leveleket írogató Mantra helyett megnéztem inkább a Stereochristot a Tálentumon. Ekkor leltem meg a Krumplirózsát (üdv mindenkinek ott!) is, tavalyi kedvenc helyemet, mint azt már említettem. Felettébb örömteli esemény volt ez, szóval ittam is rá egy kevés ünnepi sert.  Szóval sztereókrisztus… Ők ugye a másik ex-moodster zenekar, a New-Orleanse-ibb vonalat (ha Mood számot kellene említenem, akkor Howlingosabb a cucc) képviselők. Most egy gitárral tolják, el is volt torzulva rendesen az arca Hegyi Kolosnak, az atomriffek kifacsarásakor. Csak egy feldolgozást iktattak programjukba a Symptom Of The Universe-t a magasságos Black Sabbath-tól, de azt korrektül tolták, nagyon dörgött. Kicsit mondjuk a hangzás olyan próbatermi jellegű volt, mintha csak alapokról szólna az egész, de ez is egy jellegzetes analóg hangulatot adott… Jó sokan gyűltek össze, és nagy volt a tetszésnyilvánítás. Igen rá lehet érezni erre a zenére, mert tele van feelinggel, ami ha elkap nem ereszt, azt hiszem ez az igazi rockzene lényege. Sokan voltak az előző napi Gorezone buliról, szóval bárkit megfoghat. Itt hangzott el kedvenc szövegem is az énekestől, amikor egy kis technikai zűr támadt: “Hihetetlen dolgok történnek színpadon, kérem szépen. Tulajdonképpen a basszusgitáros srác egy csavarhúzóval csavargat egy csavart a pick-up mellett” - ezen nagyot derültem. Jó spontán buli volt.

6. nap, hétfő
2003. augusztus 4.

Vasárnap haza kellett menni az utolsó napos fellépésünk miatt, elhozni a cuccokat, így az kimaradt teljesen koncertileg. Nem gondoltam, hogy ilyen nehézkes a parkolás a Sziget közelében, de most a saját bőrömön tapasztaltam. Szerencsére egy tök olcsó fizetős parkolóban hagyhattuk a hangszerekkel teli kocsit arra az egy napra, amikor még nem játszunk, viszont hétfőn két nagyon nagy legenda (és kedvenc) a Slayer és a Testament tette tiszteletét, amire csak azért is visszamentem…

Hétfőn emiatt a parkolási bigyó miatt az első zenekar amit láttam, maga az Ölő volt. Illetve, hát a Tankcsapdából is lefigyeltem néhány számot, de aztán megint csak emberkereső fokozatba kapcsoltam. Mire mindenkit összeszedtem, már fel is csendült az intro. Úgy a keverőnél álltunk, gondolván, hogy itt fog a legjobban szólni a dolog. A másnapi megmérettetés miatt nem akartam bekerülni a pitbe. Ugye megint a Darkness Of Christ volt az intró meg a Disciple a nyitó mint tavaly. Kicsit megijedtem hogy túlerőltetik az utolsó lemezt, mert valahogy azt félreraktam a Summer Rocks 2002 óta. Számomra nem vált klasszikus értékű lemezzé. Végül csak a nagyon jó God Send Death, a Bloodline meg a Threshold került terítékre. (Ugye már megint a Hanneman számok… hogy is van ez? Őt én mindig többre tartottam, mint Kerry Kinget.)

Amúgy vadállat volt szerintem a sound, sokkal jobb, mint tavaly: testes lábdob, vastag gitárok, jól kisipító szólók, de egyik sem a másik rovására. Valahogy azonban már az elején előjött, hogy valami nem stimmel. Most vagy ők nem láttak még ilyen (stílusilag nagyon felhígított) tömeget, vagy a túl nagy színpad miatt, vagy azért, mert Araya nem volt frontemberi csúcsán aznap este, de olyan távolságinak tűnt az egész számomra. Nem éreztem magaménak a bulit. Az összeállítás sem volt túl pöpec: oké egyik kedvenc lemezem a Reign In Blood, de ez a szinte “elnyomjuk az egész lemezt koncert végén egy szuszra” dolog nem jött be. Pedig volt minden: Reborn, Criminally Insane, Angel Of Death, Postmortem, Reign In Blood, Jesus Saves, nem is tudnám megmondani, kihagyták-e egy egyáltalán valamelyik monolitot. És ez baj.

Ez így másfél órában sok volt, nagyon sok. Néha hígult a kép középtempókkal (főleg az eleje felé), South Of Heaven, Mandatory Suicide, Dead Skin Mask féle hangulati darabokkal, esetleg még ősibb Anthichrist/Hell Awaits-félékkel vagy Stain Of Mind-féle ugrabugrával, de azért ez így most itt, ennek a közönségnek nem esett le. És bevallom nekem se, túl sok volt a jóból. Eleinte még nagyon belelkesedtem, akkor még kellő változatossággal adagolták a különböző korszakokat, de jobban kedveltem volna egy minden albumról pár szám összeállítást, akkor talán nem hagyják ki az utolsó igazán király Slayeres lemezt, a Divine Interventiont. Soha nem lesz hallható már a 213, Killing Fields, vagy címadó élőben? Na persze most lehet azt mondani, hogy puhapöcs vagyok, de nekem annyira nem jött most be a Slayer (persze azért rosszul sem éreztem magam. ) Talán, mert olyan thrash zenekarokat volt szerencsém látni idén, mint a Death Angel, a Testament vagy az újak közül a The Haunted. Na most, ezen felsorolt bandák mindegyike vitte a pálmát ez előtt a buli előtt. Hiába szólaltak meg elemi erővel Kerry King tremolórángatásai, Lombardo pörgetései, meg Hanneman agyasabb szólóorgiája, valahogy most nem szántották úgy fel a színpadot, és az előtte lévő tért mint egy évvel ezelőtt. Gondolom a fanatikusok, meg az elfogultak majd jól megdorgálnak, de én így éreztem (azaz szubjektív a véleményem). Majd talán a többiek véleménye helyrebillenti a Shock! magazin és a Slayer nimbuszát.

Rohantunk át jól Testamentre, mert az áprilisi bécsi buli alapján semmiképpen nem akartam kihagyni őket. A vártnál kevesebben gyűltek össze a sátornál (pedig első hazai fellépésük volt), meg is lepődtem, hogy tolongani azért nem kellett. Jó ¾ ház lehetett. Késve kezdtek ők is, de amikor felcsillant az Eerie Inhabitants intrója már tódultam is előre. Mint kiderült marha jól tettem, mert állítólag hátrébb katasztrofális soundot hoztak össze a keverősök. Elöl, itt a két hangfaltorony és a keverő által bezárt “csodaháromszögben” viszont igen dögösen és tisztán szólt a motyó. Sokkal dögösebben, nyersebben és testesebben, mint Bécsben, szóval igen be lehetett indulni. Joey Tempesta bőrjei úgy szóltak, mint egy mozsárágyú. Igen király dobos az arc, elég csak meghallgatni a First Strike Still Deadly, vagy a Low lemezeket. Fantasztikus amit művelt itt is. A két gitáros, az ősi Eric Peterson és az új arc pedig olyan érzéshullámokkal zenélt, ahogy azt mástól még nem nagyon láttam. Érdemes volt megnézni az arcukat mondjuk egy D.N.R. (mekkora egy atomcsapás volt már!) meg mondjuk egy Over The Wall, vagy Burnt Offerings szóló közben. Akkora érzelemmel játszották a szívbemarkoló dallamokat, hogy csak na.

A csapat minden tagja nagyobb frontembernek bizonyult, mint megelőzően Szléjer Araya. Steve DiGiorgio egy igazi rocksztár típus, de mindenki kivette a részét a munkából, és előrejött hergelni a népet a saját része alatt, nem beszélve a hihetetlen karizmatikus Chuck Billyről. Ilyen egy vadállati kinézetű énekest! Nekem mindig egy mocskos nagy bölény jut eszembe erről a kétméteres indiánról.  Amikor elment az áram a hangosításból (2-3-szor. Égés, égés!!!), akkor is lehetett hallani mit énekel. Embertelen tüdő!!! Meg milyen nótákat toltak már?.. Practice What You Preach, Sins Of Omission, Souls Of Black, Alone In The Dark (hatalmas közönségénekeltetéssel a végén, itt még ők is meghatódtak). A felsoroltak és a nyitónóta mind nem voltak Bécsben. Ezen kívül volt még (a teljesség igénye nélkül): Burnt Offerings, Disciples Of The Watch, Over The Wall, Into The Pit, The Haunting, D.N.R, True Believer (a Gathering lemezt viszont jobban megidézték labancföld fővárosában), és ami nagy ovációmat váltotta ki: Low, Dog Faced Gods. Jaj, ha erről az albumról még lett volna a Legions (In Hiding) akkor el is élveztem volna.  Nem volt. Kétszer hívták vissza őket, szóval nagyon meghálálták a közönség szeretetét, még ha az utánuk következő magyar bandák szívtak is emiatt. Egy biztos: ha legközelebb a közelben játszanak, tuti megint elmegyek! Egy nagy isten banda Testament, amit nem elég kétszer látni egy életben, legalább háromszor kell vagy négyszer, vagy ötször, hatszor. Nekem jobban bejöttek most, mint a Slayer.

Szerencsétlen Moby Dickék mindig olyan időben játszanak itt a Szigeten, ami elég hálátlan. Közvetlenül a főzenekar után az embernek nem sok ereje van ugyanolyan erőbedobással végignézni az ő bulijukat is. Tavaly a Kreator energiabombáját egyértelműen nem tudták überelni, de idén sem lehetett ez másképpen. Bár hallhatóan jobban szóltak, és magyar nyelv miatt népesebb tábort is szólítottak meg. Amennyire észleltem, főleg a súlyosabb oldalát domborították ki zenéjüknek, a régi klasszikusok mellett nem hagytak ki olyan számokat sem, amelyeket egy kicsit hanyagoltak eleddig: pl. Fejfa helyett (szerintem egyik legjobb lemezük). Nem bírtam maximálisan koncentrálni (légszomj egyebek miatt), de arra felfigyeltem, hogy elnyomtak egy új nótát is, amiben a pörgős lábdobos rész mindenképpen figyelemreméltó a jövőre nézve. Kíváncsi vagyok, milyen irányba lépnek az új lemezzel!

