Shock!

Ismét elröppent egy év, ismét megjelent egy sor lemez, ismét neves és kevésbé neves előadók egész sora tette tiszteletét Magyarországon, mi pedig szokás szerint, a magunk módján és tempójában igyekeztünk lekövetni ezt. A teljesség igénye ugyan megvan bennünk, az idő és az energia azonban sajnos véges, mostanra pedig olyan terebélyessé vált a rockszíntér, hogy gyakorlatilag esélytelen lenne mindent feldolgozni – a következő hetekben még szokás szerint nagyban fáradozunk majd a 2023-as termés restanciáin az alábbi listákról. Arról azonban már most elindítjuk az eszmecserét az alábbi összegzésekben, hogy mi végre és kinek jelenik meg egy sor lemez, és vajon mennyit fogjuk ezeket emlegetni öt-tíz-tizenöt év múlva. Ez volt tehát a tavalyi év a Shock! szerzőinek szemével (volt, aki idén felmentést kért a listázás alól, de természetesen továbbra is velünk van).

A szerkesztőség kedvencei

1. Metallica: 72 Seasons
2. Overkill: Scorched
3. Winger: Seven
4. Extreme: Six
5. Katatonia: Sky Void Of Stars
6. Trevor Rabin: Rio
7. Riverside: ID.Entity
8. The Ocean: Holocene
9. Thy Catafalque: Alföld
10. Subsignal: A Poetry Of Rain

Valentin Szilvia

Lemezek 2023-ból, amiket megkedveltem

Minden évértékelőnél azon merengek, hogy mintha egyre jobban vágtatna az idő. Persze ennek is megvan a maga elmélete, kis guglizással megtalálod te is. Az évértékelőm összegzésénél szokás szerint úgy éreztem, most sem hallgattam meg annyi új lemezt, amiből ki tudnék hozni egy listát. Az előző években kiderült, hogy ez nem így van – idén ellenben nem csalt a megérzésem. De hát nem túl meglepő ez, hiszen a tavalyi felhozatalt és a lejátszási listámat látva erősen kiviláglik, hogy a zenehallgatási kedvem az év felétől erősen bezuhant, ráadásul tartósan. Helyette meredeken felfelé ívelt a podcastok, YouTube csatornák hallgatása – nem zenei témában. Lehetne boncolgatni az okokat (nem fogom), de bevallom, az utóbbi években egyre kevésbé támad kedvem meghallgatni olyan „új" zenekarokat, akik újrahasznosítják valamelyik „régi", kisebb-nagyobb, már befutott-kifutott csapat zenei világát. Hiába jobb esetleg a produkció összességében, nincs hozzá türelmem, és bizony néhány másodperc alatt simán el tudok kaszálni már bármit. De ennyi elég arra is, hogy tudjam: a zene okés, de nem nekem szól, csak nincs már kedvem időt pazarolni rá. Nem tudom, hogy lesz-e ebben bármiféle változás vagy ez az öregedés természetes velejárója, és én is egyre jobban beleragadok a régi kedvencekbe (a világ meg elmegy mellettem ilyen szempontból). Ennek megfelelően például többet ad nekem érzésben a Metallica legfrissebb lemeze, ami igazából sok újat nem mond, de puha fészekként öleli körbe a lelkemet, ellenben egy háromszáz követővel rendelkező tadzsikisztáni csapat kísérleti, műfajösszevegyítő produkciója nem mond már semmit, nem érint meg. Összegezhetném úgy is mindezt, ami akármilyen kellemetlen is, de ki kell mondanunk: a metálnak ebben a formájában nincs már jövője.

Persze ez nem jelenti az, hogy a koncertek sem érdekelnek, sőt, azok ugyanúgy életmentő energiát hoznak még mindig, és ez a folyamat augusztus elejéig egy szédületes júliussal meg is volt, aztán ez az élményfolyam is zuhanórepülésbe kezdett. Ősszel még rávettem magam néhány koncertre, de valamiért, a mindenféle körülmények miatt nem jött az az energia, amit vártam, utána meg hiába lett volna pár olyan esemény, már nulla kedvem volt elindulni egy borítékolhatóan ugyanolyan körülmények között zajló estéhez, ami nem feltölt, hanem megint csak elveszi az energiát.

Szóval nehéz volt összeszednem húsz lemezt, nem is sikerült, csak tizen-párat, és fel is tettem magamnak a kérdést, hogy tényleg ANNYIRA jók-e ezek, vagy csak a listamániám miatt raktam fel őket. Aztán úgy döntöttem, inkább lecsipegetem a sallangot és meghagytam tízet, azok legalább tényleg emlékezetesek. A kevesebb legyen több elvén alapulva az alábbi lett a sorrendem, aminél az első három betonbiztos, az utána lévő sorrend hangulat szerint változik:

1. Einar Solberg: 16
2. Metallica: 72 Seasons
3. Depeche Mode: Memento Mori
4. In Flames: Foregone
5. Till Lindemann: Zunge
6. Måneskin: Rush
7. Rolling Stones: Hackney Diamonds
8. Thy Catafalque: Alföld
9. Ray Alder: II
10. Katatonia: Sky Void Of Stars

2023-ból igazából egy darab tízpontos lemezt tudok megemlíteni: Einar Solberg szólólemezét. Hibátlan mestermű. A Metallica nekem bejön, tudok lelkesedni, mint ahogy a Depeche Mode csodálatos megszólalású új albumáért is (rég tetszett ennyire DM-lemez). Az In Flames meglepően erős formában van, Till Lindemann meg jól jött ki végül a sok mindenféle mögül, és a másféle szerzőgárda is jóféle irányt mutat. A Måneskin számomra egyfajta reménység kategória, lesznek még meglepetések tőlük érzésem szerint. A Rolling Stonestól nem vártam ennyira durván jó zenei anyagot, méltó karrierzárás (vélhetően ez azért az lesz), és a Thy Catafalque futószalagon szállított új lemeze eléggé betalált nálam. Ray Alder második szólólemeze is remek, kár, hogy el fog sikkadni teljesen, a Katatonia meg jobbá érett, mint amit reméltem anno tőle.

