Shock!

Nehéz lenne meghatározni, pontosan minek az éve is volt 2022, de a zeneipar szempontjából mindenképpen a koncertek, nemzetközi turnék visszatéréséről szólt a mögöttünk álló tizenkét hónap. A gépezet persze különböző okokból köhög mind a kínálati, mind a keresleti oldalon a logisztikai nehézségeken át egészen a szó szerint húsbavágó gazdasági problémákig, és természetesen minden mindennel szorosan összefügg, de legalább ismét létezik valamiféle vérkeringés. Mi is újult erővel és pozitívabb szemlélettel vetettük magunkat a dolgok sűrűjébe, és ugyan sok minden miatt fájhat a fejünk, így ugrunk fejest 2023-ba is. Szokásos éves szerkesztőségi mérlegünk következik.

A szerkesztőség kedvencei

1. Ghost: Impera
2. Megadeth: The Sick, The Dying... And The Dead!
3. Ozzy Osbourne: Patient Number 9
4. Machine Head: Of Kingdom And Crown
5. Michael Romeo: War Of The Worlds, Pt. II
6. A-Z: A-Z
7. Threshold: Dividing Lines
8. Aebsence: Sűrű
9. Greg Puciato: Mirrorcell
10. Disillusion: Ayam

2022 legfontosabb lemezei

1. Ghost: Impera
2. Heilung: Drif
3. Ozzy Osbourne: Patient Number 9
4. Rammstein: Zeit
5. Muse: Will Of The People
6. Korn: Requiem
7. Arch Enemy: Deceivers
8. James LaBrie: Beautiful Shade Of Grey
9. Joe Satriani: The Elephants Of Mars
10. Oceans Of Slumber: Starlight And Ash
11. Threshold: Dividing Lines
12. The Dead Daisies: Radiance
13. Black Swan: Generation Mind
14. Megadeth: The Sick, The Dying, And The Dead!
15. Greg Puciato: Mirrorcell
16. Scorpions: Rock Believer
17. Platon Karataev: Partért kiáltó
18. Aebsence: Sűrű
19. Carpenter Brut: Leather Terror
20. A-Z: A-Z

A listát talán nem kell agyonmagyaráznom, illetve két dolgot muszáj megemlítenem. Például, hogy a Ghost végérvényesen a rajongásom tárgya lett (és hogy szól a lemez, sőt, vinyl!), és bizony a Heilung olyan szinten repült mellé év végén, hogy még én is csak kapkodom a fejem. Nagyon rég találkoztam ennyire elemi erejű, kategóriákon át- és túlmutató produkcióval, gyakorlatilag loopban hallgatom a lemezeiket.

Rengeteg minden lemaradt, ami megérintett valamilyen formában és biztos hallgatni fogom a jövőben, a Disillusion roppant izgalmas világa későn akadt a horgomra, de tartós lesz a barátság, Joe Lynn Turner merészebb szólólemeze is rokonszenves, a Hypocrisy mindig jó, a Placebo is jól tért vissza, meg az Arena is Damian Wilsonnal. Egész jó lett a friss Machine Head, Corpsegrinder meg aranyos, bárhol is hörög. A Strigoi új lemeze is hatásos, mint ahogy a Satyricon Munch-kiállításra komponált műve is (hát még a helyszínen!!!). Michael Romeo mindig jó, mint ahogy a Voivod, Abbath, a Lonely Robot és a Pure Reason Revolution is. Chrystabell más utakon jár, de még mindig elbűvölő, Bruce Springsteen meg a feldolgozáslemezével is elvarázsolt – már megint. Itthonról kiemelkedő lett a Needless lemeze, a Thy Catafalque Mezolitját tán meg sem kell említenem, annyira kötelező, és a Strong Deformity visszatért, év végén meg befigyelt a Vented projekt.

Meglepő módon néhány olyan előadó lemeze teljesen elment mellettem, ami pedig borítékolhatóan nekem készül(hetett volna), vagy csak az elvárásaim voltak túl magasak. A Soilworköt hiába hallgattam, nem mozgat, ahogy a Slipknot, a Meshuggah és a Porcupine Tree sem. Az a-ha új lemezétől sokkal többet vártam, mint ahogy a Tears For Fearstől, hogy maradjunk a popzenénél, de a The Cult sem mozgatott meg túlságosan, mint ahogy az Alter Bridge sem, pedig hallgatom rendszeresen, hátha. Meglepő módon Arjen Lucassen Star One opusza is totális önismétlés és unalom a libabőr helyett. A Disturbed, az Evergrey és a Soulfly okés, de ennyi, a friss Devin Townsenddel még nem tudom, hányadán állok, a King's X ellenben sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az új Lillian Axe meg rém gyenge. Ja, és volt friss Slash is?

2022 legjobb dalai

1. Ghost: Spillways
2. Heilung: Anoana
3. Rammstein: Armee Der Tristen
4. Ghost: Call Me Little Sunshine
5. Heilung: Tenet
6. Ozzy Osbourne: Nothing Feels Right
7. The Dead Daisies: Radiance
8. Rammstein: Zick Zack
9. Ozzy Osbourne: Patient Number 9
10. Arch Enemy: House Of Mirrors
11. Korn: Start The Healing
12. James LaBrie: What I Missed
13. Oceans Of Slumber: Hearts Of Stone
14. Arena: Time Capsule
15. Scorpions: Shining Of Your Soul
16. Muse: Won't Stand Down
17. Rammstein: Giftig
18. Platon Karataev: Vízből van
19. Joe Lynn Turner: Black Sun
20. Joe Satriani: Night Scene

2022 fontos koncertjei

A koncertekről már említettem néhány szót, és csak ismételni tudom magam (de nem elégszer), hogy mennyire sokat adott az a rengeteg leg-leg-leg élmény. Ismét a teljesség igénye nélkül: nyitottam egy februári Anna And The Barbiesszal, majd a páratlan Hans Zimmerrel folytattam aztán jött az első energiabomba, a Thy Catafalque folytatta a sort (ősszel meg a második ugye). Devin Townsend mindig jó, utána a Dream Theater is rendben volt, na de utána jött parádés előadásával a Ghost. A Tool szürreális koncertjét csak az fokozta, ahogy a színpad előtti hangfalakra hasalva, a fura függöny alá fotóztunk be nagy nehezen az elején, a Scorpions még mindig szórakoztató és nem (túl) öreges. A Red Hot Chili Peppers penetránsan szólt, de legalább láttuk a Puskás Arénát (imádkozom, hogy a Rammstein jól szóljon), majd a sok tízezres tömeg után másnap a családias környezetben tartott Chrystabell varázsolta el a jelenlévőket. A Korn nálam bakancslistás volt, első találkozás, de pazar volt a hangulat, a Deftoneson sajnos nem fotózhattam, de a koncert kiváló volt, aztán jött a Helloween, akik hiába parókásak, nagymamásak, csúnyák és öregek, de végtelenül cukik és óriási volt a hangversenyük is. A Steel Panther és a Five Finger Death Punch szórakoztatott, ahogy kellett, a Judas Priest és a The Dead Daisies kettőse is bombasztikus (és „leg") volt sok szempontból. Aztán jött a KISS, akik elbúcsúztak és ettől ugyan összeszorult a szívem, de ez az este feltette a koronát sok szempontból az évemre, meditáció közben a mai napig innen idézek vakuemlékeket, mint „safe place". Az évemre a második koronát (aztán jött a harmadik, a vírus, haha) a Rammstein megalomán oslói koncertje tette fel, minden porcikám boldog attól az emléktől, és még mindig hihetetlennek tűnik, hogy tényleg OTT VOLTAM.

Az év második fele is tartogatott jó néhány felejthetetlen mozzanatot: az energiabomba Gojira, a Riverside, a mindig megbabonázó Life Of Agony, a meglepően erős Arena, a bombasztikus Arch Enemy/Behemoth/Carcass, rögtön utána a lehengerlő Machine Head tépte le a fejemet. Majd jött a zseniális The Cure, a kicsit öreguras Sting, a féktelen bulihangulatú Volbeat/Skindred/Bad Wolves és a még féktelenebb Royal Republic, köztük egy meditatív Anneke van Giersbergen-előadásával folytattam, hogy ezt a fura évet a kicsit kevésbé meggyőzőre sikerült Alter Bridge estéjével zárjam novemberben. És ne feledjem: John Cleese szintén két évet tologatott előadói estjét is láttam, imádom az öreg nagyon nem-pc humorát és hát OTT VOLTAM és LÁTTAM KÖZELRŐL. Egy legendát. Az ilyen élmények mindennél többet érnek.

Sajnos ki is maradt sok izgalmas előadás, amit tán legjobban bánok, év végén a Heilung, az Amorphis és a Uriah Heep, illetve számos ütközés is akadt, ami miatt lemaradtam pár koncertről. Ősszel Billy Idol sem jött össze, és akadtak szerencsétlen vis maior esetek, ami miatt kimaradt a Lamb Of God/Kreator vagy a Pet Shop Boys (utóbbit jobban bánom ám), és hát Tom Jonesra is épphogy odaértünk anyummal, amikor jött a hír, hogy elmarad, ezért ugrott az aznapi Pearl Jam is. Az egyéb okok miatt elmaradó koncertek közül az Aerosmith fáj a legjobban meg a The Night Flight Orchestra, és hát a Whitesnake-től sem búcsúzhattunk el (bár talán ez jobb is így, de Reb Beachet bármikor megnézném).