Sajnos a csúszás miatt nagyon lehetetlen időben kezdett érdeklődésem hátralevő kiszemelt áldozata, a Remorse. Olyan hajnali negyed öt tájban. Ezért ezt már nem bírtam kivárni, inkább rápihentem a következő napra.

7. nap, kedd
2003. augusztus 5.

Viszonylag korán, már olyan 11 tájban felkeltem. Muszáj volt: kettőig szólt a parkolójegyünk, és még be kellett ugrani a városba egy-két kellékért (pl. dobverő). Valamint (mivel már rémhíreszteltek arról, hogy mocskos nehéz beállni a Szigetre), gondoltam, begördülök a verdával a HW színpad mögé kora délután. Zökkenőmentesen sikerült is, viszont szinte az egész napot a színpad mögül néztem végig emiatt. Ami végülis nem volt kellemetlen, mert a zenészek számára sokkal jobbak az egészségügyi (TOI-TOI) körülmények, mint kívül szóval…

Négykor kezdett a Messenger, nagyon kevesen nézték őket, szinte csak a korlátnál lézengtek páran. Nem tudom, kiben van a hiba, de egy 3 lemezes zenekarról ez elég gyászos képet fest. Igazából a közönség részéről is megnyilvánult az utolsó napi fáradtság és a búcsúhangulat, valamint végül is ennek a rétegnek a (két) főzenekara már egy nappal előtte lecsengett, szóval keresse a hibát mindenki ott, ahol akarja. Nem voltak pedig rosszak a srácok, olyan Akela stílusú “thrash-t” nyomatnak, nem túl sok szólóval. Elővezettek egy hatásvadász Metallica egyenleg blokkot is (ide The Lightning/Master/Justice számokból persze), de igazából nem fogadta nagy ováció. Pedig igazán nem volt rossz a dolog szerintem.

A Relikvia nem tudom hogyan került ide, igazából a 2. napra tudtam volna őket elképzelni, viszont ezúttal nem kellett menekülnöm attól, amit műveltek dark rock címen. Ők az érdekesebb fajtából valók, de lehet hogy csak egyszerűen jót tett nekik, hogy más közegben hallottam őket, és nem 8 másik, nem annyira jó hasonló zenekar között. Külön plusz pont, hogy a gitáros az At The Gates Coldját nyomta beállás alatt!

A Necropsiáról már évek óta nem hallottam, kíváncsi voltam rájuk… A két lemezüket imádom mind a mai napig, főleg a szövegeik miatt, de végül is zeneileg is érdekesek voltak, főleg ami a Magány Rítusai lemezt illeti. Felállásuk teljesen megváltozott: visszatért Böske, maradt Rossi, de a többiek lecserélődtek, és bejött egy scratcher valamint egy női énekes. Igazából az utóbbi kettő poszt totál felesleges. A csaj nem volt túl meggyőző, a szkreccser meg szétcincálta a nótákat. Amúgy tök jó volt, elhangzottak az ősi “slágerek”, mint Árnyak a tűz körül, Inferno, Szakadék szélén, teljesen elégedett is voltam ezzel csak hát nem állt jól ezeknek a nótáknak ez a szkreccses közeg. Jó volt újra látni őket, kíváncsi is lettem, mit hoznak majd össze a jövőben.

Lassan állandó jelző válik, hogy a “New Yorkból hazatért” Blind Myself. Igen, le a kalappal előttük, hogy bevállaltak egy ekkora kockázatot, de maradjunk a földön, és ne a rózsaszín álomvilágban. Nagyon, nagyon, nagyon nagy zenét kéne letenniük az asztalra, hogy felfigyeljenek rájuk egy olyan teljesen telített piacon, mint a lehetőségek hazája. Nem is csoda, hogy most hazatértek, és az sem, hogy több tagcserén estek át. Koncertjükön mondjuk mindez nem érződött, energikus zajbulit nyomtak. Számomra egy kicsit megfoghatatlan, amit művelnek, de sokan beindultak rájuk. Én nem ismerem a lemezeiket, nekem egy kicsit még mindig masszának tűnik a zenéjük, pedig láttam őket négyszer-ötször. Talán jövőre pótolom ezt a lemaradásomat is.

Az atmoszférikus (nevezhetjük akár blacknek is, de az meg sokaknak nem tetszik) sötét metal hazai legismertebb képviselője, a Sear Bliss végre rendes programot játszhatott, ráadással, rendes fényekkel, jó hangulattal, és elégséges (a jót ekkorra már totál elfelejtettem) hangzással. Koncertjük alatt már sajnos a saját koncertünkre készülődve a színpad mögött táboroztam le, mivel a zenekartársaim folyamatosan zargattak, hogy ezt vagy azt adjam oda a kocsiból. Amennyire hallottam, vegyesen nyomtak mind a négy lemezükről, de még mindig a demós és az első lemezes nótáikat vették le onnan lentről (na nem a pokolból, bár…) a legjobban. Pagan Winter, 1100 Years Ago, valamiféle artikulátlan éneklés is hallatszott ezekben a közönség részéről. A későbbi lemezeiken is vannak kincsnek számító nóták, de azért messze nem olyan egészében egységes színvonalúak, mint a Phantoms. Visszatapsolták őket, és külön gratuláció nekik, mivel a csapat többsége egész héten át itt “pihent”, szóval embertelen feladatot teljesítettek (saját bőrömön később tapasztaltam).

Kötelezettségeim miatt sajnos a főzenekart is hátulról nézhettem, bár ezt sokan - már ha sok az a félház, ami nézte őket - irigylik. Amúgy tök jó arcoknak tűntek, közvetlenek voltak főleg Mitch Harris és Shane Embury (úgy nézett ki, mint valami középkori szerzetes a kis kopaszodó folttal a kobakján ), többször lehetett velük találkozni, oly póri helyeken, mint a kocsma.  Le is pacsiztam velük.  Mit nem adna egy fanatikus ezért, de az igazat megvallva én a Napalm Death munkásságát csak nagyon hiányosan ismerem: Fear, Emptiness, Despair, Diatribes, Harmony Corruption, körülbelül ennyi… Ezeket a lemezeket nagyon hanyagolták a bulijukon, szóval csak közvetett érzelmeimre tudok hagyatkozni velük kapcsolatban. De ezek milyen érzelmek… hááááááát basszus. Mintha égszakadás-földindulás vette volna kezdetét a koncertjükkel. Komolyan, mintha ott robbant volna mellettem egy atombomba. Bömbölt minden: a basszgitár ezerrel röfögött Shane kezében, Mitch vadállati kegyetlenséggel gyilkolta a húrokat, dobos szakadatlan grind tempókkal dolgozott mindez alá, ha nem, az is betonba kalapált, és az énekes Barney sem volt egy Maci Laci. Inkább mint egy vicsorgó, emberevő grizzli, úgy bömbölt. Mozgása eléggé beteges volt, mintha egy focista lépett volna fel a deszkákra, aki emberfejekkel rugdalódzik. Komolyan mondom ekkora szuperszonikus támadást még nem láttam, nem is értettem hogy bírják több, mint egy óráig ennyi idősen. Gyomrozott az egész végig. Persze sok minden nem jött át a masszán, de értők szerint főleg a korai, illetve a legújabb éra munkásságát hányták a fülünkre. Küldtek egy-két szép dallamos nótát ifjabb George Bushnak, Tony Blairnek is. A kis figyelmesek, kedvesek. Komolyan mondom ekkora hangmészárlásban még nem volt részem…Tudjátok mi jelent meg előttem a hangorkán hatására? Egy kurva nagy közeledő fúrógép, tudjátok, amikkel az alagutakat fúrják, de az enyém hangsebességgel közelített.  Az általam valaha látott legkeményebb zenekar volt ez. Úgy döntöttem bele is ásom magam ezekbe a Scum, meg From Enslavement To Obliteration, Order Of The Leech című remekekbe. Igazából emléktöredékeim szerint messze nem tűnnek lemezen ilyen brutálisnak, vagy ha igen, akkor már nem.

A Keresztény Ragályt most egyéb izgalmaim miatt nem bírtam megnézni. A gyomrom már a szokásos csak kis ideig tartó kezdeti lámpalázban égett, meg közben a Christian Epidemic-féle (köszi!) hangológéppel hangoltam be a gityómat. Jó buli lehetett, mert visszatapsolták őket, kétségtelenül a legismertebbek ma a magyar death/thrash metal bandák közül. Sajnos, csak a nyitó Silentiumot sikerült végig megtekintenem, nagyon jól tolták a srácok, a dobosuk a legjobbak között van itthon.