Lecsúszott a listáról, de szeretettem hallgatni a Redemptiont, The Winery Dogs hármas albumát, rengeteget hallgattam a Slowmesh szintén hármas lemezét, itthonról még a Stardust is kiváló albumot hozott (velük egy élő találkozást várok már nagyon). A Host produkciója is bőven szeretnivaló, mint ahogy Jo Quail kísérleti zenéje is. A Wingert meg ANNYIRA akartam imádni, de félig-meddig a csalódások közé kell, hogy rakjam, egyszerűen nem hozta azt, amit az előző kettő, hogy nonstop pörögjön. Nagyon utánérzéses a legtöbb dal, az egyetlen tízpontos szerzemény a Broken Glass (de sajnos nagyon hallani, hogy Kip hangja már nem OLYAN), a többi közepesen semmilyen.

Egyébirént meg: jé, volt Overkill is? Esküszöm, ebből sem emlékszem egy hangra sem. A Prong is hiába megbízhatóan jó már a sokadik lemez óta, abból sem rémlik semmi, pedig párszor átpörgettem. A Riverside sem fogott meg annyira, mint reméltem, az Extreme sem ütött be, és a Bad Wolvesnek sajnos nem tett jót az énekescsere. A Cannibal Corpse-ot meg simán elfelejtettem meghallgatni, de biztos jó, illetve ugyanolyan, mint az előzőek bármelyike. Jó lett a Duran Duran (de hát az nem teljesen friss dalgyűjtemény ugye), Steve Lukathert is kellemes hallgatni, bár elég fapados lett a megszólalása. Kiváló lett az új Blind Myself is, de nem talált el annyira, mint a Négyszögöl.

Ha nagyon a szívemre teszem a kezem, felpakolhattam volna ezeket a listára, de akár az Overkill, akár a Prong, akár bármelyik standard kedvencem pontosan ugyanolyan és egyben megkülönböztethetetlen albumokat készít már jó ideje. Amit épp akkor hallgatni jó, de ha visszanézem a három-öt vagy több évvel ezelőtti listáimat, és belefutok pár ilyen névbe, ha pisztolyt tartasz a fejemhez, sem tudok felidézni semmit. És talán ez nem feltétlenül az egyébként rettenetes rövid távú memóriám hibája. Szóval legyen a listám rövidebb, de legyenek rajta totálisan különböző stílusú lemezek, amelyek nem fognak feledés homályába veszni akár pár hónap múlva.

A 2023-as év legklasszabb élő eseményei

Koncertek terén más a helyzet, ott megvolt a csúcskategóriás élményfaktor nem egy esetben – de visszanézve eszementül sok dolgot ki is hagytam, ami pedig papíron előre betonbiztos lett volna. Így tehát egy kiváló Katatoniával indult az év januárban (érzésre most mintha több éve lett volna már), februárban a Soilworknek örültem, márciusban pedig már Robbie Williamsért rajongtam az Arénában. Éles váltással a Cannibal Corpse varázsolt el kicsivel később, áprilisban Joe Satrianit bámultuk meredten a fotós kompániával, majd másképp, másokkal egy újabb nagyágyút, a monstre látványvilággal érkező Roger Waterst a MVM Dome-os szeánszán. Szabadtéren a Thy Catafalque Budapest Parkos megmérettetésével kezdtem május elején (bár ne lett volna olyan rettentően hideg még), nem sokkal később az Arénában tarolt a Måneskin, majd vissza az MVM Dome-ba a felemás Def Leppard/Mötley Crüe-estre. A májusi hónapot a második napos Panterával zártam a Barbában, ami várakozásomon felül teljesített.

A júniust Dan Patlanskyvel kezdtem az Analogban, majd a megunhatatlan Hans Zimmerrel folytattam, szinte rögtön utána a Crowbar/Voivod pakolta le az arcunkat a Dürerben. A robogó vonat a csodálatos Gojirára is elvitt, és még abban a hónapban egy nosztalgikus és korrekt The Cultot is megvillantott. Aztán eljött minden idők egyik legklasszabb hónapja, a július, ami egy kimondottan bombasztikus Tom Jonesszal indított. Egy héttel később Szolnokon Kiefer Sutherlandet figyeltem árgus szemekkel, majd jött minden idők megaélménye, a dupla budapesti Rammstein. Gyermeki módon képes vagyok örülni az ilyen eseményeknek, mindkét nap más és más dolgok miatt maradt örök emlék. Még mindig csak július közepénél tartok, és a sokadik fellépőn merenghetek, a Nagy Öregek egyikén, a Deep Purple-ön, akiket vétek bármikor is kihagyni. Utána rögtön igazi vonatra ültem és mentem megnézni Bruce Springsteent Bécsben, másnap vissza, este pedig rohantam a Guns N' Rosesra, végre újra itthon. Axl jó formában volt, jó volt a kedve is, ennek megfelelően parádésra sikeredett a hangulat. Július végét pedig a csodálatos, kicsit még gyászoló, de remek formában lévő Depeche Mode-dal zártam a Puskásban. És egy ilyen felfelé ívelő menet után jött augusztus elsején a Kreator/Biohazard/Sacred Reich trió, akik legyalultak mindenkit, utána pedig...

...számomra mintha megszűnt volna a koncertszezon, meg úgy minden egyáltalán. Legközelebb a Paradise Lostot láttam, de az már október volt és nem is kapott el a gépszíj sajnos, a The Winery Dogs sem úgy, ahogy vártam (nem, nem szeretek fázni sehol). Az arénás Black Veil Brides/Halestormra már tényleg szinte csak azért mentem, mert elvonási tüneteim voltak, és hát Aréna, ellenben szórakoztatóbbra sikeredett, mint vártam. Minden idők egyik legnagyobb blöff-haknizenekarában, a The Dead Daisiesben én jobban örültem volna, ha megmarad Glenn Hughes, legalább még egy hazai koncert erejéig, de a csillagok nem így álltak és képtelen voltam rávenni magam arra, hogy vacogva nézzem meg őket év végén Corabival. Szóval a 2023-as évnek is megvoltak a maga szinuszhullámai.