2022 szomorú pillanatai

Mindig van min szomorkodni, és tavaly jutott egy, a színtéren mindenkit megrendítő veszteség. Lénárd Laci halálán még sokáig fogunk morfondírozni, hogy miért ilyen korán és így. És hát nincs már köztünk Angelo Badalamenti és Julee Cruise (odaát is mindig szól a zene?), Andy Fletcher, Jerry Lee Lewis és szegény Taylor Hawkins sem. Meg sokan mások, hosszúra nyúlt a lista megint.

Mit várok 2023-ban?

Mit, mit. A két Rammstein-koncertet egymás után az szívemből-lelkemből, toporogva, tűkön ülve. A július sűrű lesz, Bruce Springsteent is megnézem végre (újra), el sem hiszem-élmény lesz ez is. Aztán ki tudja, merre fúj a szél, majd spontánkodom ismét egyet, az mindig jó ötlet. Nagyon bízom benne, hogy legalább olyan sűrű lesz a koncertnaptáram mint tavaly, nagyon várom már, hogy beinduljon a szezon. Lemezfronton a Wingert várom leginkább, a többiek úgyis hozzák a következő kötelezőt. És jó lesz újra látni Indiana Jonest is mozivásznon.

Draveczki-Ury Ádám

1. Ghost: Impera
2. Cave In: Heavy Pendulum
3. Ozzy Osbourne: Patient Number 9
4. Machine Head: Of Kingdom And Crown
5. A-Z: A-Z
6. Carpenter Brut: Leather Terror
7. Clutch: Sunrise On Slaughter Beach
8. Greg Puciato: Mirrorcell
9. Treat: The Endgame
10. Kings Of Mercia: Kings Of Mercia
11. Parkway Drive: Darker Still
12. Lorna Shore: Pain Remains
13. Absent In Body: Plague God
14. Kreator: Hate Über Alles
15. Korn: Requiem
16. Alter Bridge: Pawns & Kings
17. Black Swan: Generation Mind
18. The Cult: Under The Midnight Sun
19. Joe Lynn Turner: Belly Of The Beast
20. Decapitated: Cancer Culture

Zenei felhozatalát tekintve a 2022-es is igen erős év volt számos kiugró lemezzel, meg számos simán csak jóval. A Ghost az Imperával végre leszállította az albumot, amit évek óta vártam, csak nem tudtam, ki lesz képes elkészíteni: egy hallhatóan szégyentelenül sok pénzből összerakott, produkciós és dalszerzési szempontból egyaránt a '80-as évek stadionrock-klasszikusainak szellemiségét hordozó, színvonalában is azokhoz méltó, tehát faltól falig tényleges slágerekkel teli mesterművet. Nyilván mindig meglesz a réteg, aki örökre az első albumot emlegeti majd, és ökölrázva hörög a kommerszebb, befogadhatóbb irányra, engem azonban nem tud különösebben zavarni az ilyesmi, ez a lemez ettől még igazi csúcsteljesítmény. Andrew Wattnak – most már minden bizonnyal tényleg utolsó nekifutásként – szintén sikerült megírni egy topra tett dalokkal teli albumot Ozzy számára. A kettő között pedig ott a Cave In a maga mély, rétegzett, borulósabb ötletgazdagságával, alattuk a szakadékból sokadszorra visszakapaszkodott Machine Head, az óriási A-Z, és így tovább. Tényleg nincs okom panaszkodni, ezek a lemezek garantáltan évek múlva is előkerülnek majd.

Persze sok minden tetszett még a Top 20-ba jutottak mellett. A Slipknot vitatott albumot tett le az asztalra, de továbbra sem érzem indokoltnak a végletes véleményeket: szerintem korrekt és több szempontból is bátor lemez a The End, So Far, még ha nem is klasszikus értékű. Bírtam James LaBrie, a The Halo Effect, az Avatarium, a Sahg, a Spiritus Mortis, a Saffire, a Gaerea, Ronnie Atkins, a Girish And The Chronicles, a Once Human, a Psycroptic, Corpsegrinder, a Leatherwolf, az Out Of This World, a Halestorm, a Strigoi vagy a Behemoth anyagait is. A „leszállítunk egy korrekt, de nem világrengető lemezt a saját paneleink mentén" mezőny is számos versenyzővel szolgált, ide sorolom a Megadeth, a Crowbar, a Candlemass, a Scorpions, a Lamb Of God, az Arch Enemy, a Nickelback vagy a Five Finger Death Punch aktuális munkáit. De ezt a kategóriát azért mindig sokat hallgatom, kocsiban, háttérben jól elszólnak, néha nincs szükség ennél többre. A Skid Row jobb lett, mint vártam, de még így sem kiemelkedő, a Soilwork ezúttal kicsit elment mellettem, a King's X meg a The Hellacopters pedig egyértelműen lehetett volna átütőbb csaknem másfél évtized után. Ugyanígy a Journey-től is többre számítottam, még ha objektíven nézve azért ezek a lemezek sem rosszak. Slash, a Meshuggah, a Queensryche vagy a Soulfly viszont mintha kábé meg sem jelent volna – megint, a Lillian Axe meg az Ugly Kid Joe pedig szimplán rossz lett.

Az év dalai

1. Carpenter Brut feat. Greg Puciato: Imaginary Fire
2. Ghost: Griftwood
3. Ghost: Watcher In The Sky
4. Treat: Carolina Reaper
5. Carpenter Brut feat. Ulver: Goodnight, Goodbye
6. Girish And The Chronicles: Clearing The Blur
7. Ozzy Osbourne feat. Zakk Wylde: Mr. Darkness
8. Ghost: Spillways
9. Greg Puciato: Never Wanted That
10. Machine Head: My Hands Are Empty
11. Slipknot: Yen
12. Ghost: Call Me Little Sunshine
13. Greg Puciato feat. Reba Meyers: Lowered
14. Ghost: Darkness At The Heart Of My Love
15. Clutch: Slaughter Beach
16. Ozzy Osbourne feat. Zakk Wylde: Parasite
17. Nickelback: Skinny Little Missy
18. Lee Aaron: Spitfire Woman
19. Ozzy Osbourne: Dead And Gone
20. Cave In: Blood Spiller

Az év koncertjei

Hálistennek a pozitív forgatókönyv valósult meg, így amit a tavalyi összegzésemben valószínűsítettem 2022-re, utólag a Szomszédokba kívánkozó lakossági varjúkárogásnak tűnik. Ennek megfelelően fullosan beindult a koncertszezon, és ugyan a gazdasági nehézségek miatt tudjuk, mekkora szívás manapság turnézni (főleg a középkategóriás zenekaroknak), a tavalyi élő felhozatalra hálistennek nem lehetett panasz. Nehezen is tudom eldönteni, mit élveztem jobban: az ismét csúcsformát hozó, ritkaságokat is bedobó Judas Priestet, az Iron Maiden fergeteges hangulatú arénakoncertjét, a kirobbanóan pozitív Kornt, a Pearl Jam sallangmentes felszabadultságát, a Ghost nagypályás show-ját vagy a Tool hipnotikus, elszállt előadását. De ugyanígy esélyes lehetne az év bulija címre az Amon Amarth és a Machine Head kettős triumfálása vagy a Sepultura / Sacred Reich / Crowbar trió gyalulása is. Nem kívánkozik erre a szintre, de élveztem a Steel Panthert, a Five Finger Death Punchot, sőt, a rég látott Dream Theatert is Devin Townsenddel, főleg, hogy a hosszas kihagyás után utóbbi bulival vetettem bele magamat ismét az élő koncertek sorába.

Persze ilyen-olyan okból sok minden kimaradt. Az ilyesmivel ennyi év után alapvetően már együtt tudok élni, így a mulasztások közül igazából csak a KISS kihagyása fáj, amit tényleg, szó szerint az indulás előtt fél órával kellett szkippelnem egy szerencsétlenül alakult családi vis maior miatt. Adott helyzetben nem volt más lehetőségem, szóval nem verem miatta a falba a fejemet, de a Klasszikushockba jó előre betervezett, évfordulós Creatures Of The Night és Revenge cikkek kizárólag azért nem készültek el, mert tudat alatt azért nagyon bosszantott a dolog, és nem akartam magam tovább idegesíteni.

Tragédiák

Lénárd Laci nélkül sosem lesz többé olyan a hazai színtér, mint azelőtt. A személyes vonatkozások miatt nyilvánvalóan messze ez a haláleset ütött szíven a leginkább, de sajnos kijutott bőven további tragédiákból 2022-ben is: elment Taylor Hawkins, Meat Loaf, Manny Charlton és Dan McCafferty, Ian McDonald, Mark Lanegan, Randy Rand, Trevor Strnad, Andy Fletcher, Alec John Such, Steve Grimmett, D.H. Peligro, Nik Turner, Ted Kirkpatrick, David Andersson, Christine McVie, Jerry Lee Lewis, Vangelis, Angelo Badalamenti... Nem sorolom tovább. Nyugodjanak békében, hiányozni fognak.

