Shock!

A Mystery Gang évek óta fehér folt volt nálam, mindig érdekelt, hogy milyenek lehetnek élőben, a neten fellelhető dalaik kifejezetten tetszettek, meg persze totálisan szimpatikus volt mindig is a zene mellé a körítés és az a milliő, ahogy totálisan autentikus módon képesek idevarázsolni nekünk a kétezres években a klasszikus ötvenes évekbeli amerikai garázs rockabillyt. Ráadásul Egri Péter énekes-gitáros konkrétan úgy néz ki, mintha valóban az akkori korszakból teleportálódott volna ide hirtelen (na jó, tetoválásilag talán teljesen mégsem).

Sajnos idén a Szigeten pont a FNM időpontjában játszottak, így külön örültem, mikor kiderült, hogy ők lépnek fel a ZZ Top előtt. Ha zeneileg nem is, de hangulatában halálosan jól illettek az Aréna színpadára, amin ugyan ott középen hárman kicsit elvesztek egy pillanatra, de gyorsan magukra találtak, és két perc múlva olyan feelinggel tolták a rockabillyt, mintha egy kevésbé távolságtartóbb klubbulin lettek volna.

Folyamatosan fülig ért a szájuk (vélhetően ez alaptartozék, és nem csak azért vették extrán vigyorgósra, mert ott lehettek, ahol), és ugyan nem láttam a hátam mögé, de egészen biztos vagyok benne, hogy forró hangulatot varázsoltak azok számára, akik fogékonyak a rockandroll gyökereire. Akinek nem indult be a lábában a bugi ezalatt a fogalmam sincs mennyi, de mondjuk úgy negyven percben, az bizonyára élőhalott és viaszt dugtak a fülébe. Irgalmatlan nehéz volt illedelmesen végignéznem a fotósárokban a koncertet, és a végén konkrétan akartam, hogy na most akkor ezt még egyszer, és szaladok táncra perdülni. Egészen biztosan meg fogom őket nézni valahol, a Mystery Gang alap és kész, ez pedig kötelező néznivaló.

Valentin Szilvia

A ZZ Top nem erőlteti magát halálra lemezek tekintetében, amit felesleges a koruk számlájára írni, mert a ’80-as évek óta kényelmes ütemben tolják ki az újabb és újabb albumokat. És mint a hozzájuk hasonló időtlen rockbandák, Billy Gibbonsék is a turnékon vannak igazán elemükben, így aztán nem csoda, hogy az Arénában is megint összegyűlt minden korosztály az óvodásoktól az aggastyánokig. Több mint 6 évvel ezelőtti első és egyetlen budapesti koncertjükre sajnos nem tudtam elmenni, de mivel az ott jelenlévők egybehangzó állítása szerint kényelmetlenül zsúfolt teltház volt a PeCsa szabadterén, jó döntés volt a szervezők részéről az Arénába tenni ezt a mostani bulit. Itt persze nem volt szó sold outról, mint az AC/DC esetében, de olyan saccra 6 ezer ember azért simán összejött, vagyis kényelmes feles csarnok várta a világ legrégebben változatlan felállásban zenélő trióját.

Gibbons, Dusty Hill és Frank Beard persze simán megtehetnék, hogy az MTV által halálra nyomatott Eliminator – Afterburner – Recycler hármasra építik a műsort, hiszen Európában elsősorban ezeket ismerik tőlük a népek, a sokkal bluesosabb, boogie-sabb korai alapvetések inkább csak Amerikában futottak annak idején. Mégsem best of autós-csöcsös klipek összeállítást játszanak, és ez rokonszenves, bár a látottak alapján igazából mindegy, hogy válogatnak, mert akármihez is nyúlnak, az tökéletesen szólal meg a kezük alatt. Magyarán szólva a négy közösen eltöltött évtized látszik és hallatszik is a hármason: olyannyira érzik egymás minden rezdülését, hogy az valami félelmetes, legyen szó a produkció pusztán zenei oldaláról vagy a rutinos együttmozgásokról, gitárforgatásokról. A zenekar másik nagy erőssége az a kettősség, ahogyan a texasi cowboy-imázs egybefolyik náluk a hiperszuper technikai megoldásokkal, hi-tech, ám mégis puritán látványelemekkel: a három részes osztott LED-fal, Beard állat koponyás dobcucca vagy a bizarr szögekben álló erősítősor egyaránt baromi modern, ám egyszersmind szimpla, mindenféle hivalkodástól mentes módon festettek a színpadon, és ugyanez áll a klipekből jól ismert extravagáns, csillogó-villogó gitárokra is.

