Shock!

Az Egyesült Államok különböző részeiről összeállt, ám hollywoodi székhelyű Black Veil Brides második albuma már nyáron megjelent, de akkor elrohantunk mellette a nagy dömping közepette. Mivel azonban még bő két teljes napig 2011 van, talán nem késő szólni pár szót a csapatról, főleg, hogy a karácsonyi piacra kihoztak egy digitális EP-t is Rebels címmel, ami nyilván újabb tömegek figyelmét irányítja majd rá a lemezre. És hogy miért is kell szót ejteni a bandáról? Mondjuk azért, mert az amerikai rockszakma már körülbelül egyként térdel a lábuk előtt, Nikki Sixx, Zakk Wylde, Sebastian Bach vagy Dee Snider egyaránt esküsznek rá, hogy az Andy Biersack énekes vezette csapat lehet odaát a következő nagy durranás, és a kezdődő fertőzés mintha szép lassan Európára is kezdene átterjedni az utóbbi hónapokban...

A zenekar Amerikában a Knives And Pens című dal klipjével vált egycsapásra ismertté jó két és fél évvel ezelőtt, ami – valami egészen döbbenetes módon – jelenleg már közel 36 millió megtekintésnél jár a YouTube-on. A tagok az interjúkban ugyanakkor igyekeznek úgy beszélni a Set The World On Fire-ről, mint az első igazi Black Veil Brides albumról, és ez bizonyos szempontból érthető is, mivel a 2010-es We Stitch These Wounds debütön még nem teljesen ugyanez volt a felállás. A stílus alapjai ettől függetlenül egyébként nem igazán változtak, de tény, hogy összetettebb, kiérleltebb a zenei anyag a tavalyinál. A bandánál persze nemcsak erre kerül nagy hangsúly, hanem az imázsra is, hiszen úgy néznek ki, mintha csak az egészen korai Mötley Crüe, a The Misfits és a Hollónak maszkírozott Brandon Lee 21. századi szerelemgyerekei lennének. Kiálthatsz erre akár emót is, de Biersack szerintem sokkal gázabbul néz ki az említett Knives klipben, mint mostanában, meg ez végső soron talán mellékes is – ha valahol a zene nem jó, hosszabb távon úgysem számít sem a kinézet, sem a képregényes látványvilág.

A zenei szempontokat tekintve egyelőre felemás érzéseim vannak a Black Veil Brides kapcsán. Ha röviden érzékeltetni akarom, milyen vonalon is mozog ma a banda, leginkább olyan nevekkel tudom őket körbelőni, mint az Avenged Sevenfold vagy Las Vegas tavaly felbukkant csodafegyvere, a hozzájuk hasonlóan szintén röhejesen fiatal muzsikusokból álló Taking Dawn. Vagyis ott rejlik bennük egy nagy adag '80-as évek-beli glam/sleaze, de nemcsak maibb módon szólnak, hanem lényegesen zúzósabbak, zorallabbak is a Sunset Strip hőskorának nagyjainál. Nem idegen tőlük ugyanakkor némi true heavy metalos jelleg sem, ami elsősorban a bőségesen mért, neoklasszikus beütésű gitárszólóknak köszönhető, és áthatja az egész zenét valami 21. századi sötét, gótos halálmadár stílus is. Ez nyilván előnyükre válik, hiszen így nem csak a sarki általános iskola hetedik évfolyamának legvagányabb srácai kattanhatnak rájuk azonnal, hanem Twilightért rajongó osztálytársnőik is. Szóval minden szempontból teljesen kerek és korszerű az összkép, ezt ostobaság is lenne elvitatni tőlük.

Mielőtt még azt hinnéd, gúnyolódni akarok az ötösfogaton, sietve leszögezem: a Black Veil Brides tagjai minden túlzás nélkül állati jól zenélnek, kifejezetten muzikális az egész produkció, különös tekintettel a Jake Pitts – Jinxx gitárduó ízes, kiművelt összjátékára, szólómunkájára, és Josh Abraham producer (Korn, Staind, Slayer) is állat hangzást kreált nekik. A dalokat tekintve azonban még nem érzem maximálisnak a banda teljesítményét. Hiába van már a helyén minden összetevő, ez itt nem a City Of Evil szintje, és olyan elementáris, letaglózó energia sem árad a lemezből, mint a Time To Burnből. Kétségtelenül írtak egy sor jól megformált nótát, amikből tuti favoritok válhatnak (New Religion, Fallen Angels, Rebel Love Song, The Legacy, Youth And Whiskey), és az egyértelmű zenészi kvalitások alapján biztos vagyok benne, hogy a következő nekifutásra el fognak tűnni ezek mellől a most még tagadhatatlanul jelen lévő formátlanabb témák. Egy ponton ugyanakkor igencsak limitáltnak érzem a lehetőségeiket, ez pedig Biersack torka. Azon még simán túllépnék, hogy mindössze néhány hangot képes biztonsággal kiénekelni (Vince Neilt vagy James Hetfieldet sem azért szeretem, mert farzsebből tolnak ki öt oktávot...), az viszont kifejezett probléma, hogy egyszerűen nincs karaktere. Ezen a totálisan színtelen fahangon mindenképpen muszáj lenne valahogy faragniuk, mert néhol már most is zavaró a zenei alapok és az ének közötti szintkülönbség, és a későbbiekben alighanem csak mélyülni fog ez a szakadék.

Ami a friss Rebels EP-t illeti, az itt szereplő Coffin dal még a lemezről maradt le, pedig simán jobb néhány Set The World On Fire-ös témánál. A két feldolgozás közül Billy Idol megfémesített Rebel Yellje meglehetősen elcsépelt választás, de tagadhatatlanul jól nyomják. Itt még Andy is magára talál, és megmutatja, hogy képes színesebb teljesítményre (bár ehhez nyilván az is kellett, hogy annak idején Billy és Steve Stevens tökéletesre formálják az alapanyagot). A KISS Unholyját viszont pont Biersack vágja agyon. Sokan szeretik azt hangoztatni, hogy Gene Simmons nem tud énekelni – nos, tessék nyugodtan meghallgatni, hogyan vérzik el istenesen a Black Veil Brides frontembere azokon a témákon, amiket a nagy nyelvöltögető 1992-ben megalkotott... Az ének itt egyszerűen annyira erőtlen és dögtelen, hogy még Zakk Wylde tekerős szólója sem menti meg a végeredményt.

Amennyiben a banda tényleg olyan jó élőben, mint azt állítják róluk, nem kétlem, hogy a következő évek egyik komoly befutója lehet a Black Veil Brides, a potenciál vitathatatlanul ott rejlik bennük a világméretű sikerekhez. Én egyelőre még nem borultam le előttük, de a bandában van szenvedély és kakaó, szóval a jövőben zeneileg is akármi kisülhet a dologból. A Set The World On Fire simán megérdemel egy hetest, az Unholyt meg majd betudjuk fiatalkori botlásnak...