2023 reménységei

Az elmúlt évek világszintű szíváscunamija után már óvatosan kívánok bármit is – összességében nem bánnék egy nyugodtabb 2023-at, de hát jól tudjuk, mennyi erre az esély. Ez persze más lapra kívánkozik, így szorítkozzunk a zenei részre: lemezileg lesz Metallica, Judas Priest, Winger, Trouble, Living Colour, Overkill, Obituary, Body Count, Death Angel, Baroness, Grand Magus és Killswitch Engage, visszatérését tervezi a Coroner, a Vektor és a Blessed By A Broken Heart, mozgolódik a God Forbid, az eddigiek alapján érdekesnek ígérkezik az új In Flames (noha még mindig nem merek reménykedni benne, hogy az egész lemez bejön majd, de hátha...), és a '80-as évek zenei világához visszakanyarodó Europe is izgalmasan hangzik. Greg Mackintosh és Nick Holmes Hostjának eddig közzétett dalai is tetszenek. Kíváncsi vagyok, jut-e valami érdemlegesre titokzatos új frontemberével a Fear Factory, jó lenne hallani valamit Tony Iommitól, és azt se bánnám, ha végre Kerry King is mozgásba lendítené a háttérben formálódó új zenekarát. Most már tényleg kijöhetne az évtizedes szinten mindig beígért, majd jól meg nem jelenő új Extreme, Dark Angel, John Sykes és King Diamond, illetve legalább pár dal a Mercyful Fate-től (az utolsó kettőt leszámítva szerintem nem fognak), meg persze jó lenne kapni valami érdemit a Guns N' Rosestól is (nem fogunk).

Koncertszinten már most rendesen telik a naptár: nagyon várom a Mötley Crüe / Def Leppard duót, a Panterát (nem megyek bele, leírtam ezerszer a véleményemet, a régi nagy dalokat jó lesz hallani, és ennyi), a Depeche Mode-ot, a csemegék közül a Loudnesst, de biztos lesznek még nagy durranások a bejelentett megabulikon túl is. A másodszori visszatérő klasszikus Biohazardnak például határozottan tudnék örülni. Arra viszont akár nagyobb összegben is fogadnék, hogy Ozzyt nemcsak májusban, hanem soha többé nem látjuk már színpadon teljes turné erejéig.

Bertli Zoli

1. Michael Romeo: War Of The Worlds, Pt. II
2. Carson Coma: Digitális/Analóg
3. Black Swan: Generation Mind
4. H.E.A.T: Force Majeure
5. Battle Beast: Circus Of Doom
6. Megadeth: The Sick, The Dying... And The Dead!
7. Skull Fist: Paid In Full
8. Lionville: So Close To Heaven
9. Stryper: The Final Battle
10. Treat: The Endgame

és még

• Soilwork: Övergivenheten
• Ghost: Impera
• Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators: 4
• Saxon: Carpe Diem
• Voivod: Synchro Anarchy
• Jeff Scott Soto: Complicated
• Simon McBride: Fighter
• Generation Radio: Generation Radio
• Talas: 1985
• Wildness: Resurrection
• John Norum: Gone To Stay

Meglepően sok új lemez ért el hozzám 2022-ben. Azt nevezem elérésnek, amikor meg is hallgattam teljes egészében, akár kétszer is, itthon vagy autóban. Manapság már ez is nagy szó. Michael Romeo dallamkészlete és hangulatvilágának stabilitása még akkor is a legjobb megoldás a metálon belül, ha meglepetéseket vagy nagy kilengéseket nem hoz, ám egész egyszerűen egy baromi jó rendszer, érdekes, érzelmes. Cserélhetők benne az elemek, variálhatók, de mégis klassz, izgalmas, bontogatni való.

A Carson Coma sikere és felfutása a személyes univerzumomban teljesen váratlan volt, mivel azon túl, hogy itt-ott láttam a nevüket pár koncertlistán vagy cikkben, nem késztetett arra, hogy utánuk keressek. Viszont az első dalok hallatán – fogalmam sincs, melyik fellépés vagy klip lehetett – valami megfogott a hangszerelésben, amiben jó adag hatvanas-hetvenes évek is volt, és elkapott a lendületük. Nem kevésbé megkapó, ahogy teljesen anakronisztikus módon olyan képek és összefüggések jelennek meg a szövegekben, amiket koruknál fogva meg sem élhettek (Camping bringáról Jawa Babettára huppanás?), és amikhez viszont nekem van kapcsolódásom. Mellé pedig jól összerakott dalokat adnak elő, világos, sajátos zenei világba foglalva.

A Black Swan szerencsére elkerüli a „szupercsapat" jelző átkát, a megfáradt, csináljunk-már-valamit-hogy-adjunk-ki-valamit kategóriás tucat- vagy érdektelen szar terhét. Hogy ebben mekkora szerepe lehet az egyik legalulértékeltebb virtuóznak, Reb Beachnek, sajnos nem tudható ténylegesen, de erősen sejthető, hogy az ő pumpáló, szellős, vibráló ritmusozásával és a csodásan sajátos szólóival tarkított dalok erősen támaszkodnak a pittsburghi varázsló játékára. McAuley nekem középtávon már sok, de még így is frankó az egész lemez egyvégtében is. A H.E.A.T rém nagy kedvencem volt a Tearing Down The Walls lemezig, és picit még utána is. Kenny Leckremo újbóli érkezése nagy változást ha nem is hozott, valamiféle új lendületet igen, és bár Erik Grönwall nekem sokkalta jobban tetszik a mikrofonnál, nagy panaszra így sincs okom. Aranyos kis hard rock lett az album összességében.

A Battle Beastet még pár hónap elteltével is szívesen hallgattam, ez is bír jelentőséggel manapság. Noora hangja iránti rajongásom múlhatatlan. És akkor Dave Mustaine... Szeretem ezt a vén marhát. Nem állítom, hogy emlékezetes lenne az új Megadeth, és azt se, hogy kötelező szerepelni a 2022-es listákon, ha remekműveket keresünk. Viszont ebből a kiszámíthatatlan Vörösből csak egy van, és ha csak két olyan riffet és morgást tol el, amire felkapod a fejed, akkor már megérte figyelni rá. És senkinek nem zakatolnak úgy a riffjei, mint Dave-nek.

Még engem is meglepett a Skull Fist. Nagyon messzire szoktam elkerülni már a metált, a maradi, porlepte heavy metalt főleg, és ha még ez nyakon is van öntve egy, már a '90-es években is elavult hangzással, akkor főleg. Na most a Paid In Full album batyujában mindez ott lapul, de valamilyen fűszer lehet benne még, mert a – khm, mondjuk hagyományápolónak – fémzene ebben a formában eléggé elkapott. Próbáltam magam lebeszélni róla, hogy ez bizony nem jó, de mindig el kellett indítanom valamiért, autóban és nappaliban is működött a kanadai recept, a magas fekvésű énekhang, az egész pofás kis szólók, az alku nélküli attitűd. Slaughterék jól összerakták az egészet.

A Lionville nyugis AOR-ja jokerként jöhet bármikor, Lars Säfsund dallamai ellazítanak. A Stryper meg a Treat szokványosan stabilak, nem kellenek minden héten, de mikor megszólalnak, akkor jólesnek. A Soilwork nem az a zene, amit sokszor meg tudok hallgatni, de marhára tartalmas, jól összerakott, mondhatni, súlyosan esztétikus lemez, azoknak is ajánlom, akik elvből sem akarnak acsarkodó vagy kiabáló éneket hallgatni. Ez a zene bőven túlmutat az ilyeneken. Soto sablonos lett kegyetlenül, kár, de túlélhető. John Norum meg végtelenül vontatott. Ja, Simon McBride pedig végre oda jutott, ahova illik, főnyeremény a Deep Purple-nek, lélegzetelállítóan természetes és virtuóz, a klasszik hard rock gitározás világítótornya. Érthetetlen, miért nem emelte őt fel eddig a műfaj magasabb terekre. Kellemes, érzékeny dalai vannak, a Fighter is jó lett.

Kedvenc dalok

• Ren: Hi Ren
• Carson Coma: Immunissá válunk
• Carson Coma: Pók
• Carson Coma: Osztálytalálkozó
• Michael Romeo: Just Before The Dawn
• Megadeth: Célebutante
• Soilwork: Death, I Hear You Calling

Ren. Ennyire letaglózó alkotást nem tudom, mikor hallottam utoljára. Talán sosem. Ezt a dalt is csak január közepén, és eddig azt se tudtam, hogy ez a srác a világon van. Bővebben később.

Igazából a slágereket szeretem mostanában, azokat, amikben van spiritusz. Vagy azokat a tételeket, amik nem slágerek, de megspirituszosodtak. Michael Romeo filmzenéi. De kell némi Megadeth is azoktól a csak Dave-től előbukkanó refrénektől. Meg a Soilwork is a később innen is kinőtt, de azért eléggé visszaható The Night Flight Orchestra-foszlányok miatt.

