Meglepően kevesen voltak kíváncsiak erre a négy bandára, pedig mindegyikük kitűnő a maga stílusában. Hogy ez jó-e avagy sem, azt nehéz eldönteni; de underground buli volt, az biztos!
Az általam egyik legjobban várt zenekar, a norvég Madder Mortem kezdett, és nem is kellett csalódnom. Az All Flesh is Grass című albumukra épülő programjuk élményszámba menő, élvezetes és igen eredeti volt. A kissé teltkarcsú énekesnő teljesen átlagosan - fekete nadrág, fekete póló, egyszerű hajviselet - nézett ki, ám a hangja a legjobbakéval vetekedett. A többi tag is szimpatikus volt, és a csekély számú néző tetszésnyilvánítását hálásan fogadták. Elborultan dallamos és súlyos zenéjük az utóbbi idők egyik legkellemesebb hallgatnivalója.
Ezután következet számomra az est csúcspontja, a svéd Vintersorg. Őket már többen ismerték, lendületes előadásuk sokakat bemozdított. Mondjuk ezekre a lelkesítő folk-black témákra nehéz is nem zúzni! Természetesen a fő személyre összpontosult az egész, mivel hangja és dalszerzési tehetsége adja a zenéjük lényegét. Hatalmas élmény volt hallani ugyanabból a torokból a szélsőséges és a szárnyaló dallamokat! Egyaránt játszottak mindhárom lemezről, a legnagyobb sikert persze a Till Fjalls aratta.
Az est veteránjainak számító Rotting Christ is nagy élménynek ígérkezett, amit be is váltottak; habár játszhattak volna több számot is a legjobbnak számító első négy albumról. De így is volt nóta a Thy Mighty Contract és Non Serviam lemezekről. Látványilag ők voltak a legmeggyőzőbbek; komoran néztek ki a bőrszerkókban és olyan igazi görögös karakterrel bírtak. Teljesen őszinték voltak tőlük a sötétebbnél-sötétebb, ám mégis fogós témák.
A szintén norvég Tristaniáról elég vegyes benyomásaim támadtak; mert a hangzás és a fények igazi főzenekarrá emelték őket (Milyen lett volna a zeneileg jobb első három együttes ilyen feltételekkel!?) viszont a megjelenésük alapján furcsának tűntek! Az énekesnő inkább magakellető színésznőnek tűnt (bár a hangja gyönyörű volt), a durva (vagy inkább hülye!) hangú énekes pedig idétlen mozgásával és hajmeresztően buta kinézetével a hátsó sorokba (sörökbe, ha-ha!) űzött. Szembántó volt az éles kontraszt a drámai ihletésű, komoly szövegek és az ezeket előadó énekesek megjelenése között! Új számaik korrektek, de még nem tűnnek olyan fogósnak mint a régiek, amelyek viszont kegyetlenül jól szóltak. Első két albumuk alapján többet vártam a főzenekartól, de a többi csapat kárpótolt mindenért.