Az idei évben is van már most jó pár koncert, amit várok, és lesz egy brutálsúlyos ámokfutásom júniusban, egyelőre még fogalmam sincs, hogy fogom kilogisztikázni egy részét, de majd valahogy megoldom. (jó ötletnek tűnt jegyvásárláskor, mondjuk így).

Ami várok 2024-ben és minden más

Nyilván a tavalyi év legnagyobb durranása Mike Portnoy és a Dream Theater összeborulása, ami várható volt már – valamikor. Sajnálom, hogy emiatt sok érdekes formációtól elesünk, de remélhetőleg a The Winery Dogs marad. A Dreamet meg ha oda jut a produkció, úgyis elhozza hozzánk valamelyik szervező előbb-utóbb, és nem meglepő módon örömmel nézném meg.

Lemezmegjelenést nem várok már, a nagyobb kedvenceim épp nem abban a fázisban vannak, talán egy kivétel mégis akad: az idei évben meg Jeff Loomisra vetem könyörgő pillantásom, legyen az zenei anyag vagy élő fellépés.

A KISS pedig tényleg, igaziból letette a lantot. Ezzel pedig egy jelentős korszak ért véget, de fogalmazhatok úgy is: valami örökre elveszett.

Draveczki-Ury Ádám

1. Ahab: The Coral Tombs
2. Kvelertak: Endling
3. Enslaved: Heimdal
4. Nitrate: Feel The Heat
5. Enforcer: Nostalgia
6. Elegant Weapons: Horns For A Halo
7. Metallica: 72 Seasons
8. Rolling Stones: Hackney Diamonds
9. Vandenberg: Sin
10. Trevor Rabin: Rio
11. Extreme: Six
12. Winger: Seven
13. The Defiants: Drive
14. Stardust: Kingdom Of Illusion
15. Dying Fetus: Make Them Beg For Death
16. Cattle Decapitation: Terrasite
17. Asinhell: Impii Hora
18. Ray Alder: II
19. Foo Fighters: But Here We Are
20. Staind: Confessions Of The Fallen

És még egy csomó minden, ami nem fért be az első húszba: sok-sok év óta először Depeche Mode, In Flames és Unearth, a mindig megbízható, betonbiztos játékosok közül Obituary, Overkill, Cannibal Corpse, Prong, Cirith Ungol és Uriah Heep, az újítók sorában TesseracT és Code Orange, remélhetőleg nem utoljára The Winery Dogs és Dokken, kellemes halálmadárkodásnak Isole, Grave Pleasures, Host, sőt, The 69 Eyes, a szokásos minőségben Baroness, Voyager és Arjen Anthony Lucassen, utóbbi ezúttal Supersonic Revolutionként, kuriózumként Dave Lombardo szólóban, sötét durvulatként ...And Oceans és Helfró, kellemes bónuszként Nighthawk, Haunt vagy The Abbey, itthonról Blind Myself és Omega Diatribe, más vonalról Meteor és Gunship. Sorolhatnám még, de nem teszem, valami úgyis kimarad.

A súlyosabb műfaj állapotáról ezerszer kifejtettem már a véleményem, és sajnos nem feltétlenül változik az évek múltával – vagy legalábbis pozitív irányba semmiképpen. Maradjunk annyiban, hogy továbbra is sok jó zene van, és végső soron alighanem ez a lényeg – de azért jólesne, ha egy metálmagazint fellapozva, bármilyen rockoldalt, kiadói hírlevelet megnyitva, netán a saját hírrovatunkat töltve minimum 70-80 százalékban nem negyven- vagy még inkább ötvenpluszos arcokat látnék a fotókon. Masszírozhatja magát mindenki az egy évre előre teltházas Wackennel, Hellfesttel és társaival, az izlandi, feröeri, dél-dakotai, akármilyen zseniális underground black- és death-projektekkel, netán azzal, hogy „de hát az unokaöcsém 14 éves, és imádja az AC/DC-t meg a Metallicát", ezzel próbálva igazolni, hogy a műfaj él és virul. Csakhogy a műfaj hosszabb távon akkor tud megújulni, ezáltal ténylegesen élni és virulni, ha a legkurrensebb dolgokat fiatalok játsszák fiataloknak. Ez ma a metálban távolról sincs így, pár szórványos kivételtől eltekintve a 20-25 év alatti korosztály gyakorlatilag teljesen eltűnt a rocktáborból, a rockkoncertekről, mindenhonnan. És ez bizony még a '90-es évek oly sokat kárhoztatott alternatív korszakában sem volt így. Aki eközben – a skála másik oldalán – nem veszi észre, hogy napjainkban már a Broadway-musicalek világa is a hip-hop felé tapogatózik, netán Azahriah három Puskását, Krúbi, Dzsúdló, Beton.Hofi, a Follow The Flow és társaik elképesztő sikereit, a jelenlegi nemzetközi és hazai fővonalas generáció gyakorlatilag totális rockmentességét leírja annyival, hogy ez csak egy múló divathóbort, és majd visszalendül az inga, az valami nagyon alapvetőt nem ért. Nincs hová visszalendülni. Már egy másik ingát nézünk.