2022-es koncertek

• Berki Tamás & Sárik Péter Trió, Hajdúszoboszló
• KFT, Campus Festivál
• Carson Coma, Campus Fesztivál
• Jazztelen, Campus Fesztivál
• Sting, Debrecen

Akárcsak tavaly, idén is Sárik Péterék/Berki Tamásék adták a legnagyobb zenei élményt nekem. Egyszerre könnyed és okos és vicces és virtuóz, amit és ahogy játszanak, Berki Tamás pedig egy nagyon vidám, 76 éves gyerek. Felszabadító, ahogy énekel. A KFT egy intézmény, fiatal, fiatalos és örökifjú nők és fickók kulturális talizmánja, a Carson Coma pedig remény az egyedi hangvételben és ügyes dalszerzőkben szűkölködő hazai popfronton. És egy böte, saját laározás, ha már: ha színpadon a Jazztelen, a hangulatod sztressztelen. Az őszinte, pőre blues rock Bűdi Szili power triojától mindig jól jön. Sting pedig már csak az életmű okán is kivívta minden tiszteletemet, nagyon jó volt megtapasztalni a jelenlétét szinte testközelből, élőben hallgatni a legendás bőgőfutamokat.

Csalódások 2022-ben

Ami mindent felülír: Pelé eltávozott. Ezer és ezer emléket hoz fel a személye közvetetten, és a legkedvesebb sportom megkerülhetetlen ikonjaként is csoda volt.

Az viszont folyamatos csalódás, hogy mennyire Budapest-központú a koncertszervezés, és ezt akkor is valós gondnak tartom, ha tisztában vagyok vele, az ország közel ötöde lakik a fővárosban. Ugyanakkor a mai, földrajzilag jóformán, kulturálisan ténylegesen határok nélküli világban bőven gondolkodhatnának merészebben a koncertszervezők. (És most kérem, gondoljunk hosszabb távokon, ne csak a jelenlegi, valóban erős korlátokat jelentő logisztikai, pénzügyi, szolgáltatóipari ingoványt vegyük alapul.) További csalódás a rockszíntér elöregedése, pontosabban szólva a megújulásra való hajlandóság ebből fakadó hiánya, az igénytelen videóklipek, a borzasztó fényképek térnyerése. Egy valami biztos: a koponya, na az kell mindenhova.

Várakozásaim

Hátha lesz új Symphony X-lemez.
Hátha jó lesz az új Winger.
Hátha méltó módon tér vissza a Blessed By A Broken Heart (de ha nem, az se baj).
Hátha nem lódít Norum, és valóban jókedvű lesz az új Europe.
Hátha feltámad a Liverpool.

Cseke Feri

Levizsgáztak

1. Wilderun: Epigone (Mesteri Opeth-pótlék.)
2. Soilwork: Övergivenheten (Nálam eddig a zenekar csúcsalkotása.)
3. Threshold: Dividing Lines (Kikezdhetetlen minőség a szokásos színvonalon.)
4. Dorothy: Gifts From The Holy Ghost (Alannah Myles, Black Velvet-je óta ezt vártam.)
5. Saffire: Taming The Hurricane (Ezt a hurrikánt nem kell megszelídíteni! Hard Rockban ez felülírhatatlan volt idén.)
6. Red Hot Chili Peppers: Unlimited Love (Az „öregek" megmutatták, hogy kell ezt csinálni.)
7. A-Z: A-Z (Igényesség A-tól Z-ig.)
8. Monster Truck: Warriors (Zsírban dagonyázó országúti disznók. Férfizene csülökpörkölt zabáláshoz autóvezetés közben.)
9. Von Hertzen Brothers: Red Alert In The Blue Forest (Hiába a vörös riasztás, erre itt senki nem lesz vevő. Pedig hát hűdeklafa – még mindig.)
10. Ghost: Impera (Cukormáz, szirup, cseppfolyósítás, trutymó-geil-faktor-level-1000, de így is zseni.)
11. Ty Tabor: Shades (Inkább az új King's X lett ennek az árnyéka.)
12. Björk: Fossora (Nem létező muzsika. A szürrealizmus keveredik a bizarr őrületekkel. Óriási.)
13. Black Paisley: Human Nature (Dallamos, Hard Rock vonalon ez abszolút csúcskategória.)
14. Aurora: The Gods We Can Touch („Felhők felett kikukucskáló", nem evilági popzene.)
15. Red Hot Chili Peppers: Return Of The Dream Canteen (Az „öregek" még egyszer megmutatták, hogy kell ezt csinálni, ha addig nem tűnt volna fel.)
16. Shob: Voraces („Képalkotó" jazz-rock-rendszer.)
17. Michael Romeo: War Of The Worlds – Part 2. (Bugyborék Man 2.0.)
18. In The Woods...: Diversum (Másfajta, de mégis nagyon jó.)
19. Ghost Toast: Shade Without Color (Inkább sokszínű az az árnyék...)
20. Sahg: Born Demon (Doom, Hard Rock és Metál démoni csokimázzal leöntve.)

Át lettek rugdosva

Lóci játszik, Candlemass, Devin Townsend, John Elefante, Lalu, Animals As Leaders, Treat, Machine Head, Radioactive, Find Me, Turkish Delight, D'Virgilio-Morse-Jennings, Girish & The Chronicles, Tony Martin, Kissin' Dynamite, Audrey Horne, Seventh Wonder, Blind Guardian, Thunder, Black Swan, Regal Worm, Derek Sherinian, Joe Satriani, H.E.A.T., Ten, Disturbed, Scorpions, Tears For Fears, Ganxsta Zolee & a Kartel, Wucan, Kings Of Mercia, Gathering Of Kings, Compass, Steve Vai, Midnight Oil, Porcupine Tree, Star One, Evergrey, Alter Bridge, Septicflesh, Clutch

Megbuktak

Lehet, hogy én egy másik univerzumban élek vagy átteleportálódtam egy különleges dimenzióba, de 2022-ben valahogy másképp érzékeltem dolgokat, mint ahogy azt általánosságban szokás. Persze akadtak kivételek, de rengeteg példa volt arra, hogy amik másnál kikezdhetetlen klasszikussá váltak, azok nálam felejthető, középkategóriás cuccként viselkedtek, ami meg szerintem volt erős anyag, azt legtöbbször általános közömbösség jellemezte. Elsősorban persze a jól bejáratott nevű zenekarok/előadók albumaira gondolok, akik közül sokan szerintem karrierjük leggyengébb lemezét adták ki. Akik valaha óriási dalszerzők, netán riffgyárosok voltak, úgy érzem mára teljességgel kiégtek és olyan dalokat szabadítottak rám, amelyeket rövid időn belül elfelejtettem, hiába próbálkoztam velük becsülettel. De ez persze nem baj, mert ugye ízlések és kinek a papné.

1. BSW x Tankcsapda: Baz+ (Túl vagyok rajtad) (TCS-rajongóként mondom: ennél talán csak a Harley Quinnre kimaszkírozott, fogatlanul mosolygó Varga Irén volt felkavaróbb jelenség 2022-ben. De megbocsátok, mert jó vagyok és már csak AZÉRT IS imádom Lukácsékat.)
2. Manowar: Highlights From the Revenge Of Odysseus (Nem tudom, ki bírja ki még röhögés nélkül manapság ezeket a pátosszal vegyített narrációkat. A SZŐRŐS tököm tele van már velük, hogy nem tudnak már végre tököt növeszteni.)
3. Journey: Freedom (Leges-leggyengébb Journey-lemez evör. Én kérek elnézést.)
4. Kirk Hammett: Portals (Nem akarom elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, mint akit az ...And Justice For All-on hallok. Hibákkal teli, elmaszatolt szólók, hamis nyújtások... mint egy amatőr.)
5. Silent Skies: Nectar (Az előzőhöz képest ez fele annyira sem lett jó. A sötét borító egy fehér háttérre helyezve viszont lenyűgöző.)
6. Jethro Tull: The Zealot Gene (Borzalmasan unalmas, fárasztó, kiégett, megjegyezhetetlen anyag.)
7. Lillian Axe: From Womb To Tomb (Tökéletesen jellemzi a lemezcím, hogy hol tart most ez a csapat. Hát nem az anyaméhben.)
8. Envy Of None: Envy Of None (Alex Lifesonnak sajnos nem megy a Rush nélkül. Erre tényleg nem lehet irigykedni.)
9. Oceans Of Slumber: Starlight & Ash (Csillagfény és hamu. Utóbbi jellemzi inkább most ezt a feledhető dalgyűjteményt.)
10. Megadeth: The Sick, The Dying... And The Dead! (Megjegyezhető és ötletes riffek/dalok száma: nulla. Egy ekkora dalszerzőtől NEKEM baromi kevésnek tűnnek a „muszáj-dalok" és a „sablon-deth-zene". Leges-leggyengébb Megadeth-lemez evör.)
11. The Cult: Under The Midnight Sun (A nagyszerű címadó dal kivételével semmire sem emlékszem belőle.)
12. John Norum: Gone To Stay (Vissza gyorsan a Europe soraiba! Elég volt a blues-kesergőkből és a fárasztó melankóliából!)
13. King's X: Three Sides Of One (Nem katasztrófa, de King's X-mércével gondolkodva nem ezt vártuk.)
14. Amorphis: Halo (Heló. Ez bizony eddig a leges-leggyengébb Amorphis-lemez evör. Mintha meg sem történt volna, de a borítója persze megint eszement jó.)
15. Ozzy Osbourne: Patient Number 9 (Mit is mondhatnék? Imádom az öreget, a dalok sem rosszak, de így, ebben a túlplasztikázott formában képtelen vagyok a későbbiekben újra elővenni.)

