Fura szerzet az ember. Túrja az orrát, Mónika sót néz, olajért háborúzik... de hogy elmenjen egy olyan koncertre, amin minimum egy, maximum négy kedvence is fellép egyszerre, na aaaaazt nem. Az egész Threshold & Co. turnéról olyan hírek jöttek, hogy még a kétszázat sem érte el az átlag nézőszám az egyes bulikon.
Emellett a magyar koncertet külön veszély is fenyegette, mégpedig "a víznek árja", pont aznap estére jósolta mindenki az áradás tetőzését, ami ugye rakpartlezárással járt volna - de végül mégis az igényes fém kerekedett felül a folyón (na nem az Artemovszk anyaga, hanem a négy csapat zenéje). És ugyan kevesen voltak, de azért a kábé 150 fizető vendég még mindig több volt, mint a turné átlaga (pár nappal később Saarbrückenben például kábé nyolcvanan voltak, ez azért ultrasúly).Egy biztos: az otthon maradók a fejüket verhetik a falba a csodálatos főzenekar kihagyása miatt,
és a közönség reakciói szerint a másik három csapat is "megérte a pénzét".
Először pár sógor, tehát az osztrák Serenity lépett színpadra. Erről az országról ugye nem az első, de nem is a második eszünkbe jutó dolog a progmetal, ehhez képest teljesen korrekt teljesítményt nyújtottak. Mondjuk a korrekt jelzőt direkt használtam mondjuk a zseniális helyett: zeneileg, játéktechnikailag ugyan perfektek voltak a láthatóan fiatal tagok, a dalok viszont még nem értek össze olyan szintű alkotásokká, amik beleragadnak az ember fülébe. Hallhatóan sokat merítettek a kilencvenes évek prog bandáitól, már csak egy kis egyéniesedés hiányzik. A frontember pedig egy kicsit durvíthatna a "langaléta egyetemista" kinézeten, de persze ez már egyéni szocprob. Hogy azok a tökéletes háromszólamú vokálok honnan jöttek... A doboson mondjuk gyanús volt a füles, de fogjuk rá, hogy csak takkra játszott. Fél órájukat egy Savatage-féle Edge Of Thorns-szal zárták, amit a magyar közönség olyan szintű ignoranciával fogadott, mintha új adótörvényt olvastak volna fel nekik... Kár.
Másodikként a finn Machine Men törpe bombaként robbant be a térbe - a szó nem túlzás, ugyanis az 1,60-at is alulról szagoló törpeszuper énekesükbe egyedül akkora energia szorult, mint egy teljes bolhacirkuszba. 
A nem is túlzottan burkoltan Bruce Dickinson szólómunkájától megihletett csapat eleve precíz és energikus zenét tolt a fülünkbe, de amit Antony végigpörgött és végigénekelt a bulin, az emberfeletti. A zsebsziréna ugyanis amellett, hogy lefutotta az ultramaratont a színpadon, olyan szinten iskolázta le a legnagyobb énekeseket is, hogy öröm volt hallgatni. Persze, ott van a torkában Dickinson mester vastagon, de - talán a korkülönbség miatt, vagy a vodka teszi - még nála is jóval hajlékonyabb és nagyobb terjedelmű témákat vezetett elő. Mondjuk a pörgésével és az énekével jótékonyan vonta el a figyelmet a zenekarról, akik kinézetileg óvatosan emlékeztettek az Addams családra. De a zeneértőket az sem vezethette félre, hogy J-V gitáros finnesített Zakk Wylde hasonmás mivolta mellett a többi hangszer mögött egy jóságos kopasz medvebocs, egy vasággyal húsz kilós Devin Townsend imitátor és egy pufi ötödikes dolgozott. A számok végig tele voltak energiával, hangulatos ikerszólókkal és denevérgyilkos énektémákkal. Erre már a tisztelt publikum is jobban rápörgött, a srácokon látszott is, hogy igyekeznek meghálálni a figyelmet.