Az év dalai

1. The Defiants: Against The Grain
2. Metallica: You Must Burn!
3. Nitrate: Big Time
4. Vandenberg: Baby You've Changed
5. Metallica: Inamorata
6. Grave Pleasures: Meet Me When The Shooting's Done
7. Nitrate: All The Right Moves
8. In Flames: Meet Your Maker
9. The Defiants: Go Big Or Go Home
10. Kvelertak: Endling
11. Winger: Tears Of Blood
12. Stardust: Losing Me
13. Dying Fetus: Compulsion For Cruelty
14. The 69 Eyes: Drive
15. Ahab: Colossus Of The Liquid Graves
16. Enslaved: Caravans To The Outer Worlds
17. The 69 Eyes: California
18. Extreme: Rise
19. Winger: Heaven's Falling
20. Staind: In This Condition

Az év koncertjei

Élő bulik tekintetében igazi nosztalgiatrip volt számomra a 2023-as év, hiszen leghatalmasabb és legfontosabb kölyökkori kedvenceim közül több is eljutott Magyarországra. Az első helyre a Pantera két végtelenül forró hangulatú estéje kívánkozik. A körítést megspórolom, tisztában vagyok az ellenérvekkel, némelyiket valamennyire élem is. Ezzel együtt, pusztán zeneileg és feelingre ez a Pantera bizony jobb koncerteket adott, mint amilyet 1998-ban, már a leszállóágra ráfordulva láthattunk Budapesten az igazi Panterától. Az egyszerre euforikus, nosztalgikus, szentimentális és tomboló légkört pedig tényleg semmihez sem tudom hasonlítani.

Hasonlóan örök élmény marad, hogy miután ilyen-olyan okokból évtizedeken át elkerültük egymást, végre a Def Leppardot is megnézhettem, és fikarcnyi csalódást sem okoztak, gyakorlatilag tökéletes koncertet adtak az MVM Dome-ban. A Guns N' Roses háromórás monstre show-ját és a Depeche Mode hihetetlenül hangulatos buliját is hallatlanul élveztem a Puskásban. És ha már további gyerekkori ikonok, a Panterához hasonlóan a Biohazard klasszikus felállását, illetve a Fear Factoryt sem nagyon láttam még a tavaly Budapesten mutatottnál jobb formában. Előbbi esetében a Kreator és a Sacred Reich is nagy élményt jelentett, utóbbinál pedig hazudnék, ha azt állítanám, hogy Heidi Shepherd elementáris előadásának köszönhetően nem nőtt nagyot a szememben a Butcher Babies is. Ja, és a Leppard után, a maga tróger módján természetesen a Mötley Crüe is elszórakoztatott, de a fülsiketítő és végtelenül torz hangzásra náluk sajnos nincs mentség, ezen a szinten egyszerűen nem lenne szabad beleszaladni ilyesmikbe.

Tragédiák

Gary Rossington, Geordie Walker, Kirk Arrington, Charlie Dominici, Bernie Marsden, Jim Durkin, Sebastian Marino, Erik Ferro, Mark Adams, Algy Ward, Tim Aymar, itthonról Matyasovszki Géza és Riki Church – a tavaly távozott zenészek listája is végtelen. Nyugodjanak békében!

Csalódások

Olyan lemez, amitől nagyon kitértem volna a hitemből, nem nagyon jelent meg 2023-ban – nyilván volt, ami nem vagy nem annyira tetszett (Metal Church, Avenged Sevenfold, Steel Panther, L.A. Guns), de az ilyenek helyett mindig tudok mást hallgatni. A fentebb említett általános lepusztultság mindenesetre eléggé hervasztó, a dallamos színtér pangása, ötlethiánya, a nyakra-főre érkező fapados hangzású, hallhatóan már az alkotóknak sem fontos futószalag-produkciók áradata pedig még ezen belül is különösen lehangoló. Nagy bánatom, hogy a technikai lehetőségek bővülése, az otthoni vécében is megoldható lemezfelvétel, az általános fillértelenség és a színtér globális állapota miatt most már olyan bandák is rendszerint a tőlük elvárhatónál gyengébb megszólalású albumokkal jelentkeznek, akikre korábban ezen a téren is etalonként tekintettem, így például a Winger. Nyilván ettől még tudok élvezni valamit, ha jó a zene (elvégre mai füllel rengeteg régi klasszikus lemez is kifejezetten szarul szól), de a tendencia akkor is kedvezőtlen.

Reménységek

Továbbra is az, hogy felbukkan valaki a semmiből, és visszahozza a rockzene izgalmát. Amíg erre hiába várunk, elsősorban a régi kedvencekben bízom. A Judas Priestben például, ahol az előzetesek alapján ismét bivalyerős album várható. Vagy Kerry Kingben, aki remélhetőleg alaposan felszívta magát a Slayer leállása óta, és rendesen odateszi azt a bizonyos szólóbandát. Meg az Anthraxben, akik szintén igencsak rápihentek az új anyagra, szóval meglepne, ha gond lenne a végeredménnyel. Aztán – számomra is megdöbbentő módon – Sebastian Bachban, akinél most jó másfél évtizednyi, nyomorúságos pangás után végre érezni vélem a csít, hogy talán letesz az asztalra egy erős albumot. Bruce Dickinsonban, akinél ugyan az első nyilvánosságra hozott dal nem különösebben győzött meg, de hát mégiscsak ő Bruce Dickinson, ugyebár, szóval hülye lennék ellene fogadni. Ozzy Osbourne-ban, aki turnézni már sajnos sosem fog, de a két remekül sikerült utolsó nekifutás mellé gyorsan össze akar rakni egy harmadikat is Andrew Watt-tal, ha már tétlenségre kárhoztatott. Vagy a Savatage-ban, ahol szintén bőven esedékes lenne már az a bizonyos következő nagylemez, és vannak jelei, hogy 2024-ben akár meg is kaphatjuk.

Mi várható még ezeken kívül? Visszatérő Forbidden és Shadows Fall, ismét Portnoyjal megerősített Dream Theater, klasszikus irányt ígérő Europe és Pearl Jam, búcsúzó Mr. Big, éledező Trouble, Exhorder, Corrosion Of Conformity, Exodus, Killswitch Engage (meg persze Dutkiewicz & HoJo projekt), Saxon, Death Angel, Rob Zombie. Marhára szeretnék tényleg hallani végre valamit a Mercyful Fate-től és/vagy King Diamondtól, a Dark Angeltől, John Sykestól (ne is mondd, tudom, én vagyok a hülye, hogy ennyi év után megint komolyan leírtam a nevét), el tudnék viselni egy új Alice In Chainst, Living Colourt, Gojirát, esetleg Mastodont. De érdekel a Crowbar- és Type O Negative-érintettségű Eye Am debütálása is, és ki tudja, talán a Down is összerak valamit, bár náluk inkább 2025-öt látom reálisnak.