Az egy hétig tartó kiképzésnek a “házi” dobszerkó eléggé megitta a levét, rángott, esett szét darabjaira, szóval nem volt más választás, tőle kellett elkérnünk (ezermillió hálás köszönet!). Szerencsére ez legalább az átszerelést megrövidítette, úgyhogy nem telt sok idő, amíg a CasketGarden elkezdte a műsort. Az látszott, hogy azért mi még jól az ismeretlen banda kategóriába tanyázunk, Summer Rocks ide vagy oda. Sokkal kevesebben voltak a színpad előtt, mint az előttünk játszó két magyar bandánál. Mindegy, beleadtunk apait-anyait, és főleg a lassan megjelenő “This Corroded Soul Of Mine” lemezünkre támaszkodva léptünk támadásba. A kezdeti keverősharc ellenére elég király kontroll soundot hoztak ki a srácok, de azt hallottam kifelé nem volt minden rendben. Hát ezt nem tudom. Szokásosan a Human Corrosive Disease/I Witness páros nyitott, ekkora azért már többen gyűltek a színpad elé. Jó volt látni a sok otthoni arcot is. Aztán a számok viszonylagos ismeretlensége ellenére jól vették a lapot, a Widow Mother Earthnek volt a legjobb visszhangja, ami egy lassabb, kimértebb tempójú nóta, és először hangzott el itt élőben (kisebb “készakarvára alakított” bakikkal ). Szerencsére ez alkalommal minden tervezett nóta elhangozhatott, nem húztak le, nem jelezgettek oldalról, és szerintem ezúttal a színpadi mozgásra sem lehette panasz (hehe, a Carcass alatt csak annyit láttam, hogy Isti, az énekesünk valahol a közönség előtti korlátnál kolbászol). Végig jó volt a közönség reakciója, de arra nem számítottam, hogy vissza is tapsolnak. Mivel önhatalmúlag a rendes programban eltoltuk a 2 feldolgozást is, ezért nagy meglepetésünkben nem tudtunk mit játszani, de aztán kiötöltük: Slaughter Of The Soul az At The Gatesről. Totál önkívületben (ki ezért, ki azért ) csépeltük el ezt az ős-göteborgi klasszikust és iszonyat jó választásnak bizonyult, nagyon meghálálta a közönség. Számomra az egyik legjobb koncertünk volt ez a Szigetes, köszönet ezúton is minden jelenlévőnek. Thrash on! (Ja és bocs az érdekteleneknek hogy eddig untattam őket hülye saját zenekaros élményeimmel.)
Még két zenekar volt hátra a hajnali záróprogramból: a Vale Of Tears és a Monastery.

A Vale Of Tears egyfajta gothic black vonalon indult el, de mostanra jótékony változások érték zenéjüket. Jól példázza ezt, hogy egy Arch Enemy feldogit nyomtak a Wages Of Sinről. Ütött nagyon! Mostani muzsikájuk az Edge Of Sanityhez áll legközelebb, legalábbis e koncert alapján: ők gondolkodtak hasonló, korlátok nélküli death metalban. Ha kell jön a dallam az énekben, de csak ha kell, az erőteljes részek tényleg erőteljesek, nem riadnak vissza a gyors tempóktól sem, de az egész egy percig nem veszti el egyedi atmoszféráját. A hangszeresek nagyon jók voltak, érzik a feelinget nagyon. Én nagyon pozitívan csalódtam bennük szóval érdemes keresni a lemezüket is.

A Monastery koncert nagyon kegyetlen időpontban kezdődött, csodálkoztam, hogy azért az Epidemic utáni közönség elég fanatikus, és kitartó volt ahhoz hogy bemozduljanak. Jó záróbulit nyomtak, volt Slayer meg Napalm Death feldolgozás is, szóval mintegy összefoglalták az utolsó két nap eseményeit.  Elnyomták újabb témáikat, rendesen zakatoltak, de lehetne egy kicsit változatosabb a dolog. Persze a monotonitás következik a választott, modernebb zenei hatásokkal tűzdelt brutális death metal stílusból is. Mindenesetre tényleg jó lezárása volt ennek a kegyetlenül hosszú, és nyomorúságos napnak.
És ennyi….

Megint ez a hülye üresség érzés. Egy szó nélkül pakolt be a banda a kocsiba, senkinek nem volt kedve igazán, de el kellett mennünk, itt kellett hagynunk ezt az áldott helyet. Rohadt nehéz dolog már itt hagyni csapot-papot, barátokat, barátnőket, élményeket, a hidegvizes fürdőt, a Toi-Toit, az állandó másnaposságot. Az út is mocskos hosszú hazáig, így is, hogy nem áll meg a vonat… mondjuk párszor megállt, mert fáradt volt a masiniszta, azaz én. Mindezek ellenére azt mondom most, hogy a tavalyi jobb volt. Végeredményben a “miért”-re nem tudok választ adni, mert már megint jobb volt a program, megint jobb volt a szervezés, de mégis. Talán a társaság volt jobb? Ez sem igaz, mert ugyanaz volt.
Na, mindegy jövőre ugyanekkor ugyanitt…
Rokkenroll!

Tóth "Björn" Balázs

SZIGET FESZTIVÁL 2003

Mit lehet még elmondani a Szigetről? Lassan már nem is Közép-, hanem egész Európa, sőt a világegyetem legnagyobb szabású szabadtéri kulturális fesztiválja; már nemcsak külföldről, de a Marsról is rengeteg látogató érkezik; a sztárvendégeknek (legyen szó akár koncertről vagy bármilyen kultúrrendezvényről) pedig nemhogy gázsit nem kell már a megjelenésért fizetni, de még ők fizetik le a szánalmas CV-iket átolvasó profi Sziget-HR-brigádot. Szóval, mondhatni, a rendezvény alaposan kinőtte magát az utóbbi 10 évben: a politikusok most már a Szigetre járnak kampányolni, és szinte nincs is olyan világnézet, vallás, etnikum, zenei stílus, aki/ami ne képviseltetné magát.

Ebből az utóbbi felsorolásból jómagam leginkább az utóbbiban vagyok érdekelt: célirányosan szoktunk kijárni koncertekre, leginkább azóta, mióta a Hammer sátor intézménye létrejött. Ugyanis a nem zenei programok (civil szervezetek sátrai, különféle kultúrsátrak, karaoke stb., egyszerűen lehetetlen felsorolni a teljes kínálatot) tapasztalatom szerint minden évben (ugyanazon a helyen, szinte négyzetcentiméterre pontosan) gyakorlatilag teljes egészében ugyanazt kínálják: amikor az ember először jár kint, körbejár egy óra alatt, és onnantól kezdve elszáll az újdonság varázsa (minek házasodjunk össze megint, minek töltsünk ki megint ugyanolyan tesztet, világmegváltó kérdésekről sose szerettem okosakat mondani, lelkizni meg lehet otthon is). A Sziget-feelingnek nevezett jelenség pedig soha egyetlen porcikámat nem járta át, hacsak az évről-évre egyre csak terebélyesedő embertömeg, a zsúfoltság, és a sose látott mennyiségű por nem tartozik bele. De nem, a Sziget-feelingnek valami ennél fennköltebb dolognak kell lennie, amely inkább az emberek (a “hétköznapokhoz” képest sokkal inkább mutatkozó) közvetlenségén, egymásra figyelésén, közös hullámhosszán alapszik. “Kell egy hét együttlét!” – pár évvel ezelőtt ez volt a szlogen. És a többi 51???

Szóval, mint már említettem volt, elsősorban konkrét koncertprogramok jelentenek számomra valamilyen fajta vonzerőt, de érdekes módon idén ezt a vonzerőt kissé lanyhábbnak éreztem. Ebben benne lehet a koravénséggel járó ellustulás (nyugdíjas metal!!!), de legalább ennyire a tudat, hogy valószínűleg minden eddiginél nagyobb a tömeg idén, és akkor még nem beszéltünk az elcsigázott hazajutás tortúrájáról. Szóval nagy dilemmával küszködtünk indulás előtt, és minden előzetes félelem alaposnak bizonyult. Mégsem mondom azt, hogy nem érte meg. Miért? A benyomások az alábbiakban olvashatóak.

A mi két napunk az augusztus 4.-e (vasárnap) és az 5.-e (hétfő) volt. Vasárnap már délután négy felé kiértünk a Hammer sátorhoz, mert a korábban hallott egyetlen szám alapján a Psycho Symphonyt semmiképpen nem akartam elmulasztani. Nevük remekül cseng, komolyságot, igényességet sugall, és rögtön a Psychotic Waltz-ot juttatja az ember eszébe. Nem is véletlenül: eszméletlenül komplex, beteg, agyament power/thrash muzsikát hallhattunk az erdélyi kvartett előadásában, amelyeket ifjú, de annál tájékozottabb cimborám olyan nevekkel hozott párhuzamba, mint Mekong Delta, Watchtower, Voivod. Ez utóbbit nem csípem különösebben, de az első kettő komplex, szinte kapaszkodó nélküli őrült zsenialitása nekem is eszembe jutott: összességében így elmondható, hogy ebben a megtekert tempójú, ezer váltással tűzdelt zenében még véletlenül sem a virtuózkodás, öncélú összevissza zenélés van a középpontban, hanem az egységes csapatmunka. Sokadszorra talán előjönnek a dalok is, de első körben baromira nehezen emészthető volt a dolog, mindazonáltal tátott szájjal hallgattuk a zenekart: mindenre oda kellett egyszerűen figyelni. A búcsúzóul eljátszott Slogan feldolgozás (Art Of Ego) pedig már-már slágeresnek hatott a saját dalok mellett. Transzilvánia sötétjében nem lehet éppen a legegyszerűbb dolog egy metal zenekar üzemeltetése, de sem a zenén, sem a színpadi munkán nem érződött semmilyen ezirányú nehézség hatása. Ezért külön tiszteletet érdemelnek a srácok: nem egy itthoni zenekar jajgat, nyöszörög a nehéz körülmények miatt, tessék példát venni Psycho Symhony-ékról!

A régi Dance-t – legyen szó akár a “klasszikus” Vértes Attilás-Ganxta Zolee-s, akár a későbbi, újjáéledt, már Ördögh Csipás felállásról – jó kis bandának tartottam, utóbbit több ízben is láttam koncerten is, és akkoriban igen jól nyomták a rock’n’rollt. Sajnos azonban a Dance utódzenekarának tekinthető Hooligansnek már sokkal kevesebb köze van a hard rockhoz. Sőt: “Nincs stílusuk!” – ahogy egy haverom mondotta volt egyszer, amikor a huligánok stílusát firtattuk (beskatulyázás rulz!).  Nyilván a mainstream sikerek közepette Csipának is hiányzott a rockzene, ezért hívta életre old school társaival (de legalábbis igen súlyos arcokkal – mi tagadás, nem kötnék beléjük, főleg a bőgősbe nem) a Dirty Dance formációt, akik rögtön Psycho-ék után következtek. Csak a set közepe táján elővett, jól ismert Máté Péter feldolgozás (ami originál változatában is remek dal, nemhogy jó kis dzsi-dzsikkel megvadítva), csalogatott be a sátorba, de aztán kiderült, ottmaradni is érdemes: húzós tempó, ragadós refrének, görcsmentes, rutinos színpadi munka, nagyszerű hangulat stb. Igazán új dolgot nem lehet elmondani sem a koncertről, sem a muzsikáról: szólt a rock’n’roll és kész! Kár, hogy abban az irgalmatlan kánikulában, és a szauna hőfokú Hammer sátorban nem csúszott olyan jól a sör (amely igazán hideg sem volt), ellenkező esetben viszont a folyékony kenyérben nagy mennyiségben megtalálható “bugi” (a maláta után a legfontosabb összetevő) rögtön az ember lábába csúszik az ilyen zene hatására.