+1. Pantera reunion-téma: Zakk Wylde-ék szinte egészen biztos, hogy megoldják a „feladatot", de azért jobb lett volna valahogy így nevezni a projectet: The Great Southern Trendkillers vagy csak simán Trendkillers... esetleg Cowboys (From Hell). Ha a Black Sabbath képes volt még élő tagok mellett Heaven & Hell névre átkeresztelni magát anno, nincs is miről beszélni.

A kedvenc dalaimat mindig nehéz összegyűjtenem és most is lehetetlen feladatnak próbáltam megfelelni, így helyettük inkább a kedvenc borítóimat osztom meg veletek.

Best borítók

• Silent Skies: Nectar
• Kings Of Mercia: Kings Of Mercia
• Machine Head: Of Kingdom And Crown
• Decapitated: Cancer Culture
• Amorphis: Halo
• Cave In: Heavy Pendulum
• Contemplator: Morphose
• Carpenter Brut: Leather Terror
• Evergrey: A Heartless Portrait (The Orphean Testament)
• Talas: 1985
• Dreamtide: Drama Dust Dream
• Wucan: Heretic Tongues
• Animals As Leaders: Parrhesia
• Ten: Here Be Monsters
• Soilwork: Övergivenheten
• Iris Divine: Mercurial
• Avatarium: Death, Where Is Your Sting
• Needless: The Cosmic Cauldron
• The Cult: Under The Midnight Sun
• Star One: Revel In Time
• Beth Hart: A Tribute To Led Zeppelin
• Crippled Black Phoenix: Banefyre
• Voivod: Synchro Anarchy
• Shinedown: Planet Zero
• Bomber: Nocturnal Creatures
• Leander Kills: Vérkeringő
• Clutch: Sunrise On Slaughter Beach

Danev György

Albumok

1. Ghost: Impera
2. Ozzy Osbourne: Patient Number 9
3. Greg Puciato: Mirrorcell
4. Out Of This World: Out Of This World
5. David Paich: Forgotten Toys
6. Steve Vai: Inviolate
7. Giant: Shifting Time
8. Billy Talent: Crisis Of Faith
9. Polyphia: Remember That You Will Die
10. Wildness: Wildness
11. Girish & The Chronicles: Hail To The Heroes
12. Sumerlands: Dreamkiller
13. Kings Of Mercia: Kings Of Mercia
14. Lonely Robot: A Model Life
15. Saffire: Taming The Hurricane
16. A-Z: A-Z
17. Carpenter Brut: Leather Terror
18. Megadeth: The Sick, The Dying... And The Dead!
19. Tears For Fears: The Tipping Point
20. Red Hot Chili Peppers: Return Of The Dream Canteen

Ha ránézek a listámra, azt látom, hogy 2022 nem volt rossz év. Az alaphangot a Ghost adta meg, ami kitartott egészen mostanáig. Az Impera nemes egyszerűséggel letaglózott. Továbbra is fenntartom, hogy az arénarock műfajában harminc éve nem volt tapasztalható ilyen kiugró teljesítmény és örülök, hogy Joe Elliott-tól Rob Halfordig elég sokan besoroltak a Tobias rajongótáborába. Ozzy lélekmelengető bónuszalbuma ugyancsak szíven talált és még az sem szomorít el, hogy nyilvánvalóan nem fogjuk az Aréna színpadán látni májusban. Greg Puciato hatalmas anyaga csak azért nem lepett meg, mert egy ideje már követem a munkásságát, elképesztően hajlékony hangja és különleges dallamérzéke most sem hagyott cserben. A nagy visszatérők közül Steve Vai lemeze talált meg legjobban, a Tears For Fearstől viszont többet vártam, de azért így is jó lett. A Megadeth szintén lehetett volna koherensebb, robotpilóta-üzemmód ez már, de ettől függetlenül forgott eleget. Érdekes módon a RHCP őszi eresztése kimondottan tetszett, pedig nem vagyok fan, az elsőre túlságosan is ambiciózusnak tűnő kétlemezes projektből pedig pont a második féltől vártam kevesebbet. A két Fates Warning-oldalhajtás célratörő mivoltukkal üdítően hatottak a nagy melegben, különösen Jim Matheos és nagy kedvencem, az FM-énekes Steve Overland papíron minimum furának tűnő közösködése váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Dallamos fronton Kee Marcello harmadvirágzása töltött el boldogsággal az Out Of This World korongján, de imádtam David Paich első szóló EP-jét is, na meg a Giantet, névhaszálatból adódó morális kételyek és Dann Huff hiánya ide, Alessandro Del Vecchio oda. A street rockos Girish & The Chronicles szintén nagyot ment a lejátszóban, akárcsak a svéd Wildness, utóbbiról még adós vagyok egy kritikával. Poszt-punkos kedvencem, a kanadai Billy Talent anyagáról viszont majdnem elfeledkeztem, pedig Ian D'Sáék most is kitettek magukért. Ha nem is akkora mestermű a Crisis Of Faith, mint a 2016-os Afraid Of Heights volt, azért itt is baromi magasra tették a lécet. Az év egyik felfedezettje a philadelphiai Sumerlands volt nálam, akik rég nem hallott frissességgel, amúgy Fifth Angel-módjára tolják a US metalt, ráadásul billentyűs hangszerekkel dúsítva. Mindenképp ajánlom azoknak, akik tradicionális fémzenére éhesek és szeretnének valami kevésbé kiszámíthatót hallani. Kiszámíthatatlanságban persze a texasi Polyphia Remember That You Will Die lemeze vitte el a pálmát: Tim Hensonék meghökkentően újszerű dalait még nem is igazán tudtam maradéktalanul felfogni, az viszont tuti, hogy erről a gamechanger anyagról sokat fog beszélni a világ az elkövetkező években..

Szakmai szempontból is előrelépésként éltem meg a 2022-es évet: a Def Leppard PR-gépezetével és kiadójával minden korábbinál szorosabban együttműködve sikerült egy olyan volumenű közös projektet megvalósítanunk, ami párját ritkítja a portfóliómban. Élmény volt megtapasztalni ezt a fajta legmagasabb szintű zeneipari professzionalizmust. Tanulságos interjúk a Collen-Elliott páros mellett is akadtak bőven, Glenn Hughes és Doug Aldrich, Rudolf Schenker és Matthias Jabs, Michael Schenker, David Paich, Tobias Forge, Max Norman, valamint Wolf Hoffmann egyaránt horogra akadtak és a velük való beszélgetések remek tapasztalatszerzésnek bizonyultak. Steve Vaijal pedig érthetetlen módon egy jelenleg is folyamatban lévő interjúsorozatba keveredtem/sodródtam az elmúlt hónapok folyamán, ami több mint pikáns és még nem tudom, mit kezdjek vele. A legnagyobb élmény viszont Stewart Copeland kikérdezése volt a Police-időkről: életemben nem eszmecseréltem még ennyire szórakoztató módon bohém és renitens értelmiségi kozmopolita fazonnal.

Dalok

1. Ghost: Spillways
2. Ghost: Griftwood
3. Ghost: Respite On The Spitalfields
4. David Paich: Spirit Of The Moonrise
5. Ozzy Osbourne: Patient Number 9
6. Greg Puciato: Never Wanted That
7. Steve Vai: Teeth Of The Hydra
8. Greg Puciato: Lowered
9. Giant: Don't Say A Word
10. Out Of This World: Hanging On
11. Billy Talent: Forgiveness I + II
12. Girish & The Chronicles: Clearing The Blur
13. Saffire: Triumph Of The Will
14. Generation Radio: Why Are You Calling Me Now?
15. Sumerlands: Force Of A Storm
16. Megadeth: We'll Be Back
17. Red Hot Chili Peppers: Eddie
18. Kings Of Mercia: Liberate Me
19. A-Z: Trial By Fire
20. Polyphia feat. Steve Vai: Ego Death

Koncertek

Jó volt újra kimozdulni, az Iron Maiden bulija a Groupamában felejthetetlen volt, míg Győrben a Police doblegendája, Stewart Copeland nyűgözött le, de a Ghost is kellemes emlék marad, a hangzás hiányosságai dacára is.

Csalódások

Megint túl sokan hagyták itt a (zenész)világot: Taylor Hawkins, Christine McVie, David Andersson, Andy Fletcher, Alec John Such, Brett Tuggle, Michael James Jackson, Alan White és sajnos még lehetne sorolni. Lénárd Laci váratlan és tragikus halálát pedig továbbra sem sikerült megemészteni.