A harmadik versenyző a norvég Communic volt, akikhez eddig csak lemezen volt szerencsém. A koncerten pedig még inkább kikerekedett bennem, amit a felvételek alapján megfogalmaztam: Nevermore csak egy van, nem lehet, és talán nem is szabad egy ilyen egyedi csapatot utánozni. Persze ez így nagyon egyoldalú földbe döngölés lenne, tehát mindenképpen meg kell említenem, hogy Oddleif, az énekes-gitáros főnökhegy képe található a 
norvég értelmező kéziszótárban a "komplex gitártémák" témakör mellett, hihetetlenül kifacsart riffeket vezetett elő, ráadásul nótánként vagy egy tucatot. De sajnos ez nem vált egyértelmű előnyére a daloknak: nekem legalábbis úgy tűnt, a megtekert, ultrasúlyos részletek között elvesztek a dalok. Sajnos nem tett jót az sem, hogy trió felállásban nyomták - egy második gitáros mellett nyugodtabban lehetett volna elővezetni az (egyébként perfekt) szólókat, de a vastagságnak is jót tett volna egy hathúrostárs, nem is beszélve arról, hogy talán helyes mederbe terelte volna a komplex elfutások miatt néha elpontatlanodó dobost is. Technikailag tehát rendben volt a buli, Oddleif pedig végigvigyorogta az egészet, de nekem mégis inkább szögletes volt, mint kerek.
Az este főhőse, a Threshold, már a turné előtt megérezhette az árvízveszélyt, mivel a legutóbbi A38-as koncerten (is) leszereplő Mac a koncertkörút előtt nem sokkal távozott az énekesi posztról. Utódja pedig az elődje lett, azaz újra Damian Wilson, a csapat eredeti énekesének kezébe került a mikrofon. Nos, bárki is felelős ezért (sors, karma, valamilyen isten, vagy az a pattanásos játékos, aki velünk játszik Sims-t), áldassék a neve és foglaltassék aranyba.
A múltkori enervált, és énekileg szinte kínos előadás után most egy teljesen kicserélt csapat lépett a közönség elé: Damian láthatóan kicsattant az örömtől, amiért újra a többiekkel zenélhet (ezt nem győzte hangoztatni is), de a teljes zenekaron átment egy vigyorkommandó. Még a múltkor teljesen mosolytalan Karl Groom gitáros-főnök is fülig érő szájjal riffelte-szólózta végig a bő másfél órát, de a többi zenészen is az látszott, hogy mini atomerőműveket 
szereltek beléjük. Johanne James dobos játéka a szokásos látványos és feelinges technikai csillogás volt, megspékelve a legfurább vudu-arckifejezésekkel, de minden egyes tag pörgött, pózolt, ugrált és persze hiba nélkül zenélt. Pete Morten turnégitáros pedig szabályos metal harántterpeszekkel színesítette a bulit, ráadásul teljesen egyenlő tagként osztozott szólókban és harmóniákban egyaránt.
A Slipstreammel, az új lemez nyitódalával kezdtek, de ezen kívül még öt további dal is a Dead Reckoningról szólalt meg. A többi nótával szabadon kalandoztak teljes életművükben, Damian örömére még az első lemezről is kaptunk ízelítőt (ráadásul a főhős szerint Karl azzal a gitárral nyomta a dalt, mint amivel anno felvette a stúdióban, pedig az nem épp ma volt).
Igazából innentől marha nehéz bármit is írni a koncertről, tessék szépen bánkódni, ha nem voltál ott, ugyanis szavakkal nem lehet megfogalmazni azt az egyszerre felemelő, megható és mégis energiákkal teli érzést, ami szinte sugárzott a színpadról. Mintha Damian érkezése visszafiatalított volna mindenki mást is, nem volt itt pityókás tökvakargatás, a közönség lefikázása vagy épp elfelejtett szövegek, mint a Mac-érában. Volt viszont mosolygós, csodálatos együttzenélés, teljesen közvetlen kapcsolat és kommunikáció a közönséggel. A publikum pedig tökéletesen "levette a fílinget", énekelt, ugrált, és az első jelre már tapsolt is ütemre, mint a pekingi pártgyűlés.
Tényleg úgy írnám még az impressziókat, de egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni, hívjatok érzelgős töknek, akkor se megy. Ilyen egy igazi koncert, ilyen az igazi zenélés, és bizony nálam egyelőre Év Bulija-esélyes, bármekkora koncertek is voltak már idén. Ráadásul a koncert végén a Threshold-tagok teljesen barátságosan szétszéledtek a rajongók között (a többi zenekar képviselői már korábban ezt tették), és közvetlenül, kötetlenül beszélgettek, fotózkodtak mindenkivel... Nagy arc, sztárság sehol!
Maximális köszönet a Livesoundnak, és persze a zenekaroknak is, akik egy ekkorka közönségnek is ilyen elánnal és lelkesedéssel voltak képesek zenélni.