A maratoni hosszúságú, szenzációs Wigwamban megtartott februári Nemesis lemezbemutató koncert hatása azóta leülepedett, megemésztődött, így szinte hajszálpontosan fél évvel később már épp ideje volt, hogy újra a hazai progmetal “ismeretlen földjére” (vagy a rettenetes szigetes programajánló szerint a “progmetal Édenbe”) lépjünk a csapattal. Természetesen egy fesztiválfellépés nem lehet annyira családias, bensőséges hangulatú, mint egy önálló koncert, de így legalább a felhőtlen jókedv jegyében zajlott a koncert. Én, aki Kiss Zoltán belépése óta követem igazán figyelemmel a csapatot (még a Classica-ban láttam őt először), természetesen a Terra Incognita néhány dalának örültem a legjobban, de a régebbi számokat is jól ismerem koncertről, valamint az angol nyelvű promo CD-ről: a műsor szinte kivétel nélkül a csapat “slágereire” épült, kár, hogy a relatíve korai időpont miatt kevesen láthatták a rövid, de velős koncertet. A fellépést amolyan “életjelként” is felfoghatjuk, remélem, rövid időn belül valami nagyobb szabású megmozdulás is következik majd, nagyon várom pl. a Terra Incognita régóta beígért angol nyelvű verzióját, meg évek óta szó van ugye egy instrumentális anyagról, nyilván új anyag is készülget Vácott, úgyhogy van restancia bőven: bármelyik jöhet!

A Da Capo alatt pihenéssel töltöttük az időt, természetesen hallótávoságon belül maradva. Akárhányszor láttam a csapatot koncerten, mindig nagyon tetszett az erősen Dream Theateres, de mesteri zene, azonban az ének terén vannak fenntartásaim. Most is előjött ez a gondolat, az Ákos-szerű, egy tartományban mozgó énekhang cseppet sem rossz, de ilyen zenéhez valami változatosabbat képzelne el az ember.

Ami miatt aznap végülis kimentünk, az a Circle II Circle fellépése volt. Zak Stevens ex-Savatage énekes elegáns nevű bandája hasonlóan elegáns és felettébb Savatage-ízű dallamos heavy metalt tálalt fel ízlésesen. Zak összeszedett néhány floridai underground veteránt, akikről természetesen kiderült, hogy nem hiányos zenei képzettségük miatt nem hallottunk róluk eddig sosem: különösen a szólógitárosnak voltak nagy pillanatai. A középpontban természetesen Zak állt, aki talpig feketében, ereje teljében (volt ideje pihenni!) rohangált a színpadon, időnként Ozzy bácsi mozgását is megidézve/utánozva, vezényelte a közönséget, és énekelte remek dallamait azon a fantasztikus hangján. Látszott, hogy legyen bár akármilyen menő biztosítási szakember civilben, a színpad, a zene, az éneklés az ő igazi világa, ahonnan sosem tud elszakadni.

Megspórolnám tudálékoskodó elemzésemet a háttérben zajlott/zajló eseményekről (hogy miért gondolom úgy, hogy innen egyenes Zak útja vissza a Savába) és az időközben megismert CIIC lemezről, ami korántsem talált úgy telibe, mint a koncert. Ehelyett inkább jó szívvel megemlékezem az elhangzott Sava-nótákról (Taunting Cobras, Edge Of Thorns, Turns To Me) és a papíron talán furcsának tűnő, de valójában remekül elsült Metallica feldolgozásról és arról, hogy remekül éreztem ezen a tűrhető hangzású, forró hangulatú, emberséges metal koncerten.

Bár a Bang Your Head fesztiválon csalódást okozott az Annihilator, ha már pont Zakék után játszottak, hát megnéztük őket, főleg, hogy a párom nem láthatta őket Balingenben. Legyen elég annyi: bár sokkal rosszabbul szóltak, mégis jobban tetszett a műsor, sőt, az új énekessel is megbarátkoztam. Persze, olyan felhozatal mellet, mint ami ott volt, az ember megengedhette magának azt a luxust, hogy egy Annihilator ne tessék, sőt akár ott is lehetett hagyni a műsort (mint ahogy azt meg is tettem), itt azért kicsit más volt a helyzet, hiszen Jeffék voltak úgymond a főzenekar. Mindenesetre a belépő árából egy fillért sem sajnáltam a koncert után, amikor hazaindultunk.

Másnap kicsit később érkeztünk, mert a Hammer színpad egészen a Testament este 11 órás fellépéséig semmi érdekeset nem kínált számunkra, és a Slayer is csak 9 utánra volt kiírva a Nagyszínpadon. Maradt tehát a nem túl izgalmas bámészkodás (ld. fentebb), az evés-ivás és az Arayáék előtt játszó Tankcsapda megkagylózása. Nos, Lukácsék hiába a legnagyobb rockistenek Magyarországon, végig úgy tűnt, mintha összesen három számból állna a repertoárjuk, és ezeket játszanák felváltva: egy gyors pogós, punkos tétel; egy slágeres, alapriffes középtempó; és egy dobbreakes, málházósabb HC-szerű dal szólt egymás után vagy hússzor. Nyilván Lukács zseniálisnak kikiáltott szövegei is sokat nyomnak a latba, valóban volt néhány ötletes rímpár, amelyek a “Rímhányó” Romhányi hatását éreztették magukon (el is neveztük gyorsan “Romhányi-metalnak” a TCS-t), de a tizedik ugyanolyan fordulat után már ezek is elvesztették varázsukat. 10 évvel ezelőtt, lázadó, bajkeverő tinédzser rockerként nekem is okozott számos kellemes percet a Legjobb méreg lemez és ennek lemezbemutatója a Láng Művelődési Házban, de rejtély számomra, hogy mitől ekkora sztár ma az egyre inkább önismétlő, szürkülő Tankcsapda a huszon-harmincévesek körében IS. Egy szó, mint száz: ez a másfél óra nem könnyítette meg a Slayerre várakozásunkat. Igaz, közben megfigyelhettük, hogyan jutnak kajához a punkok a Szigeten.

Mindig is Tom Araya és csapata volt számomra a világ legkeményebb, leggyorsabb metal zenéjét játszó csapata, akik után felesleges ilyesmivel próbálkozni: valami olyan pusztító, elsöprő erejű, sodró lendületű kombinációt hoztak ők létre immár húsz évvel ezelőtt, ami azóta is utolérhetetlen, túlszárnyalhatatlan. Ők a thrash műfaj és mindennemű durva-extrém műfaj királyai, ez kétségtelen. Ezt be is bizonyították a Szigeten: újra meggyőztek engem, aki utoljára az 1994-es koncerten láttam őket. Újra meggyőzték törzsközönségüket, akik minden lépésüket követik, és kizárólag miattuk jöttek ki.

A csapatot nem ismerők számára pedig két járható út volt: a kétségbeesett menekülés és ennek sikertelensége esetén a teljes pusztulás, vagy valamiféle magával ragadó, semmivel össze nem hasonlítható érzés az intenzív előadás láttán, és a precíz, kíméletlen muzsika hallatán. De igazából baromira mindegy, kinek milyen volt a benyomása: a lényeg az, hogy ott voltunk és láttuk a Slayert klasszikus felállásban, Lombardo mesterrel a dobok mögött és leszaggatták a fejünket. A teljes Reign In Blood lemez (A és B oldal között pihenőnek a Dead Skin Maskot iktatták be) ugyanolyan elemi erővel hatott, mint amikor először hallottam és azt sem tudtam miről van szó. Pedig az elmúlt évtized során számtalanszor hallottam a lemezt. De az eszement gitárszólókon is újra meg újra elcsodálkoztam: ilyen tényleg van?.. A Slayer egyszeri és megismételhetetlen jelenség, éppen ezért még nyomniuk kell, amíg csak bírják: ha már nem léteznek majd, igen nehezen fogjuk tudni ezt elmagyarázni az utánunk jövőknek. Na jó, marad utánuk ez a mostani új DVD… Egy megfelelő házimozi-rendszerrel talán újraidézhető lesz az élmény.

Slayer után uzsgyi át a Hammer sátorba, hogy elcsípjük a Testamentet. Nem tanultunk az addigi tapasztalatból, hiszen minden koncert csúszással kezdődött, így érkeztünkkor még javában szöszmötöltek a technikusok. Mondjuk azt nem tudom, minek, mert olyan pocsék hangzást “sikerült” kreálniuk, hogy komolyan meg kell erőltetnem mesteri memóriámat, hogy hasonlót fel tudjak idézni. De hadd ne menjek bele ennek elemezgetésébe, mert nem szeretném, ha ennek a szösszenetnek negatív lezárás lenne a vége. A happy endhez inkább a koncert egyéb összetevőire kell visszaemlékezzek: Chuck Billy-ék intenzív színpadi munkájára, a frontember és az egész csapat szimpatikus kiállására (Billytől sokat tanulhatunk magunk is), a meglepően sok énekdallamra (az utóbbi lemezek alapján az ott megismert, és meg nem kedvelt hörgős orgánumra számítottam), a szenzációs gitárszólókra (istenként játszott a szólós – már ha lehetett hallani) és a remekül összeállított műsorra (még a Ritual lemezről is belefért némi ízelítő, pedig az ember azt hinné, hogy azt az anyagot mind a banda, mind a rajongók inkább elfelednék).