Reménységek

Úgy hírlik, hogy lesz új Giuffria. Adrian Vandenberg és Mats Levén közös lemeze ugyancsak izgatottsággal tölt el. Jó lenne egy Ghost DVD a mostani turnéról, na meg a régóta beígért Winger-, Extreme-, Sykes-, Sambora-, Anthrax- és Death Angel-anyagok. Kíváncsi vagyok az új Metallicára, de nagyon várom Peter Gabriel visszatérő lemezét és bírnék egy új Killer Be Killedet meg Baronesst. Lesz pár jelentéktelen koncert is Pesten, ezek közül nyilván a Leppard/Mötley-t várom leginkább tűkön ülve. Mozis szempontból szeretném, ha az ötödik Indiana Jones olyan jól sülne el, mint a Top Gun 2, az új James Bond pedig legyen Henry Cavill.

1. Aebsence: Sűrű
2. Sullen: Nodus Tollens Act 2: Ascension
3. Flood: Polarized
4. Disillusion: Ayam
5. Persefone: Metanoia

• Teramaze: Flight of the Wounded
• Zero Hour: Agenda 21
• Steve Vai: Inviolate
• John Norum: Gone To Stay
• Stryper: The Final Battle
• Porcupine Tree: Closure/Continuation
• Solidity: Evolution of Prodigality
• Archaic: The Endgame Protocol
• Needless: The Cosmic Cauldron
• Nest of Plagues: To Kill a God
• Rivers Ablaze: The Black Hole Era
• Evergrey: A Heartless Portrait
• Amorphis: Halo
• Coheed and Cambria: Vaxis II: A Window Of The Waking Mind
• Soilwork: Övergivenheten
• + Thy Catafalque: Mezolit – Live At Fekete Zaj

Koncert/fesztivál: Progcamp, mint mindig

Három szomorú esemény: Ted Kirkpatrick (Tourniquet), Lénárd László (HammerWorld) és Ribarics Tamás (Tales of Evening) halála

Várós 2023-ban: Salvus, Dystopia, Angetea új anyagai. Orphaned Land szimfonikus koncertlemez. Myrath lemez és magyar koncert. Újra mozgolódik a Twisted Into Form. Kanyarban a második Flood album a klasszikus Tourniquet alapembereivel. Egy – remélhetőleg – dinócsontokkal megpakolt új anyag a The Ocean műhelyéből. Új Europe lemez. Nyáron Prog Camp és Fekete Zaj. Közben meg sok jó Dalfutár epizód. Ja, és egy-két Carson Coma-koncert a gyermekeimmel.

Azt mondják, az idei év csakis kiváló lehet, hiszen ha már ennyit szívtunk 2022-ben, 2023-nak csodásan kell sikerülni. Úgy legyen, bár a magam részéről az óesztendő kapcsán sincs okom panaszra. A tavalyi év magánéleti szempontból is kifejezetten jól alakult számomra, és azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a színtér is rég látott pezsgésnek indult. A „soha nem látott méretű koncertdömping" kifejezés talán már külön keresőcímkét is kaphatna a Shock!-on, annyit emlegettük, de tény, hogy ennyi előadót – és köztük ennyi topligás bandát – még egyetlen évben sem lehetett elcsípni; már ha az ember bírta energiával és pénztárcával.

Szerencsére rengeteg zseniális koncertre juthattam el én magam is, a látott zenekarok névsora pedig egészen megdöbbentő. Tizenéves rockerként el sem tudtam volna képzelni, hogy egy ilyen line-upot mindössze 12 hónap alatt megcsíphetek. Hogy csak az igazán nagy kedvenceket említsem, a teljesség igénye nélkül: KISS, Mercyful Fate kétszer, Judas Priest kétszer, Iron Maiden, RHCP, Saxon, Tom G. Warrior, Nick Mason, Uriah Heep, Nazareth, Machine Head, Skindred, Sepultura, Sacred Reich, Steel Panther, Helloween, Necronomicon, Anneke van Giersbergen, Life of Agony, Brainstorm, Ghost, Dream Theater, Devin Townsend, Vio-lence, Xentrix, Artillery satöbbi. Már így visszaolvasva is beleszédülök, mennyi kellemes emlék marad meg 2022-ről. Annak ellenére viszont, hogy az idei volt a legjobb KISS-koncert, amit valaha láttam, hogy Anneke újfent csak tündökölt, és hogy mekkora élmény volt Tom G. Warriort először, a Mercyful Fate-et meg csaknem huszonöt év után újra látni, mégsem ezek a bulik jutottak fel a koncertélmények dobogójára. Oda ugyanis csakis az alábbiak kerülhettek: a Damian Wilsonnal felálló Arena minden várakozásomat felülmúló bulija egész egyszerűen visszaadta a kedvem az úgynevezett progresszív metál hallgatásához. A sokak által szidott, többek között Andor által nálunk is lehúzott Chili engem valahogy annak ellenére iszonyatosan elkapott, hogy lemezeiket vagy húsz éve csak ímmel-ámmal fogyasztom. A Puskásban viszont csurig töltöttek pozitív energiával, és bár nyilván nem volt hibátlan az az este, számomra „tökéletes helyen, tökéletes időben" élmény nyújtott.

Van olyan, hogy egy bandát már régóta hallgatok ugyan, de egyszer csak történik valami, és ekkor kerülnek be a legnagyobb kedvencek közé. Ez tipikusan lehet egy koncert vagy egy jól sikerült interjú, és a 2022-es MTV Headbanger's Ball két ilyet is eredményezett. A zseniális élő fellépések, valamint a Sean Killiannel történt beszélgetés miatt mind a Xentrix, mind a Vio-lence bekerült a személyes topligámba, és vélhetően már örökre ott is maradnak, így ez az este is egyértelműen az év koncertjei közé kívánkozik.

Mikor első körben gondolkoztam azon, hogy mely lemezek kerüljenek be az idei legjobb húszba, úgy voltam vele, hogy koncertek ide vagy oda, egy kissé talán soványka volt a termés. Aztán ahogy leültem összeírogatni, hogy mik is jöttek ki, sorra ugrott be, hogy jé, ez is milyen király lemez volt, az is milyen faszán sikerült. A Ghostot például eddig is kedveltem, de úgy igazán most fogtak meg, szóval én is azt mondom, a popos Ghost a legjobb Ghost. A Destruction – igen, lesz Release From Agony a Klasszikushockban – évek óta gyengélkedett, erre most kivágták a Diabolicalt, ami a legjobb cuccuk emberemlékezet óta, és nekem a Kreator Hate Über Allese is kifejezetten bejött. A teuton thrash színtér tehát jó évet zárt, csakúgy, mint az angol és tengerentúli vonal, hiszen a Xentrix a hőskor utáni legjobb anyagát készítette el, az új Megadeth is tök okés, a Vio-lence lerobbantotta az agyam, a Voivod Synchro Anarchyja meg szokásosan zseniális – ráadásul lett egy Away által tervezett tetoválásom is.

Progresszív vonalon a Threshold mindig hozza a szintet, én simán kajáltam a Star One-t is, az Arenával pedig új kedvencet is avathattam. Nem mehetünk el szó nélkül aztán a Machine Head visszatéréseként is aposztrofálható Of Kingdom And Crown mellett sem, amit rengeteget pörgettem, és valószínűleg még fogok is, csakúgy, mint a legmellőzöttebb ex-Sabbath-torok Tony Martin szólólemezét. Meglepően jó lett az új Skid Row is, azért pedig külön imádkozom, hogy Ripper maradjon végre azon a zúzósabb vonalon, amihez a Return To Death Row EP-n végre visszatalált, hiszen ez a Jugulatorrel és Beyond Fearrel rokon muzsika áll neki a legjobban.

Volt sok-sok jó lemez tehát – jóval több mint húsz –, de pontos sorrendet most sem fogok tudni állítani, hiszen hogy is lehetne összehasonlítani a szintipopos Ghostot BillyBio pattogó energiabombájával vagy a Nazareth nagyfaterrockjával? Ez tehát az év legjobb lemezeinek a sorrendje, úgy nagyjából, azzal, hogy a helyezések napról-napra változnak.

1. Voivod: Synchro Anarchy
2. Ghost: Impera
3. Tony Martin: Thorns
4. Star One: Revel in Time
5. Machine Head: Of Kingdom And Crown
6. Destruction: Diabolical
7. Vio-lence: Let the World Burn
8. Arena: The Theory of Molecular Inheritance
9. Megadeth: The Sick, The Dying... And The Dead!
10. Threshold: Dividing Lines
11. Xentrix: Seen Words
12. Kreator: Hate Über Alles
13. Ripper: Return To Death Row
14. Saxon: Carpe Diem
15. BillyBio: Leaders and Liars
16. Nazareth: Surviving the Law
17. Clutch: Sunrise on Slaughter Bay
18. Candlemass: Sweet Evil Sun
19. Skid Row: The Gang's All Here
20. A-Z: A-Z

Zenei fronton 2023-nak nem lesz könnyű dolga tehát, ha maga alá akarja gyűrni elődjét, az viszont már most látszik, hogy jövőre is lesz mit olvasni a Shock!-on. Júniusban megyünk Mötley-re Prágába (az itthoni, méregdrága üldögélést inkább kihagyom), augusztusban megnézzük a Blue Öyster Cultot Szlovéniában, szeptemberben meg ismét csak az Ayreont, szülővárosában, Tilburgban. Ezen túl lesz még itthon Henry Rollins, Roger Waters, Rammstein, Pantera meg remélhetőleg Ozzy is (praise be!), szóval az idei év is szépen hozza a nagy neveket. Ráadásul minden metalgitárosok leglegendásabbika, Tony Iommi új lemezt tervez, a Biohazard meg újjáalakult! Hát mi kell még?