Ami pedig magát a zenét illeti, itt nem voltak nagy megfejtések, csakis az a szimpla déli blues és rock’n’roll, melynek sajátosra elektromosított változatával a ZZ Top minden idők egyik legnonszenszebb MTV-szupersztárjává tudott válni. Aki persze csak és kizárólag a ’80-as évek nagy slágereit ismeri tőlük, az nagyot nézhetett, hiszen még a legsikeresebb korszak slágerei is sokkal élőbb, lüktetőbb módon szólaltak meg, mint annak idején a gitárszintetizátorokkal, elektromos dobokkal telepakolt lemezeken, a régi klasszikusokról nem is beszélve. És tényleg őrület, mennyire természetesen, ösztönösen és jellegzetesen hangzott tőlük minden ezen az estén! A hatalmas szakállak és napszemüvegek sokak elől talán régebben is eltakarták, hogy Billy Gibbons a világ egyik legjobb bluesgitárosa: nyújtásaiba, lassú kézzel elővezetett, ám páratlanul ízes szólóiba kivétel nélkül beleborzongtam. Nem csoda, hogy Satriani és Vai annak idején G3-aztak is vele Texasban, saját stílusában ugyanis tényleg a leghatalmasabb mesterek egyike… Szintén ritkán emelik ki a banda kapcsán, hogy a fickók énekelni is igencsak tudnak – nemcsak Billy, hanem Dusty is –, még ha roppant okosan nem is akarják ezt minduntalan a közönség orra alá dörgölni. A két szakállas emellett láthatóan roppantul élvezte a bulit, nagyokat vigyorogtak a markáns arcszőrzet alatt. Beard sokkal visszafogottabb náluk, szemét szinte végig lehunyta, de olyan atompontossággal és erővel tolta alájuk a kettő-négyeket, hogy az párját ritkítja. Arról nem is beszélve, hogy az első pár dal után a koncert úgy szólt, hogy azt tényleg tanítani lehetne.

Csúcspontokat nehéz kiemelni, mert a bő másfél órás buli inkább úgy összességében volt teljesen rendben: a My Head’s In Mississippit ugyan végigjátszhatták volna a rövid idézgetés helyett, de aligha hiszem, hogy bárki is csalódottan távozott volna. Főleg, hogy a Foxy Ladyt is elnyomták, méghozzá úgy, hogy ennél jobban alighanem csak maga Jimi Hendrix lenne képes megszólaltatni, ha még élne… A rendes műsoridőt záró slágerblokk pedig tényleg mindent vitt: először jött a ZZ Top első sikerdala, a ’72-es Just Got Paid, majd a mindenki által kívülről fújt három klipes opusz – Gimme All Your Lovin’, Sharp Dressed Man, Legs – a ’80-as évek egyik legsikeresebb rocklemezéről, az Eliminatorről. Nyilván ezekre alakult ki odalent a leghatalmasabb tombolás, főleg, hogy a Legsnél még a legendás prémes gitárok is előkerültek. A ráadásban viszont ismét régi dolgokat vezettek elő, melyek közül egyértelműen a Tush ütötte a legnagyobbat.

Mivel mindhárman idén ünneplik a 60. születésnapjukat, fogalmam sincs, meddig turnézik még a ZZ Top, arra meg pláne nem mernék fogadásokat kötni, hogy Magyarországon látjuk-e még őket, de aki eljött ezen az estén az Arénába, az vélhetően pontosan azt kapta tőlük, amit kapni akart. Óriásiak voltak.

Draveczki-Ury Ádám