Remélem, Billy dallamosabb éneke irányadó lesz egy majdani új anyag szempontjából, és hogy majd annak idején is ellátogatnak hozzánk egy kiadós, zenei finomságokkal teli zúzás erejéig, esetleg akkor jól is szólnak majd… Én mindenesetre a lehető leghamarabb beszerzem a Live at the Fillmore lemezt.
Itt számunkra véget is ért az idei Sziget, jövőre is kizárólag a (metal) fellépőktől függ, hogy ott leszünk-e. Remélem, érdemes lesz ismét felkerekedni, dacolva porral, kosszal, tömeggel, kánikulával, fáradtsággal… mert Metal rules!

Pálinkás Vince

SZIGET FESZTIVÁL 2003

Idősebbek is elkezdhetik...

Nos. Amikor először röppentek fel hírek arról, hogy idén a Szigeten lesz Slayer és Testament, enyhén szólva görcsbe rándult a gyomrom, mert a Slayer ugye überisten, őket megunni nem lehet, a tavalyi koncert után meg pláne. Arra pedig, hogy a Testamentet lássam, cirka 14 éve várok. A Szigeten meg eddig elvből, meg ilyen-olyan okok miatt nem voltam hajlandó részt venni. Kissé tartottam is tőle, hogy majd az utolsó pillanatban vajon inkább otthon maradok-e vagy sem.
Vagy sem.
Ezért kellett egy próbanap, nehogy aztán negyedikén legyen újszerű minden élmény számomra. A pénteki (elseje) program egész jónak ígérkezett (bár eredetileg a Supern... Stereochristot szúrtam ki, hogy megnézném, csak aztán ők szombaton játszottak sajna). Nagy nehezen elindultunk, ráadásul sikeresen kiirtódtak a paráim, sőt.

Az előző napi heves esőzések miatt még volt sár bőven, az hőmérséklet meg csak melegedett és melegedett, így simán szaunázni lehetett a sátrakban. Akár ki lehetett volna írni: belépés csak fürdőruhában. Fürdőruhás metalparty még úgysem volt.
A Clawfinger játszott még hevesen, mikor a Hammerworld sátorhoz értünk, elvileg pedig már illett volna elhagyniuk a színpadot. A sátrat elég nehezen sikerült megközelíteni, masszív emberkaréj vonta körül (miért nem kaphatott nagyobb színpadot a zenekar??), bedugtam a fejem fél másodpercre a sátor alá, aztán gyorsan ki is húztam, mielőtt ott omlottam volna össze heveny levegőhiányban szenvedve. Ismerősök mondták, hogy vagy négyszer ment el a hang koncert alatt, ennek ellenére Zak és csapata becsülettel végignyomta a bulit. Kintről hallgatva azért nem volt vészes a hangzás, feszesen is játszottak a srácok, már amennyire a körülmények engedték. A Clawfinger után, mikor özönlött a nép kifelé a sátorból, a pánikroham ott lépdelt a sarkamban, de nem láttam sehol egy helikoptert, ami kimenekíthetett volna.
Közben jó néhány ismerőssel összefutunk, fura módon mindenki valami M betűs zenekart emleget vigyorogva. Nem értjük.

Némi színpadi átszerelés után jött életem első Szigetes koncertje (tudom, jobb későn, mint soha, blabla), a Superbutt. Legalább jóval kezdtem. Kicsit kiszellőzött a sátor, de masszívan csöpögött a matéria a mennyezetről, remek, ha tudom, hozok esernyőt. Mivel most jelent meg a második lemezük, dőre módon azt hittem, hogy jó sok dal lesz a szöges lemezről, de nem. Inkább a már jól ismert ’buta slágereket játszották a srácok, közben be-becsúszott olyan, mint Fishmachine, Joey DeMaio cipője (rossz nyelvek szerint az igazi címe Joe De Miro’s Concrete Shoes, de ennek semmi értelme), meg a végén a legújabb dance sláger, a Pioneer. Nem hiszem, hogy túl sokat kellene taglalni, hogy már megint éltek a színpadon mind - na jó, Salim csak ide-oda lépegetett még mindig), ráadásul extra látványként a dobos hatalmas kötéssel a fél szemén játszotta végig a koncertet - műtötték előző nap asszem - visszahozva ezzel a török megszállás érzését. András jól látható pocakosodása ellenére végigugrálta a koncertet, ellenben Szabi mintha fogyott volna, ha már a kilóknál tartunk. Nem tudom kifelé hogy szólt a cucc, a fotósárokban csak a kontrollokat hallottam, az viszont előfordult, hogy egyszer csak az ének megszűnt, a gitárok szóltak, András viszont tátogott csak, mármint, úgy tűnt, mintha. Hm. Ez vicces volt kicsit, bár lehet csak kifogta őt valami fishmachine.

Superbutt után elpályáztunk haza, az aznapi többi fellépő nem hozott lázba túlságosan, meg elsőre így elég is volt ennyi. Bőven.
Kifelé a Szigetről elhaladtunk néhány sor toi-toi előtt, mennyei matéria áradt belőlük, azért kíváncsi lennék mikor ürítették őket, enyhén szólva nem emberi körülmények között voltak kénytelenek a szigetlakók szükségüket végezni. Mittomén, ennek az EU-ban is ilyennek kell majd lenni? Vagymi.

Aztán eljött a negyedike, ami hétfő, munkanap és Slayer meg Testament. Egy ilyen hétfőt még Garfield sem utálna szerintem.
Nyolcra volt beígérve a Slayer sajtótájékoztató, rohanás, ott még senki, lassan néhány ismerős aztán mégis jön, csendben beszélgetünk, mindenki úgy tesz, mintha marha laza lenne, pedig azért nem. Lassan befészkelődünk a sátorba, jönnek népek mindenhonnan, oroszok is. Aranyfogú orosz fotós előveszi giganagyságú gépét, meg filmet, kis papírdobozt lehajítja a földre, otthon ezt tanulta biztos. Oké, Sziget meg kosz meg minden, de azért... Legszívesebben szólnék, hogy izé... egy szemetesig biztos eltalálsz még, de többen vannak, meg nagyobbak is, mint én. Így csendben maradok és várok.
Várok.
Várok.

Kisvártatva felbukkan egy hölgyemény, közli, hogy a zenekar 25 percet késik kb. de legyünk türelmesek. Azok vagyunk. Vagy nem? Néhány ismerős el, dolguk van, néhány újabb ismerős meg be, Tauszik Vik kollégám is, de jó, lega van kivel beszélgetni. Várunk türelmesen tovább. Még sok perc múlva újra jön a hölgy, hogy rossz híre van, a zenekar késésben van, elmarad a sajtótájékoztató, de ha valaki interjút szeretne, az jelentkezzen nála, koncert után lehet róla szó. Koncert után Testament, fasza. Meg amilyen tömeg van, esélyem a nullával lenne egyenlő, inkább rohanok, hátha elcsípem a Queen emlékzenekar kezdését, pont akkor kezdenének a Durex Táncdalfesztivál Sátorban. Ahol egy másik zenekar zenél éppen, és a sátorban kb. kettő ember lézeng. Ciki. Kiderül csúszik az a koncert is, nem is keveset, próbálom megvárni, de lehetetlen, végül pont a Slayerrel kezd egyszerre, szóval fájó szívvel, de innen el...

A Nagyszínpad melletti sajtórészbe, hejj, legalább ott egy fokkal kulturáltabbak a klotyók, megnyugtató. Egy ismerős fotós kolléga zaklatottan jön, nézzem meg a konténeren a listát... nézem. Szóval ott egy lista, ki fotózhat a Slayeren. Találok egy szervezőt gyorsan, mi ez? Mondja: tegnap itt függeszkedett egy felhívás, estig lehetett akkreditáltatni magát annak, fotózásra. Ohh, hát kösz. Biztos itt lófrál mindenki, főleg a rockos emberek sajtósai. Kisebbfajta agyvérzésből mosom fel így magamat, még bepróbálkozom, hátha, de kőszívű mindenki, persze más rendkívül fontos napilapoknak lehet fotózni. Remek. Nekik biztos egy Slayer koncert a szívük vágya, nem úgy, mint szegény kis slayerfanatiknak.
Aztán kezdődik a Slayer, kisomfordálok valahová baloldalra, megpróbálok azért a tömegből képeket csinálni, de hát nem vagyok kétméteres hústorony, nehéz ez. Meg nincs több millás cuccom sem, szóval veszett fejsze nyele nagyjából, sikerült pár jó szar kép, ez van.

Vannak akik panaszkodnak a hangzásra, vannak, akik nem, így oldalról azért az egyik felét hallottam jobban, meg marhára nem a hangzás érdekelt most. Sem. Tavaly sem. Szóval kijönnek négyen Slayerék és lezúzták a népet jól, már megint. Valahogy nem találom a hangulatom, a tavalyi önkívület nem jön vissza, mondjuk akkor jó sok éve nem láttam őket, most meg azért még friss a tavalyi buli, inkább szemlélődöm. Meg mittomén, valahogy messze vannak nagyon, túl nagy ez a színpad, túl hangyácskák már néha Arayáék, de legalább van kivetítő, amin látni, ahogy Araya mosolyog. Meg Lombardót is bevillantják, de jó, őt hátrabiggyesztették nagyon a színpadon.

A szokásos párossal kezdenek, ez bevált úgy látom, ide-oda toporgok, nem lelem a helyem. Aztán arra leszek figyelmes, hogy mintha a Reign In Blood lemez összes dalát úgy eljátszották volna. Nahát. Még nem tudom, hogy hallucináltam-e, a felfokozott képzeletem hallatta úgy velem, hogy az Angel Of Death-től a Raining Bloodig (tavaly ennél a dalnál a zuhogó eső a villámokkal mekkora hangulatot csinált azért...) minden legyen, de később kénytelen vagyok elhinni, hogy igen, teljesült egy álom, tessék, élőben hallhattam “A METAL LEMEZT”. Pont. Adrenalin azért kúszik, meg figyelem az embereket, vannak furcsa arcok, de érdekes módon a tömeg nagy része tudja mi ez. Meg vagyok lepve, gombamód szaporodnak a slayeristák. De hol vannak ezek az emberek egy kisebb hazai koncertről? Ugyeugye.