1. Platon Karataev: Partért kiáltó
2. Thy Catafalque: Mezolit - Live At Fekete Zaj
3. Zeal & Ardor: Zeal & Ardor
4. Sigh: Shiki
5. Aebsence: Sűrű

Zenék

Zsibbasztó belegondolni, hogy a pandémiának bepucsító 2020 és az értékelhetetlenül szörnyű 2021 után az elmúlt év sem volt semmivel sem jobb elődeinél (sőt,...), de úgy látszik, erre kell berendezkedni. Mégis, valahogy zenefronton kezdett felvillanni valami a „régi szép idők" fényéből. A turnék újra beindultak, sőt, soha nem látott intenzitással váltották egymást a neves és kevésbé neves zenekarok (ne legyenek illúzióink, nyilván mindenki most akarta pótolni a Covid-19 miatt kiesett bevételt), és igen nagy nevek adtak ki visszatérőnek is nevezhető, vagy éppen csak megszokott rendben érkező stúdiólemezeket.

Én viszont talán kölyökkorom óta nem hallgattam annyira kevés zenét, mint az elmúlt évben, ami egyrészt végzetesen visszafordíthatatlan vénülésem hozadéka lehet, másrészt viszont még régi nagy kedvenceim (például Ozzy papa, Clutch, The Hellacopters) új anyagainál is azt éreztem első-második hallgatásra, hogy ez valahogy nem az igazi. Aztán később persze beértek a dolgok, de akkor is, kicsit furcsa volt az élmény. Na mindegy, a legtöbbet talán ezek pörögtek nálam tavaly:

• Avatarium: Death, Where Is Your Sting
• Candlemass: Sweet Evil Sun
• Clutch: Sunrise On Slaughter Beach
• Crowbar: Zero And Below
• Elder: Innate Passage
• Ghost: Impera
• Killing Joke: Lord Of Chaos (EP)
• Korn: Requiem
• Kreator: Hate Über Alles
• Machine Head: Of Kingdom And Crown
• Megadeth: The Sick, The Dying...And The Dead!
• Monster Truck: Warriors
• Ozzy Osbourne: Patient Number 9
• Rammstein: Zeit
• Slipknot: The End, So Far
• Stabbing Westward: Chasing Ghosts
• The Cult: Under The Midnight Sun
• The Hellacopters: Eyes Of Oblivion
• Tulpa: How To Create...
• Eric Wagner: In The Lonely Light Of Mourning [2022 legjobb lemeze]

Koncertek

Ahogy már említettem, ebből aztán volt dögivel. Mindenhová nyilván nem lehet eljutni, de amin ott voltam (például Elder/Pallbearer; Soen; Lamb Of God/Kreator; Life Of Agony/Pentagram; The Cure), egyetlen kivétellel mind tetszett is. Ez az egy a puskásos Red Hot Chili Peppers volt, ami amúgy szintén régi nagy kedvenc, de valahogy mégsem lett olyan magával ragadó élmény, mint vártam volna. Annak idején leírtam, miért, úgyhogy inkább nem is ismételném magamat.

A Gojira és a Pearl Jam kihagyását utólag nagyon bánom, a Tool viszont ismét életre szóló élményt jelentett, és szerencsére nem is hajítottak ki róla meg nem engedett telefonhasználat miatt (pedig volt részemről is egy minimális).

Reménységek

Ilyen elcseszett esztendők után már ki a fene reménykedik bármiben is? Az viszont biztos, hogy nagyon érdekel, hogy mihez fog kezdeni az újra a klasszikus felállásában küzdő Biohazard, és még inkább, hogy mihez a legkevésbé sem klasszikus felállásában érkező „Pantera" (hogy ők most hullarablók vagy tisztes megemlékezők, mindenki döntse el saját maga).

Csalódások

Tavaly is történt jó pár tragikus haláleset, amelyek közül én most csak kettőt emelnék ki: két, teljesen eltérő területen tevékenykedő embert, akik azonban alapvető hatást gyakoroltak zenei ízlésvilágomra. Szegény jó Lénárd Lacit a Metal Hammernél, illetve Angelo Badalamentit, aki David Lynch házi dalszerzőjeként gondoskodott róla, hogy soha ne felejtsem el például a Twin Peaks főcímdalát.

A (viszonylag) fiatalabbak közül pedig számomra Taylor Hawkinsért rohadt nagy kár, furcsa, hogy ez a mindig mosolygós, életvidám tréfacsinálónak tűnő fickó úgy végezte, ahogy. De hát, így megy ez.

Amik marhajók voltak

1. Disillusion: Ayam
2. Arena: The Theory Of Molecular Inheritance
3. Bad Omens: The Death Of Peace Of Mind
4. Michael Romeo: War Of The Worlds, Pt. 2
5. Psycroptic: Divine Council
6. Animals As Leaders: Parrhesia
7. Arjen Anthony Lucassen's Star One: Revel In Time
8. Author & Punisher: Krüller
9. black midi: Hellfire
10. Chat Pile: God's Country
11. Decapitated: Cancer Culture
12. Dir En Grey: Phalaris
13. Grim Salvo: Mildred
14. Ikarus: Plasma
15. John Zorn: Spinoza
16. Karl Sanders: Saurian Apocalypse
17. Laibach: Wir Sind Das Volk
18. Lalu: Paint The Sky
19. The Flower Kings: By Royal Decree
20. Voivod: Synchro Anarchy

Amik csak jók voltak

• Abbath: Dead Reaver
• Absent In Body: Plague God
• Allegaeon: Damnum
• Alter Bridge: Pawns & Kings
• Autopsy: Morbidity Triumphant
• Bloodywood: Rakshak
• Blut Aus Nord: Disharmonium-Undreamable Abysses
• Bunuel: Killers Like Us
• Corpsegrinder: Corpsegrinder
• Fallujah: Empyrean
• Fit For An Autopsy: Oh What The Future Holds
• Lorna Shore: Pain Remains
• Marillion: An Hour Before It's Dark
• Meshuggah: Immutable
• Rammstein: Zeit
• Satyricon: Satyricon & Munch
• Septicflesh: Modern Primitive
• Strigoi: Viscera
• Tallah: The Generation Of Danger
• Tersivel: To The Orphic Void

És amik voltak, de minek

• Ashes Of Ares: Emperors And Fools
• Bloodbath: Survival Of The Sickest
• Disturbed: Divisive
• Immolation: Acts Of God
• King's X: Three Sides Of One
• Machine Head: Of Kingdom And Crown
• Ozzy Osbourne: Patient Number 9
• Slipknot: The End, So Far

Az év sokat hallgatott lemezei

• Avatarium: Death, Where Is Your Sting
• A-Z: A-Z
• Journey: Freedom
• Kings Of Mercia: Kings Of Mercia
• Kirk Hammett: Portals
• Kreator: Hate Über Alles
• Machine Head: Of Kingdom And Crown
• Megadeth: The Sick, The Dying... And The Dead!
• Michael Romeo: War Of The Worlds, Pt.2
• Saffire: Taming The Hurricane
• Satan: Earth Infernal
• Saxon: Carpe Diem
• Scorpions: Rock Believer
• Skid Row: The Gang's All Here
• Thunder: Dopamine
• Voivod: Synchro Anarchy
• Zero Hour: Agenda 21

Bónusz: Ozzy, Threshold, King's X, Bonded, Queensryche, Lana Lane

Az év koncertjei

Szerencsére tényleg visszatérni látszik az élet a koncertiparba, más kérdés, hogy most másféle gazdasági válság révén leginkább a logisztika ördöge törli a turnékat. Ezzel együtt az év végi felhozatal űberelhetetlen: Anneke, Artillery+Whiplash+Xentrix+Vio-lence, Uriah Heep.

Előtte télen: Rick Wakeman Győrben

Nyáron: a Mercyful Fate mindent vitt a FEZEN-en, emellett az Opeth és a Nick Mason's Saucerful Of Secrets, meg a többi, amiről lemaradtam.

1. Megadeth: The Sick, The Dying... And The Dead!
2. godfater.: 0
3. Thy Catafalque: Mezolit – Live at Fekete Zaj
4. Ghost: Impera
5. Candlemass: Sweet Evil Sun
6. Abbath: Death Reaver
7. Ozzy Osbourne: Patient Number 9
8. Ereb Altor: Vargtimann
9. Avantasia: A Paranomal Evening With The Moonflower Society
10. Avatarium: Death, Where Is Your Sting
11. Amorphis: Halo
12. The Dead Daisies: Radiance
13. Machine Head: Of Kingdom And Crown
14. Needless: The Cosmic Cauldron
15. Hammerfall: Hammer Of Dawn
16. Red Hot Chili Peppers: Unlimited Love / Return Of The Dream Canteen
17. Soilwork: Övergivenheten
18. Soulfly: Totem
19. Xentrix: Seven Words
20. Stratovarius: Survive

Az év albumai

Szokásomtól eltérően, vagy mondjuk inkább úgy, akaratomtól eltérően most kevesebb energiám jutott a firss anyagokba való beletemetkezésre, aminek több oka is volt, jórészt inkább privát, civil vonalról. A „top 20" alapesetben is nyomorkötelezett, minden soha nem fér bele, és a legtetejétől eltekintve a sorrend is inkább hangulatfüggő, esetleges, ha úgy tetszik, a fentebbiek miatt azonban ezúttal akadnak olyan idei kiadványok is, amikre nem maradt, vagy nem maradt elég időm, pedig lehetséges, hogy utóbb már be tudnának kerülni a fentebbi listába is. Újévi fogadalom, hogy '23-ban ez nem fordulhat elő még egyszer!