És persze lesz egy sor nagyszerű koncert 2024-ben is: az újrázó Depeche Mode, az elköszönő Mr. Big, Glenn Hughes, Bruce Dickinson, Corey Taylor, a Megadeth, a Tool, a Five Finger Death Punch, az Arch Enemy / In Flames / Soilwork és a Sepultura / Jinjer / Obituary triók mellé persze remek lenne egy dupla Metallica meg egy AC/DC is a Puskásban, de az ember ne legyen telhetetlen.

Bertli Zoli

1. Carson Coma: IV
2. Sárik Péter Trió: Bartók X2
3. Winger: Seven
4. Overkill: Scorched
5. The Defiants: Drive
6. Joscho Stephan: Travels
7. Koritni: Long Overdue
8. Moray Pringle: Good Times
9. Khymera: Hold Your Ground
10. Jazztelen: Itthon otthon

• Matteo Mancuso: The Journey
• Avenged Sevenfold: Life Is But A Dream
• Ozric Tentacles: Lotus Onfolding
• Metallica: 72 Seasons
• Degreed: Public Address
• Mohai Tamás: A szabadság foka
• Pénzes Máté: EGO
• Krúbi: III. Krúbi

Az emlékezés is feladat sokszor. Emlékek, amik persze az emberi működésből fakadóan levetik magukról a kínzó élményeket, vagy legalább a nagy részüket. Úgy mondják, az idő sok mindent megszépít. Vagy elfed. Nos, így voltam valahogy a 2023-as kínálattal. Ezt a listát összetákolván megnéztem, mik vannak a lejátszómban, és az albumok többségét rácsodálkozással kellett szemlélnem, hogy jé, ez idei, úgy tűnik, mintha már két-három éve jött volna ki, annyira a feledés homályába merült.

Metálból az Overkillt tudtam meghallgatni a szokásosnál többször, ha ma előveszem, akkor is élményt ad, sok benne az energia, említésre méltó a legjobbak között. Hard rockból a Winger kimunkált és kedves mű, mondjuk ott olyan mértékű tehetség halmozódott fel, hogy még akkor is jók a dalok, ha nem annyira jók, így aztán ott a helyük az élbolyban. Sárik Péterék más síkon mozognak, persze nem is metál, nem is rock, de jazz, ugyanakkor őket tényleg felesleges kategóriákba tömködni: a Zene jön belőlük, akármihez is nyúlnak, mosolyogva hallgatom őket. A Carson Coma pedig telitalálat lett. Korábbi önmagukhoz képest is, az újabb, jóval rockosabb megszólaláson belül is, jó nézni őket, jók a koncertjeik, irritálóan vidámak, és a legfontosabb: markánsan sajátos a megszólalásuk. A legtöbbször a IV szólt a különféle hangszóróimból. Dallamvonalon a The Defiants hozta, amit kell, Rob Marcello és Paul Laine párosa megbízható, érthető és könnyed, nagy izgalmak nincsenek ugyan, de kellemes összességében.

A Khymera lemez zeneszerzői ezúttal változtak – hogy, hogy nem –, Del Vecchio nem tudott kitérni a megtiszteltetés elől, hogy írjon pár dallamdalt AOR/HR műfajban, Dennis Ward pedig szokásosan jól énekelte el mindezt. Nincs csalódás végülis, talán már ez is nagy szó.
Lex Koritni nem sűrűn dobálja ki az albumait, de amit most – első lemez Eddy Santacreu nélkül – kiadott, elég rendben van, kettő-négyes ausztrál rock, autós-házibulis fajta, szikár, sallangmentes menőség.

Joscho Stephan egy német gitáros, káprázatos technikai tudással rendelkezik, ami viszont a legkevésbé sem öli meg az érzést, miközben játszik, márpedig folyamatosan játszik a triójával, Youtube-csatornáján igen aktív, a gypsy jazz műfajban alkot leginkább, hallatlanul élvezetes lehet annak, aki szereti a gitárzenét. Bármikor, bárhol hallgatható.

Moray Pringle egy skót fickó, és azért is érdekes a lemeze, mert bár nem egy old school előadó, mégis sokat merít a hőskor előadóitól, leginkább Joey Tafolla jutott róla eszembe, meg még Greg Howe is, fesztelen, könnyed játéka a mai korban kisebb ünnep. A Jazztelen új albumán mutatta be Bűdi Lacit a gitárok mögött, és egyértelműen jó választás volt. A korongon ugyanúgy megtalálható az ellazulós, lusta reggeli hangulat, mint az ugrálós, kerti partis blues rock, Szili szövegeinek védjegyes stílusa pedig önmagában is hozzáad az élményhez.

Mohai Tamás a saját útját járja formabontó dalaival, Matteo Mancuso szinte a világ összes elismert gitárosának figyelmét felkeltette érett játékával és egyedülálló technikájával (Steve Vai és Al Di Meola is odaadóan nyilatkozott az olasz fiatalemberről), Pénzes Máté boogie-s/funkys dzsessze pedig jól jön a pihenősebb időszakokban. Ozric Tentacles: sajátos univerzum még mindig.