Kerry King még mindig nem tanult meg rendesen szólózni, de isten..., ja nem, sátán ments, hogy megtanuljon, jók ezek a buta tremolórángatások, Hanneman meg csak írjon még sok dalt, a következő lemezre legalább egy tucatot, remegve várom milyen lesz az újabb Lombardós istencsapása. Sátáncsapása. Néha levonulnak - avagy hátramennek frissítőért, így negyven körül kell már az, de nem látom rendesen - a színpadról, Araya marad, mosolyog, mint mindig, keveset beszél, mint mindig, de őt meg ezért szeretjük. Aztán szépen lassan ez is véget ér, el sem hiszem, az eksztázis valahogy elmaradt most, láttam újra a Slayert, kipipálva ez is, legközelebb kisebb színpadra gyertek, könyörgöm. Francba az intelligens lámpákkal.

Koncert után meglesem közelebbről is a sajtós toi-toit, már sötét van, világítás nincs, a padló azért itt is nedves kissé, hmm. Pisiltetek már nyakatokban egy kvázi nehéz hátizsákkal, ótátrafüredi síelő pózban, nadrágszárat felhúzva, hogy az ne érjen bele a ki tudja mibe ott lent? Vaksötétben. Nos. Érdekes élmény, fogalmazzunk így.

Rohanás át a Hammerworld sátorhoz, Testament következik, jó messze van a sátor, viszont az sejthető, hogy megvárják a koncertkezdéssel a népet. Közben megtudom, hogy Queen emlékzenekaron teltház volt, ami meglepő a Slayer mellett. Utálom magam, hogy nem néztem át kicsit, ott voltak a Nagyszínpad közelében.
Hammer sátorban még beállás van, szauna még inkább, szerelik a színpadot, nem is keveset. Aztán csak elkezdődik a koncert, amire sikerült megint oly sokat várnom. Az első hazai Testament koncert tehát.

Nos... Az eksztázis megint elmarad, kritikán aluli a hangzás, a fotósárokban persze megint csak a kontrollokat hallom, vagyis azt is, hogy kifelé valami nagyon nem stimmel. Mintha a teljes hangosítás bemondta volna az unalmast, Chuck Billy üvölt ott magában. Kínos. Chuck meg kissé idegesnek tűnik.
Számítottam rá, hogy szép nagy darab indián, na de ekkorára nem!!! Gigantikus emberhegy. Látszik rajta, hogy fáradt, talán még a betegség utóhatása, meg most ugye koncertkörúton vannak, és ezért nem mozog annyit, mint amennyit szokott. Meg spórol olykor az üvöltésekkel, bika ez is, de bikább volt fénykorában. Lesz ez még olyanabb, tudom.

Most éppen John Tempesta ül a doboknál - amúgy ez az a zenekar, ahol a világ legjobb thrash dobosai megfordultak - Steve DiGiorgio a basszusnál, Eric Peterson, mint ősatya a szólógitárnál (félisten státuszú ő is, dalírásilag, szólózásilag), Steve Smyth pedig a másik gitáros ember. Illusztris a névsor, ugye. A hangzás csak nem javul, pedig olyanok dörögnek, mint D.N.R. Practice What You Preach, Souls Of Black, True Believer, Low - na ez mennyire bika élőben Chuck hörgése miatt!! - meg Electric Crown is, ami a kedvencem arról a lemezről, amit divat utálni, szerintem meg jó kis lemez az, az Electric Crown meg istenkirály dal.

A hangzás még mindig nem akar megjavulni, sőt, így inkább gyönyörködöm a zenészekben, Chuck Billy-t (akinek nemrég amúgy hozzátoldottak a hajához pár centit ilyen fonatilag, amíg a sajátja meg nem nő normális méretűre) szinte szürkészöld fény lengi körbe. Az elején látszott, mintha nem is tudná hol van, nem érdekli annyira a koncert, de mikor látja, hogy a közönséget meg igen, lelkesek és énekelnek a magyarok, akkor mosolyog és belelkesedik ő is. Huhh. Ez jó. Egy kis ideig még oldalról is figyelem őket - thanx for - aztán megyek a tömegbe, majd érzem, hogy a derekam kezd kettéroppanni, és két perc múlva derékszögű leszek ha nem ülhetek le azonnal, meg amúgy is megviselt az egész napi hőség, na szóval szégyenszemre otthagyjuk a koncertet még a vége előtt. (Később megtudtam, hogy koncert után simán lehetett volna beszélgetni a félistenekkel, van ez így.)

Azt viszont soha nem hittem volna, hogy a Szigeten lesz, aki “Fafara”-ként szól utánam, pedig így történt. Jól magamra aggattam ezt a hülye nicket. Aztán sikerül Kátai Tamás művész úrral is összefutni, vele kb. egy nagyon régi Gire koncerten találkoztam először és utoljára, de nem sokat változott, bár most már egy kicsit megviseltnek tűnik a soknapi szigetelés után.

Mit mondjak? Nem az én világom a Sziget, jobb’ szeretem a kis klubbulikat, azok emberközelibbek és még megfulladni sem kell (optimális esetben). Jövőre csak és kizárólag akkor megyek, ha valami über-überisten zenekar jön. De a Slayernél mi lehet überebb?..

Valentin Szilvia

SZIGET FESZTIVÁL 2003

Mondani sem kell, a Sziget multikulturális forgatagából a mi érdeklődésünk ismét a rock/metal felhozatalra összpontosult és még az első napok zuhogó esője sem jelenthetett számunkra akadályt. Ez gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy a Hammerworld sátor vált szinte második otthonunkká a fesztivál idejére, csak néha-néha kalandoztunk el onnan.

Az első nap – mondjuk így – true metalos eseménysorát a finn Sonata Arctica bulija koronázta meg. Ők azok, a Stratovarius mellett (pontosabban egyelőre mögötte...), akik a neoklasszikus hatású dallamos speed metalt ma a leghatékonyabban képesek népszerűsíteni az európai csapatok közül, akiknél a mind nagyobb közönség- és üzleti siker továbbra is minőségi muzsikával párosul. Most, hogy harmadszorra már teljes értékű műsorral, tehát nem előbandaként látogattak hazánkba, az eddigi legemlékezetesebb itteni koncertjüknek ígérkezett ez a buli; a zenekaron és rajongóin nem is múlott semmi, viszont a sátor fő hiányossága, a hangzás általános gyengesége már itt megmutatkozott: ének és dob rendben, a többi hangszer némileg összemosódott a kásában.

Valamivel jobban boldogult a megszólalással másnap este a My Dying Bride. Ha nem is szóltak olyan tisztán, szépen, mint amikor Németországban láttam őket, azért a sulykoló gitárok és a szinti nem veszett el a keverésben. Apropó, tudom, hogy egyesek ma is szívesebben hallanák a hegedű hangját a szinti helyett annál a csapatnál, amely voltaképpen maga találta ki a doom/death metal vonósokkal való színesítését. Sarah Stanton, a billentyűs hölgy mindenesetre megbízhatóan játszott, és látványnak sem volt utolsó, noha inkább a háttérben ténykedett és a kivetítőn többet lehetett látni belőle. Amúgy a My Dying Bride által képviselt zenei világ még mindig jellegzetes, messziről felismerhető, és a muzsikából áradó fájdalom is páratlan, ilyet így csak ők produkálnak. A fénypontot (vagy a totális hangulati mélypontot, ha úgy tetszik...) nekem a Turn Loose The Swans és a The Cry Of Mankind jelentette. A vokalista Aaron ma sem a szavak embere. A számok alatt megbomlott elméjű ember benyomását keltve mozgott és váltogatta az állatias hörgést elgyötört dallamfoszlányokkal vagy prózával, konferálás címén pedig egy alkalommal méltatta a közönséget a koncert vége felé a kötelező “thank you”-kon kívül.

A HW színpad valamennyi fellépője közül a Clawfinger lett a legnagyobb vesztes. Mire odaértem, már a sátor előtt áthatolhatatlan tömeg gyűlt össze, annyian várták a buli folytatását, tudniillik vagy harmadszorra ment el az áram. A bejutás végül nem sikerült, Zak Tellék vesszőfutása ellenben folytatódott. Kínos!.. Milyen jó, hogy a With Full Force-on el tudtam csípni őket, ott tényleg élvezetes műsort kanyarítottak! Ezzel a balszerencsés budapesti kirándulással meg alighanem úgy voltak, hogy gyorsan inni, majd aludni kell rá egyet és feledésbe is merül az egész.

A vasárnapi naptól kezdve pörögtek fel igazán az események számomra. Az erdélyi Psycho Symphonyt most láttam másodszor, és ismét ámulatba ejtett a banda. A Watchtower, a Mekong Delta, a Psychotic Waltz és a Spiral Architect munkái hallhatóan a srácok kisujjában vannak, a hangszeres tudásról talán ennyit... A legsúlyosabb az instrumentális szerzemény volt, de az énekes számokban is bőven nyílt alkalmunk rácsodálkozni a virtuóz játékra. Hogy, hogy nem, a hangzás is az ő oldalukra állt, sikerült arányosra, élvezetesre csiszolni azt. Le a kalappal! Kár, hogy nekik is csak az elsőként fellépő csapatok gyér nézőszáma jutott osztályrészül.

Erre tett rá még egy lapáttal az ugyancsak “tekervényes”, de dallamosabb és refrénesebb Nemesis, akiknek a műsorát már több száz műértő várta és tapsolta/tombolta végig. Lényegében a szokásosat nyújtotta az ötös a rendelkezésére álló szűk egy órában – azaz káprázatos bulit nyomott. Hibátlan megszólalás és fergeteges hangulat jellemezte Fábiék előadását, akik emellett a programot is zseniálisan állították össze, mindhárom korongjukat megidézve. A legmonumentálisabb, legnehezebb anyagukról, a tavalyi Terra Incongita-ról két tételt vettek elő és az utolsóként elhangzott Vérző holdra, a maga többszólamú kórusával, csakis a hét egyik legfelemelőbb mozzanataként tudok visszagondolni!