Az év koncertjei

Hellyel-közzel visszaállt a világrend, már ami a koncerteket illeti, újra lehetett válogatni a lehetőségek közt, még akkor is, ha nem volt az a súlyos dömping, mint anno a békeidőkben, és nyilván az élet ránk szabta nyomorúságok is fogják az ember kezét. A seggemen megülni persze így sem sikerült, a 2022-es év legnagyobb attrakciója pedig (számomra) egyértelműen a négy napra hízott belga Graspop fesztivál volt. Az ottani felhozatal nehezen üthető, és pár igazán kiemelkedő élmény és onnan származott. Nagyobb, kisebb nevek is. Alice Cooper, aki „csak" a szokásosat hozta, de elképesztő feelingesen, vagy a Judas Priest, akik kétségkívül korukat hazudtoló erőben vannak. A Blues Pillstől is az egyik legjobb volt, amit valaha láttam, és bizony az akkor még az új dalokat titkolgató Megadeth is nagyot domborított. Ha különlegességekben kell tobzódjak, akkor viszont a Down elképesztő súlyú egy órája kapja a pálmát, meg az Ugly Kid Joe tét nélküli nosztalgiabulija, a koronaékszer pedig a Bütcheré, akik talán sosem találnak ki az undergroundból, de ez független attól, hogy az a vehemens speed-thrash-heavy őrület nálam kábé mindent vitt. A cseh MOR ehhez képest visszafogottabb volt kiemelkedő pillanatokban, ott a The Dead Daisies vert le a lábamról, a ritkaságszámba menő Shakra pedig az abszolút pozitív meglepetés volt élőben is. Ezt leszámítva a kinti kiruccanások idén jórészt elmaradtak (lett volna még egy Ereb Altor-klubbulim Bécsben, de ott a teljes turné elmaradt...), a szokásoshoz képest visszafogottabb volt a garázdálkodás. Helyette viszont itthon is bőven lehetett miben tobzódni.

Az Iron Maiden esetében a pesti buli jobban sütött (szimplán a sötét miatt is), az év tekintetében ők is toplistásak. A Helloween / Hammerfall páros is lenyűgözött, Weikathék különösképp, ők a visszatérés óta még nem voltak képesek csalódást okozni. Hasonlóképp az Amon Amarth / Machine Head párosa, előbbi még grandiózusabb volt, mint korábban, utóbbi pedig minden finomkodás nélkül vert a földbe. Bízom benne, Flynn úr is megértette, a Catharsis-féle kósza kitérőkkel csak maga alatt vágja a fát. A Powerwolf önnönmagán is túlnő lassan, igazi gépezetté nőttek, őket is bármikor megbírom. A Uriah Heep picit akusztikus, jórészt meg hagyományos év végi koncertje is lenyűgözött, a fura ülős színháztermes közeg ellenére is. A Carcass is gyilkos volt, bár rövid, de tömény. Mindenképp kiemelném a Headbangers Ball turnét is a Whiphash / Xetrix / Artillery / Vio-lence felhozatallal, ahol a négyből három elve olyan név volt, amire akár egy évvel korábban sem igen álmodtunk volna. Ha az idei kuriózumokat is rangsorolni kellne, ez a csomag fixen dobogós lenne. És el ne feledkezzek az Unto Othersről, akik egészen sajátos módon vegyítik a sötét, darkos felhangokkal elővezetett metaljukat ezekkel a gótos darkos ízekkel. A Ghost még, amit mindenképp megemlítenék, ahol Papa Emeritus élőben lassan annyi permutáción ment már át, hogy pápai identitását lassan el is veszti, a show az eddig legjobb volt, amit láttam tőlük. Évzárónak pedig a Nightwish is nagyon kellemes élményt adott, főleg, ha már a FEZEN-es fellépés sajnos kimaradt. Hirtelen ezek ugrottak elő, ám így is szinte biztos vagyok benne, hogy van, amit kifelejtettem, pedig kiemelésre érdemes lett volna.

Magyar fronton is sok mindent láttam, heti egy-két buli biztosan akadt mindig. Ezen a vonalon a kvázi szupergroup godfater. az abszolút meglepetés, ahol a nevek alapján vártam ugyan, hogy jó legyen, de ezzel együtt is állva hagytak minden alkalommal (márpedig egy kivételével minden eddigi budapesti koncertjükön ott voltam). A Thy Catafalque összes bulija is szanaszét vitt, alig várom az idei évben a Parkos jelenést. Az Ossian debreceni koncertjét is kiemelném, ahol az agyig telt Lovardában olyan népünnepély kerekedett, ami még úgy is hatással volt rám, hogy őket azért minden évben minimum öt-hat alkalommal látom, így van fogalmam arról, mennyire elkötelezett és fanatikus a táboruk. Különleges volt a Tankcsapda félig-meddig zártkörű A38 bulija is a teljes Connektor albummal, rég voltam olyan TCS-bulin, ami ekkora időutazást hozott volna. És persze, a Kukovecz-mentes klasszik Gép-felállás Totális Metal néven szintén kimaxolta ezt az érzést a Budapest Parkban.

Az év csalódásai

Itt leginkább a sajnos már rutinszerűen érkező zenészhalálok szomorúak, sok esetben sajnos szimplán koruk okán. Közeleg az az idő, amikor a régi nagy generáció tényleg elkopik majd, és bár a folyamat a maga módján természetes valahol, látni és megélni elég szomorú érzés. Ami valójában is megütött, az Lénárd Laci elvesztése volt. Ezen túl a turnélemondások, átütemezések hozták inkább a csalódásokat. Az Atheist lemondása három nappal turnéstart előtt érzékenyen érintett, a bécsi Ereb Altor-bulit is módfelett vártam. A Serious Black sajnos kevésbé lepett meg – lehet, hogy a nagy csapatok telt házak, vagy közel telt házak előtt tolják Pesten mondjuk, több ezer emberrel akár, ez azonban nem reprezentatív a nagy egészre vetítve, a hozzájuk hasonló kis kaliberű turnékat pedig erősen húzza az ág a mai időkben. Élőben is volt pár harmatosabb zenei élményem, ezek közül a Deep Purple volt érdekes, akik a magukhoz képest rutinszerű bulival, meg egy formán kívül teljesítő Gillannel sajnos ezúttal nem tudtak igazán magukkal ragadni. Ami a friss zenéket illeti, Kirk Hammett EP-je eléggé nagy lufi sajnos, a Manowar régesrég húzódó új anyagához készült narrációban és körítésben fuldokló digitális EP-je meg kvázi nevetséges, és hát az Ugly Kid Joe-tól is izgalmasabbat vártam, de albumok tekintetében igazi nagy csalódás amúgy nem ért, ez legalább pozitív.

Remények és hasonlók

Amitől sokat várok, az elsőként is az új Metallica-album (hogy, hogy nem), az eddig kihozott dalok több mint biztatóak. Hasonlóképp mozgat a Mr. Big újraéledése, várnám, hogy a Manowar is megmozduljunk végre lemezfronton is (meg azt a pár szórványos koncertet leszámítva élőben is). A potenciál pedig ott van/lenne, csak hát... A Guns N′ Roses is kihozhatná végre a teljes lemezt, valóban új dalokkal, hogy továbbra is a nagy neveket simogassam. Az underground kapcsán, várnék új Bütcher-albumot, új Stalkert, új Vulture-t is, és persze az új Vektor is igencsak esedékes volna már. Az elszállt bluesos vonalról meg a Blues Pills, de a Jess And The Ancient Ones kapcsán is reménykedem, előbbinél mostanra beért az utolsó album is, utóbbinál meg a covid full eltörölte a koncerteket, így papíron már kész is kellene legyenek az új albummal. Lássuk! Magyar fronton egy új Agregator-albumot vizionálnék, meg egy új Akelát is, hátha. Ozzyt is idetenném, bár vele kapcsolatban kábé csak a csodában reménykedem, mert ahogy a mostani hírek alapján áll, amikor egy bevásárláshoz is bot és támogató kar szükséges, nehezen tudom elképzelni, hogy májusban egy komplett turnét le tudjon nyomni. Kerry King is túl sokat beszél a Slayer utáni új csapatáról, de keveset se mutat, remélem, ez is változik az idei évben. Az új Ville Valo-albumtól is sokat várok, kvázi egy régi HIM-érzetet, ez napokon belül ki is derül már, ahogy az is, az Obituary eddigi előzetes dalai után lesz-e olyan jó a teljes lemez is, mint ahogy várom.