Kedvenc dalok

1. Carson Coma: Feldobom a követ
2. The Night Flight Orchestra: The Sensation
3. Carson Coma: Lecsúszásveszély
4. Carson Coma: Vigyázz, kész, rajt!
5. Winger: Tears Of Blood

2023-as koncertek

• Helloween – Fezen, Székesfehérvár
• Sárik Péter Trió – Bartók X2, Zeneakadémia
• Carson Coma – Fesztiválkatlan, Tokaj
• Carson Coma - Campus Fesztivál

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Helloween élő fellépése rég több mint egy koncert, és bár sok olyan zenei előadás van, amelyen a körítés szintén gazdag, a német gárda szinte minden tagja külön kis esemény a rendezvényen belül. Weiki és társai már kinézetre is viccesek, taglejtéseikkel is szórakoztatnak, a zene tűpontos, de messze nem gépies, tele vannak érzelemmel, és egész egyszerűen úgy lehet eljönni a műsor után, hogy még ha egy-egy kedvenced kimarad is, szemernyi hiányérzeted nem lehet. A világszínvonalú hazai dzsesszen belül is külön intézmény Sárik Péter és két társa (Gálfi Attila, Fonay Tibor). A Zenekadémián előadott Bartók-feldolgozásműsor semmihez sem fogható élményt nyújtott nekem. Ha valamire azt lehet mondani, hogy fölöslegessé teszi műfajokra osztani a zenét, akkor a trió december 1-i fellépése teljes mértékben megfelel ennek. Ha tehetitek, mártózzatok meg a zenéjükben, a rockzene világszemléletén át is érdekes, amit Péterék alkotnak.

A Carson Coma koncertjei arról szólnak, hogy ne foglalkozz mással, csak amit éppen szeretnél magadnak, azt éld meg. A tokaji Fesztiválkatlan remek helyszín egy zenei előadáshoz, Giorgióék pedig frankó nyüzsgést vittek bele a késő nyári estébe ott.

Csalódások 2023-ban

Nincsen Wendy's Magyarországon továbbra sem.

Várakozásaim

Többet fogok filmre fényképezni.

Cseke Feri

1. Subsignal: A Poetry Of Rain (Ezt nevezem lemeznek...)
2. Redemption: I Am The Storm (Egyben leszedte fejem...)
3. Winger: Seven (Kedves gyerekek: Szeven mellett mehettek levesbe...)
4. Myrkur: Spine (Megrettentem, de egyenesbe helyezte lelkem...)
5. Metallica: 72 Seasons (Mesterek remekelnek...)
6. Riverside: ID.Entity (Begerjedve merengek...)
7. Scar Symmetry: Singularity (Phase 2 – Xenotaph) (Letepert e kegyetlen menet...)
8. Mecca: Everlasting (Betegesen kerek emberek csepegtetnek remek terceket...)
9. The Winery Dogs: III (Kedves emberek pengetnek lezseren...)
10. Nospun: Opus (Teljesen megfektetett e lehetetlen zene...)
11. Hobo: Rádió (Elkergethettek, de ez egy cseppet meglepett. Teljesen megfelelne The End-nek...(?))
12. Trevor Rabin: Rio (Embertelen s lehetetlen zene-fergeteg...)
13. Voyager: Fearless In Love (Messze lebegnek szerelmesen...)
14. Enslaved: Heimdal (Lekevert egy rettenetest e fekete zene ereje...)
15. Storm The Studio: II (Enyelegnek, de nem lesznek vele kellemetlenek...)
16. First Signal: Face Your Fears (Ezeket nekem zsebre kellett tennem...)
17. Soen: Memorial (Felperzseltek s lejegeltek egyszerre...)
18. Kispál és a Borz: Beszorult mondat (Megrekedtek e versek egy helyen, de nekem megfelelnek...)
19. Neal Morse: The Dreamer – Joseph – Part One (Mester mesterkedett megen'...)
20. Shakra: Invicible (Svejc. Hegyek. Zene...)

Csecse, de nem teljesen becse

Peter Gabriel, Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra, Arjen Lucassen's Supersonic Revolution, Overkill, Nighthawk, Ten, Haken, Uriah Heep, Sorcerer, Victor Smolski, Ultraphauna, Extreme, Cattle Decapitation, Roxanne, Degreed, Katatonia, In Flames, Carson Coma, Corey Taylor, The Rolling Stones, Southern Empire, Rhún, Danko Jones, Starmen, Spidergawd, Eclipse, Care Of Night, Queens Of The Stone Age, Anubis Gate

Nem lettek elcseszve, de nekem nem kellenek

1. Metal Church: Congregation Of Annihilation (Nem rezegtetett meg. Mehet levesbe...)
2. Steven Wilson: The Harmony Codex (Nem egyszer lebegtettem meg, de rengetegszer elszenderedtem...)
3. Host: IX (Elveszett Mennyek elvesztek e nyenyere lemezben...)
4. KK's Priest: The Sinner Rides Again (E tettes nem kegyelmez...)
5. DGM: Life (Egyre lejjebb esnek...)
6. Black Star Riders: Wrong Side Of Paradise (Mennybemenetel helyett elkeveredtek...)
7. The Flower Kings: Look At You Now (Dzsessz-sztenderdek helyett esetleg...)
8. Avenged Sevenfold: ...Life Is But A Dream (Nem ez lett kedvenc lemezem. Nem fedeztem fel benne egyetlen csecse percet sem...)
9. Kamelot: The Awakening (Messze lebeg e tetteseknek eredete. Kell ez nekem? Nem.)
10. Nitrate: Feel The Heat (Megjegyezhetetlen, gyermekded zene. Egyetlen perce sem rekedt meg lelkemben...)
11. Yes: Mirror To The Sky (Trev lemeze fentebb, ezerrel pezseg e megderesedett emberek mellett...)
12. Kvelertak: Endling (Szennybe kevertek csecse-jelleget, de nem vettek meg vele...)
13. Baroness: Stone (Szeretgettem, de el lett felejtve teljesen...)
14. Juhász Marci: Arccal a nap felé (Nem lebegtem vele feljebb, mert nem fejelte meg vele egyest...)
15. Thy Catafalque: Alföld (Nekem fekete hegyek kellenek. Tehenek mezeje rettenet...)