A Circle II Circle pedig, élén Zachary Stevensszel, pontosan ott folytatta ilyen szempontból, ahol a Nemesis befejezte. A Zakkel készült Savatage albumok legnagyobb erényeit egyesítő Watching In Silence lemezt két szám híján végig leadták. Sajnálattal konstatáltam, hogy egyik kedvencem, a Walls is ott volt a mellőzött nóták között, de átszellemült lírai pillanatokban így sem szűkölködött a koncert. A Shane French másodgitáros bevételével hattagúra bővült “körkörös” csapatnak szinte mindegyik dalában fellelhetők ezek, és a The Circle, illetve a Lies tipikusan Sava-szerű döngölései közepette jól is jöttek az olyan elmélkedős darabok, mint a Forgiven (hú, az a kórusbetét a közepén!..), meg a Face To Face. A korong címadó tétele amúgy mindig az Edge Of Thorns kistestvéreként élt bennem – tolták is mindkettőt, ahogy illik. Savatage-ilag lement még a Taunting Cobras és a Turns To Me, ám a legváratlanabb húzást a végére tartogatták a Metallica-féle Sanitarium képében! Stevens hangja csúcsformában szólt, míg fazonálisan leginkább átlagosnak mondható zenésztársai korrekt módon kísérték. Sokan vártuk Zak visszatérését, nem is kellett csalatkoznunk. És ha igaz a hír, miszerint Doro és a Saxon társaságában is ellátogatnak hozzánk decemberben, egy éven belül két frenetikus budapesti show szerepel majd a Circle II Circle neve mellett a kitűnő albumon kívül. Nem lenne semmi, igaz?

Következett az Annihilator, méghozzá egy igencsak felejthető bulival. A számsorrend, ha nem tévedek, kocc ugyanaz volt, mint Balingenben (ami önmagában véve még nem dráma), az új énekes egyszerűen nem mutat elég markáns egyéniséget a színpadon (ez viszont baj, főleg egy Joe Comeau után), és ami végképp betett szegény Waterséknek: a hangzás addig nem tapasztalt mélységig süllyedt. Ráadásul másnap kiderült, ez még mindig nem a vég... Ezzel a szerény zümmögéssel sajnos még csak meg sem sikerült közelíteni a 2001-es E-Klubos Annihilator-őrületet!..

Ha létezik underground metal zenekarunk, amely nélkül majdnem teljes képtelenség valamire való fesztivált rendezni itthon, hát a Cadaveres De Tortugas ilyen. A srácok a belőlük áradó lazasággal és energiával egy lakatlan szigeten is képesek lennének igazi partihangulatot teremteni, úgyhogy el lehet képzelni, mennyire felforrt a levegő az eleve fullasztóan meleg HW sátorban már a nyitó Machine Head feldolgozás, az American High alatt. Egészen a keverőig nyomult a tömeg és a Street-Hunter meg a Pintar De Verde (a régi jó koncertfavoritok) sorait lelkesen skandálta a keménymag. Az eddigi CDT anyagok legjava mellé aznap egy What We Want című vadiúj szám is felsorakozott és annak rendje-módja szerint nyakig beledöngölt a földbe szigorú riffjeivel. Ez volt maga a színtiszta nemesfém!!!

A Nagyszínpadon a mindenki által várva várt Slayer afféle “best of” előadást vezetett elő, végre ismét tisztességes hangminőségben a tavaly látott sápadtabb buli után. Zeneileg, egy-két kifelejtett gyöngyszemtől eltekintve, szintén elégedettek lehettünk a hallottakkal. Már akkor sejthettem volna, hogy megint valami különleges van készülőben, mikor az egyébként általában a ráadásra tartogatott Angel Of Death a program egészen korai szakaszában szabadult el... Mert utána nem kisebb hőstettet vitt véghez Tom Araya és három harcostársa, mint a teljes Reign In Blood album műsorra tűzése! Úgy bizony, elhangzott a thrash metal mérföldköve a stílus keresztapjaként aposztrofált csapattól! Mekkora hírértéke van vajon ehhez mérten annak, hogy azért a God Hates Us All, a Stain Of Mind, a South Of Heaven vagy a Dead Skin Mask is sokkolta közben a népet rendesen? Rendszerint elég hosszú szüneteket engedtek maguknak és nekünk a dalok között, Tom pedig a szokásos kedélyes modorában beszélt hozzánk, bár nemigen engedte bő lére a mondanivalóját. Ő és Jeff Hanneman gitáros külsőre sem fog megváltozni soha, az biztos. A bikanyakú Kerry Kingnek (a veszett fejrázás tette ilyenné?..) a játéka is éppoly kegyetlen volt, mint a kinézete, Dave Lombardo iskolateremtő dobolásáról meg mi újat lehetne elmondani? A mester ma is hihetetlenül gyorsan, pontosan és elemi erővel üt. Szóval a Slayer az Slayer, a zenei agresszió örökös bajnoka.

Első magyarországi fellépése alkalmával az ugyancsak patinás Testament, immár John Tempestával a dobok mögött, hiánytalanul átmentette a No Mercy fesztiválon mutatott elsöprő formáját, ám az Annihilatorét is alulmúló, halk és tompa megszólalás miatt inkább mérgemben tudtam volna most tombolni. Ez már több volt, mint gyalázat! A Practice What You Preach után vészesen közel jártunk ahhoz, hogy a Clawfinger után itt is “adásszünet” jöjjön és Chuck Billy-t láthatóan a dühroham környékezte. Amikor azonban túljutottunk a nehezén, a fanatikus közönség őt is jobb kedvre derítette. A bécsi bulihoz képest itt több régi, főként első lemezes dal került terítékre, de a legcsodálatosabb perceket a méltatlanul feledésbe merült The Ritual korong Electric Crown nótájával szerezték nekem. Ezt az albumot, amely a többi Testament anyagnál sokkalta lassabb és dallamosabb, nem szokás a csapat definitív alkotásai között emlegetni, én viszont imádom és álmomban se gondoltam volna, hogy valaha visszatérnek rá Chuckék élőben. A dal még a kiábrándító hangzásról is elvonta a figyelmemet és totálisan megkattanva dolgoztattam a nyakizmokat...

A Bay Area nagyjait követően színre lépő Moby Dick programja véletlenül se puszta levezető edzés volt, jóllehet valamennyi kötelező gyakorlatot elvégeztük a soproniakkal. Hej, ha eszembe jut mondjuk a Körhinta végzetes, ultradoomosan belassított kezdése!.. Smicinek lassacskán megint nő a haja, az év végi PeCsás megmozdulásra bőven lesz majd mit kifésülnie a szeméből, ha-ha!.. Bocs, ezt természetesen azoknak kell megtenniük, akik nem látják, hogy a Fehér Bálna ismét megkerülhetetlen tényező a magyar színtéren. Csak ehhez méltó legyen a készülő új lemez is!

Aki a Neck Sprain fellépését is végigörömködte ezek után, az tényleg mindent kibír. Aki meg kidőlt addigra, annak a kedvéért az egész koncertet fel kellett volna kamerázni és videón kiadni, akár jó kis doboktató kazettaként is! Bánfalvi Sanyi nálam holtversenyben végzett az élen Hofival (Moby Dick) és Nagy Lacival (Nemesis) a hazai ütősök képzeletbeli versenyén. Modern, groove-os játéka iszonyatos húzást adott az egész produkciónak, és az éjszakázók is folyamatosan pörögtek. A legutóbbi Neck Sprain korong sem tegnap jelent meg, ám a közönség a debütalbum, az 1999-es Overgain dalaira (Say!, Fear Attacks Me) is kiválóan emlékezett, nem csak a Concrete Blockot meg a Crush The Paint fújta. Sőt, a friss Steam Engine-t se fogadta közönyösen. Lehet, hogy két gitárral – úgy, mint régen – még ütősebb volna a banda, de így se szabad félvállról venni őket!

Ami azt illeti, a Napalm Death is egy gitárral állt ki (Jesse Pintado maradt igazoltan távol) és őket se kímélte a külföldi fellépőket sújtó aránytalan és színtelen antisound, mégis fantasztikus hangulatú punk buli kerekedett ki az egészből, ahol a death metalosabb Vision Conquest, Suffer The Children vagy Breed To Breathe tökéletes egységbe forrt a korai grindcore klasszikusokkal és a mai őrlésekkel. A hibbant mozgású Barney vezetésével mindent és mindenkit kíméletlenül osztott a csapat, ami/aki a politikában és a zeneiparban piszkálja a csőrüket. Persze, ahogy az lenni szokott, az előbbi téma kapott nagyobb hangsúlyt: Bush és Tony Blair vagy a brit királyi dinasztia éles bírálata éppúgy kihagyhatatlannak bizonyult, mint a Nazi Punks Fuck Off. Milyen ironikus, hogy ezalatt az sms-táblán indulatos futballszurkolók szapulták az ellentábort a nóta, illetve általában a koncert és a zenekar üzenetével abszolút ellentétes hangnemben...

A fesztivál utolsó akkordjait számomra a CasketGarden akciója jelentette. Tóth Balázsékról bármilyen fényezésnél többet mond el az, mennyire ügyesen játszották a feldolgozásokat első számú isteneiktől, az At The Gatestől és a Carcasstól. Ezekre fokozottan szükség is volt a szintén penge saját dalok mellett e késői órán. Ha a magas szintű zenei teljesítmény dinamikusabb előadásmóddal párosul a jövőben, megállíthatatlanok lesznek. Addig is kíváncsian várom a közös pesti fellépésüket a The Great Deceiverrel, ahol Tompa úr bizonyára személyesen fogja tiszteletbeli svédekké avatni a srácokat!.. Nos, nekem dióhéjban erről szólt az idei Sziget, nagyszerű társasággal (köztük évközben csak ritkán látott jó cimborákkal és új ismerősökkel), meg hatalmas partikkal is kiegészítve, ahogy annak lennie kell. Tuti, hogy jövőre is kinn leszünk!!!