Cserzett sztenderdek

1. Subsignal: Impass
2. Subsignal: The Art Of Giving In / Embers Pt. 2. / A Room On The Edge Of Forever
3. Redemption: Resilience / I Am The Storm / The Emotinal Depiction Of Light
4. Winger: Voodoo Fire / Resurrect Me / Stick The Knife In And Twist / Broken Glass
5. Myrkur: Valkyriernes Sang / Spine / Mothlike / Devil In The Detail
6. Metallica: Crown Of Barbed Wire / Inamorata / Lux Aeterna
7. Riverside: I'm Done With You / Landmine Blast / Friend Or Foe / Self-Aware
8. Scar Symmetry: Chrononautilus / Scorched Quadrant / Reichsfall / Altergeist
9. Nospun: ...And There Was One / 4D Printing
10. Mecca: The Mistakes We Make / Everlasting / Falling
11. Hobo: Brezsnyev bugi vugi / Pécsi lány / A vörös lámpa himnusza / Finálé
12. Trevor Rabin: Goodbye / Paradise / Thandi
13. Storm The Studio: Fehér / Paranoia
14. First Signal: Face Your Fears / Unbreakable
15. Peter Gabriel: Panopticom / I/O / Four Kinds Of Horses
16. Soen: Unbreakable / Memorial / Fortress
17. Kispál és a Borz: Mocsár / Beszorult mondat
18. Arjen Lucassen's Supersonic Revolution: The Glamattack
19. Carson Coma: Vigyázz, kész, rajt!
20. Steve Lukather: All Forever Must End

Danev György

Ezzel legalább eltereltem a figyelmemet a rockműfaj általános állapotáról, ami a 2023-as termést illetően legfinomabban szólva is nyomorúságosnak tűnik. Még soha ennyire nem éreztem, hogy lassan tényleg lezárul ez a korszak. Elkerülhetetlennek látszik. Az öregek vagy leteszik a lantot, vagy kihalnak, utánpótlás pedig nincs. Most komolyan: tudtok mondani olyan huszonévesekből álló rockbandát, amelyik jó eséllyel felforgathatja a világot és jelenséggé válhat az elkövetkező években? Úgy, ahogy a Beatles, a Zep, David Bowie, a Stones, a U2 vagy a Guns tette? Röhej, hogy jelen pillanatban az a Måneskin áll a legközelebb ehhez, akik ellen zsigerből tiltakoztam egészen mostanáig. Hiába az ellenszenv, el kell ismerni, hogy az ambíció új szintjére léptek a Rush! lemezzel és jelenleg ők azok, akiken érezni, hogy vért isznak minden koncert előtt, tömegeket mozgatnak meg, a hozzám hasonló vénembereket halálra idegesítik, a mai tizenévesek viszont miattuk ragadnak hangszert és tanulják meg, hogy mi az az arénarock a 21. században. Hát mi a rock & roll, ha nem ez? És pontosan ez az, amit nem szabad lebecsülni, mert ez kell ahhoz, hogy a műfaj fennmaradhasson és ne egy nyugdíj felé battyogó korosztály nosztalgikus játékszereként végezze velük együtt az elfekvőben. A Greta Van Fleet a másik olyan alakulat, amelyik még tehet ezt-azt, hogy ne így legyen, pedig tőlük is viszolygok rendesen.

Rátérve a kicsontozott tízes listámra, szerintem titeket is éppúgy mellbevág, hogy a Baronesst és egy olasz gyereket leszámítva masszívan 60-70 éves előadók szerepelnek rajta. Siralmas, de mi mást mondhatnék? Írjam azt, hogy pezseg az underground és Dunát lehetne rekeszteni az izgalmasabbnál izgalmasabb fiatal rock- és metálcsapatokkal? Sokan vannak, ez tény. Soha ennyien nem voltak. Persze nem az izgalmasak. Ők alig. Csak úgy ömlik ránk az uniformizált konzervzene mindenhonnan, AOR-ból éppúgy, mit metálból, boldog-boldogtalan lehetőséghez jut, hogy megmutassa magát, értékre viszont alig lelni a dömpingben. Új Raised On Radiónak és Hysteriának ugyanúgy nyomát - és reményét - sem látni, mint új Reign In Bloodnak és Master Of Puppetsnek, a korszakos és korszakalkotó egyéniségekről nem is beszélve. Kicsit úgy vagyok velük, mint a magyar focival voltam régebben: elvileg ez is ugyanaz a zene, mint a három-négy évtizeddel ezelőtti, mégis több dimenziónyi távolságra van attól és nem előtte.

Aztán ott a másik kedvenc vesszőparipám: tele a kibertér döbbenetesen felkészült önjelölt virtuózokkal, akik mellett egy Blackmore vagy egy Clapton lesütött szemű ipari tanuló is alig lehetne, hozzájuk fogható legenda mégsem lesz egyikből sem. Mondhatjátok, hogy más korban élünk, de nem ez az oka. Prózaibb. Ahogy Steve Lukather is elmélkedett erről a jelenségről, amikor a nyáron beszélgettem vele, a manuális készség nem minden, tudni kéne dalokat írni. A nagy elődökre való kényelmes támaszkodás helyett reformernek kéne lenni, sutba vágni a konvenciókat, átírni a szabálykönyvet. Jelenleg egyetlen olyan zenészt látok, aki képes lehet erre, róla majd mindjárt. Papíron milyen jól néz ki az is, hogy a Sophie Lloyd-féle belevaló csajok átvették a stafétát és ma már a mértékadó szakmai magazinok is őket tekintik zászlóvivőknek a hangszeres szólisták között, ugye? A női egyenjogúság feltétlen híveként olyan ez nekem, mintha hájjal kenegetnének, de ha elvesszük a képzeletre szinte semmit sem bízó imázst, a kirakatba pakolt szilikonciciket, a férfimagazinok lapjaira illő latexcuccokat, azaz a komplett domina-attitűdöt, akkor mi marad? Zeneileg kevés említésre méltó dolog, pőre technika dolgos mesterember módjára beseggelve. Ebben is egyet tudok érteni Lukatherrel, mármint hogy simán legitározzák a hasonló korú és hasonlóan hálószobagitáros fiúkat is, ha kell, mondani viszont ugyanolyan keveset mondanak a hangszer nyelvén, mint azok. Szóval tök jó a technikai tudásban és a térnyerésben/publicitásban kiharcolt egyenjogúság, de mi a nettó értéke ennek, ha közben önként és dalolva egy szál bugyiban és melltartóban termékként árulják magukat a húspiacon? Akkor mit is sikerült elérni? Azt, hogy a könyvet továbbra is a borítójáról ítéli majd meg mindenki?

Mindeközben a hanyattvágós invenciót és gondolatiságot egy olyan hétköznapi szicíliai fiatalember szállította, akit fel sem ismernénk, ha szembe jönne Palermo utcáin. Matteo Mancusónak hívják és a bemutatkozó lemezével akkora sallert kevert le a világnak, hogy még Steve Vainak és Al Di Meolának is a fal adta másikat tőle. Di Meola odáig ment, hogy azt mondta, a fiú fejben is fényévekkel jár mindenki előtt, nem csupán játékmódban. Többet viszont most nem írok róla, mert hamarosan egy alaposabb kritikát tervezek írni a The Journeyről.

Az ifjú titán mellett óriási öröm volt hallani olyan bálványaim visszatérését, mint Trevor Rabin és Peter Gabriel, egyikük sem tudott hibázni, Rabin ráadásul a 40 perces interjúnk folyamán is lenyűgözött kifinomultságával és régivágású modorával. AOR-fronton Steve Overland tetszett legjobban, az ambiciózus és bátor Extreme minden korábbinál rokonszenvesebb nekem, a Metallicával kapcsolatban pedig örülök, hogy még mindig ennyire magasan van a léc náluk. Tetszett az is, hogy a Rolling Stones egy baromi komoly cuccot tett le az asztalra, de a Depeche Mode szintén ereje teljében mutatta meg, hogy továbbra is számolni kell velük. Persze csalódni is tudok a hőseimben, a minden szempontból olcsósított Winger az év nagy fiaskója volt nekem, kilenc év éheztetés után baromi karcsú és diétás tőlük a Seven, nem is hallgatom és meg sem vettem.

A dalokról csak annyit, hogy a Beatles mesterséges intelligenciával kerek egésszé formált Now & Then szerzeménye bármekkora fegyvertény is, azért felvet néhány kérdést. Elsősorban az etikusságét, ami az AI használata kapcsán az élet minden területén felmerül: meddig mehetünk el a jó cél érdekében anélkül, hogy morális válságot generánánk? A nemsokára megjelenő új lemezét promotáló Ace Frehley példának okáért épp a napokban nyilatkozta büszkén, hogy ő bizony most sem támaszkodott a mesterséges intelligenciára dalszerzéskor. Én meg csak néztem ki bután a fejemből: ezek szerint vannak már olyanok, akiknek nincsenek hasonló erkölcsi aggályaik és náluk már bevett gyakorlat az AI-t megkérni rocktémákat írni???! Mondjuk amilyen egyenalbumok születnek már egy ideje, nem is nagyon csodálkoznék...

Koncertfronton folytatódik a tendencia nálam, azaz kevés bulira megyek ki évek óta. 2023-ból a Def Leppard és a Mötley Crüe közös szeánszát emelném ki, mert előbbiek ugyanúgy a maximumot nyújtották a színpadon, mint 1996-ban, amikor először láttam őket, ráadásul a backstage-ben is talpig úriemberek voltak és úgy vendégeltek meg a Viviannel készített interjú előtt, amilyet utoljára a Foreignernél tapasztaltam egy 2008-as bécsi bulin. Ezzel szemben a Mötley körüli cirkusz és borzalmas koncertteljesítményük alapjaiban rengette meg azt a kötődést, amit a '90-es évek eleje óta tápláltam irányukba.

Ami a tragédiákat illeti, sajnos külön kategória ez már jó ideje és fel is sorolhatnék számos nevet, de csak egyet írok: az Asphalt Horsemen-gitáros Matyasovszki Géza halála augusztusban borzasztóan megrendített. Bennfentesként egyike voltam azon keveseknek, akik a kezdetektől fogva tudtak a betegségéről és szörnyű volt végigkövetni azt az egyenlőtlen küzdelmet, amit az utolsó percig kitartva bátran folytatott a sors igazságtalansága ellen. Sosem adta fel, de a lelke mélyén valószínűleg tudta, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg.

Reménységek tekintetében Bruce Dickinson, az Anthrax és a Death Angel van a listám élén, de egy jól értesült forrás szerint elvileg Richie Sambora régvárt lemeze is megérkezik február 16-án. Meglátjuk. Aztán a Gojirától éppúgy sokat várok, mint a Killer Be Killedtől, feltéve, ha utóbbiak rászánják magukat egy harmadik anyagra. A Mr. Big, a Judas Priest, a Saxon, a Europe és az Alice In Chains szintén érdekesek lehetnek, de eszembe jut a kanadai Protest The Hero is: vajon velük mi lehet? A hazai koncertkínálat is csigáz azért, Dickinson, Glenn Hughes, a Mr. Big, Corey Taylor és a Megadeth mellett a paloznaki Jazzpiknik is kiemelt célpontom, lévén két titkos favoritom, a The Brand New Heavies és a Morcheeba egyaránt tiszteletét teszi az eseményen. Hogy ezekből vagy ezek mellett még mi fér majd bele, majd meglátjuk.

Kedvenc albumok

1. Trevor Rabin: Rio
2. Peter Gabriel: i/o
3. Matteo Mancuso: The Journey
4. Extreme: Six
5. Metallica: 72 Seasons
6. Dokken: Heaven Comes Down
7. Overland: Six
8. Vandenberg: Sin
9. George Lynch: Guitars At The End Of The World
10. Baroness: Stone

Kedvenc dalok

1. Måneskin: Honey (Are U Coming?)
2. Extreme: Rise
3. Dokken: Just Like A Rose
4. Overland: I Hear Your Voice
5. Metallica: You Must Burn!
6. Vandenberg: Baby You've Changed
7. Rolling Stones: Angry
8. Winger: Resurrect Me
9. Steve Lukather: Far From Over
10. The Beatles: Now & Then

Kántor Tamás