Tauszik Viktor

SZIGET FESZTIVÁL 2003

A második alkalommal Magyarországon koncertező finn Sonata Arctica igazán jó hangulatú bulit adott a Szigeten. A buli értékéből még az is csak keveset vont le, hogy a hangtechnikusi munka enyhén szólva hagyott némi kívánnivalót maga után.

Amíg a zenekar felpakolt és behangolt, a közönség az sms falat olvasgatva szórakoztathatta magát, esetleg magasröptű dialógusokat folytathatott, míg mások sörrel teli poharaikat dobálhatták a tömegbe. A sátor már a koncert kezdete előtt zsúfolásig tele volt, a közönségnek nemcsak kinézetén, de hozzáállásán, bekiabálásain is látszott, ill. hallatszott, hogy nem csupán “betévedt” arcokról, hanem kő fanatikus Sonata rajongókról van szó (legalábbis azon a részen, ahol én álltam). A sátorban tikkasztó a hőség, az esős idő miatt magas páratartalom, itt-ott egy-két német szó, máshol “Stratovarius! Kezdjetek már!” bekiáltások, az sms falon poénok, mint: “hogy hívják a finn kidobóembert? Hallja Menjeninnen”, találgatások a behangolás alatt: “ez már a zenekar?”, mire végre elsötétül a színpad, és felcsendül a megszokott neoklasszikus- szimfonikus intro, az intelligens lámpák parádéjára, ezalatt a zenekar felvonul. A koncert alatt a zenekar minden tagja mind zeneileg, mind a színpadi showt illetően maximális teljesítményt nyújtott, még nekem is tátva maradt a szám, hallva Tony Kakko-t amint hibátlanul kiénekeli a Last Drop Falls című ballada refrénjének véleményem szerint nehezen énekelhető, magas és hosszan kitartott részeit.

Alapvetően pörgős számok jellemezték a koncertet, olyanok, mint a Black Sheep, a The End Of This Chapter, a Land Of The Free, sőt a ráadásban még kaptunk az arcunkba egy Full Moont is, sajnos személyes kedvenceim, a Wolf And Raven, és a Weballergy kimaradtak, viszont jutott idő egy kis Metallica: One részletre a dalt lezáró thrashparádéból (“Landmine has taken my sight/Taken my speech/Taken my hearing, etc…etc… hát pont a nyájas olvasónak kellene, hogy részletezzem?  …)

A koncert végén pedig bemutatták az új billentyűs arcot, akinek sajnos nem jegyeztem meg a nevét, de a hivatalos honlapon biztos szó esik róla. Elég szimpatikusan állt a dolgokhoz a srác, technikailag/zeneileg nem volt semmi gond, és látszott rajta, hogy szívből csinálja, amit csinál, bár engem megmosolyogtatott az “Eddás” szintigitár, amivel fellépet, hozzá az elengedhetetlen ingázós mozdulatok…
Hát… megígérték, hogy hamarosan újra látjuk egymást, remélhetőleg így lesz, csak kérjük őket, figyeljenek a hangtechnikusok kiválasztásánál…

Az Apocalyptica koncert kapcsán felmerül a kérdés a Sziget szervezői felé, amolyan Besenyő család stílusban: “hát nooormális?”. Na igen. Sikerült megtalálni a lehető legkisebb sátrat annak a zenekarnak, amely a korábbi alkalmakkor a Szigeten Nagyszínpados zenekar volt, és emlékeim szerint a mezőtúri színpadon is felléptek 2000-ben. De hát kellett a Nagyszínpad valami vivaplusszos top ten bandának, akik neve hallatán néhány év múlva pislogunk nagyokat…
Tehát vártuk a zenekart, mint a heringek, még a sátoron kívül is álltak, és mikor máskor lenne technikai probléma, ha nem akkor, amikor hetven fok hőségben lehet nyomorogni. Sokan rosszul is lettek még a koncert kezdete előtt, ám mi, akik bent maradtunk, megteremthettük a finneknek a jó kis szauna-hangulatot, hadd érezzék otthon magukat.

Háromnegyed óra csúszás után végre felcsendült egy rövid intro, négy tag vonult be és a dobos. (Úgy látszik, le voltam maradva Apocalypticából, én még ott tartottam, hogy hárman vannak, nem beszélve arról, hogy az utolsó albumuk óta már nem abból áll a számaikban a dob, hogy a csellóval “dobolnak”, hanem külön dobos nyomta némely számok alá az ütemet).
Kemény intrójuk után belecsaptak Metallicáék For Whom The Bell Tolls c. számába, majd olyan nagyszerű alkotások folytatták a sort, mint a Pray, a Nothing Else Matters, a One, a Creeping Death, a Fight Fire With Fire, a teljesség igénye nélkül. A ráadásban belelépett a homokember is, sőt egy egészen hangulatos kis feldolgozásban megkaptuk az arcunkba Grieg The Hall Of The Mountain Kingjét is, hiszen - mint azt a felkonfból megtudtuk - az Apocalyptica tagjai “are classical motherfuckers”, a cselló pedig “classical motherfucking instrument”…

A zenekar tagjai nem csak zeneileg, de a színpadi munkát illetően is kitettek magukért, tört angolsággal bár, de igazi metalistenség stílusában, felváltva konferálva fel a számokat, és míg a koncert kezdetén “konszolidáltan üldögéltek” (természetesen nagyokat headbangelve), a koncert alatt, ahogy egyre vadabb számokat játszottak, már úgy rohangáltak a színpadon, mintha egy teljesen szokványos, “hagyományos” hangszerekkel fellépő metalzenekart látnánk, hangszereiket pörgetve, dobálva, a vonóval hadonászva, és azzal vezényelve a közönséget.

Kivételesen a hangtechnikusok is rendesen végezték a feladatukat, így nemcsak a látványt, és magát a zenét, de a hangzást is élvezhettük. Amennyire láttam, a kivetítőn is kreatív munkatárs dolgozott, a fellépést bizonyos effektekkel kísérték, ami egyfelől tökéletesen igazodott a zenéhez, így annak is, aki hátrébb állt, és csak a kivetítőn kísérhette figyelemmel az eseményeket, nagyobb élvezetben lehetett része, másfelől lejött, hogy az operatőr bácsi nem most lát először kamerát… (csak azért kiemelendő, mert némely koncerten ebben egyáltalán nem vagyok biztos).

Végülis körülbelül másfél óra játék után el kellett búcsúznunk a finn bandától, a koncert elfeledtette az azt megelőző idegtépő várakozást a tömegben, és azt hiszem a legtöbben elégedetten távozhattunk…

Karosi Gergely

SZIGET FESZTIVÁL 2003

Jellemző módon az idei Gorezone Party sem a Hammerworld sátorban került megrendezésre, hanem a messzi Tilos Rádió sátrában. Mondjuk, ez a nagy távolságot számítva nem is gond, mert így nem szivároghattak be a pózerek...
Magyarország legkitartóbb, legjobb, és igen eredeti zenét játszó underground zenekara, a Dark Clouds kezdett. Őket nem zavarta a “mikró”- klíma, olyan vehemenciával lendültek bele a játékba, mintha a Slayer helyett nyomták volna a nagyszínpadon... Hasonló hangulat uralkodott náluk, mint az egyik legjobb bulijukon, az őszi Káosz fesztiválon. Már az első akkordok elfelejtették velünk a hőséget, ám a színpad előtt is forrósodott a hangulat. Természetesen, a legjobb számok jöttek sorban, a Nadir, és a Global... lemezt is megismerhette, aki még nem hallotta volna. Egy földolgozást nyomtak, a szokásos Bolt Throwert, s hatalmas örömömre a ráadásban... nem a Körhintát, hanem a To Feel, To Dare & To Rise-ot!! Az új basszgitáros srác - Turbók Gergely - egész jól beilleszkedett az együttesbe. És nem lehet nem észrevenni az évek során kialakult profizmust, és a soha nem lankadó elszántságot sem, amivel nem sok hazai banda büszkélkedhet! Még sok ilyen forró hangulatú bulit, Sötét Felhők! Dark Clouds forever!!

Másodikként a Depths Of Depravity lépett föl, ők Mosonmagyaróváriak, és jóféle death metalt játszanak. Fiatalok, úgyhogy van még idejük fejlődni, de az alapok ígéretesek, hiszen technikailag jól fölkészültek, és az elhivatottság is érezhető rajtuk. Stílusukat, és hozzáállásukat jól tükrözi a profin elnyomott Malevolent Creation szerzemény.

A Gholgoth is visszatérő vendég a Gorezone bulikon, és nem is baj, hiszen kevés a black metal banda az ilyen fesztiválokon. Szerintem jól nyomják a Marduk-jellegű kíméletlen északi fémet, és még eredetiséggel is lehet “vádolni” őket. Igaz, az “előd” Diafragma zseniális volt, de a Gholgoth is elérheti azt a szintet!

Következett a Malediction, akik talán a legesélyesebbek a vezető magyar death-banda címre. Rendületlenül fejlődnek, új demójuk megdöbbentően jól sikerült, és ezt a koncerten is tapasztalhattuk. Maradt a technikás ős-floridai stílus, néhány szintén ős-death banda hatásával vegyítve. A Slayer Black Magic, és a Morbid Angel Dawn Of The Anger nótája pedig hab volt a sörön!

A Guttedon észrevehető, mely külföldi zenekarok előtt játszottak mostanában, hiszen stílusuk igen közel áll a Sinister, s főleg a Cannibal Corpse zenéjéhez. Világszinten is megállnák a helyüket ezeknek a témáknak a profi eljátszásával, ám szerintem a Malediction sokkal ötletesebb.

Horváth Norbert

További fotók:
Superbutt
Testament