Shock!

Las Vegas eddig nem éppen a metal mekkájaként élt a köztudatban, hirtelen a Slaughtert leszámítva nem is nagyon jut eszembe olyan keményebb kötésű csapat, akik a nevadai sivatag közepéből startolva tettek volna szert világhírnévre. Az utóbbi években is inkább csak a The Killers öregbítette a szerencsejátékok fővárosának hírnevét, mintsem valami tökös rockerbanda.

A Roadrunner friss szerzeménye, a Taking Dawn hallatán látok némi esélyt a változásra, a Time To Burn ugyanis jó ideje a legígéretesebb bemutatkozások egyike, amihez csak szerencsém volt. A négyesfogat tavalyi netes EP-jét nem hallottam, ezt a lemezt is egy hirtelen jött ajánlás hatására csekkoltam le (innen is köszönet a tippért az illetékesnek!), de az szent, hogy egyenesen telibe kaptak vele. És biztos nem én leszek az egyedüli hasonszőrű, a bandában ugyanis tényleg komoly ígéret rejlik a jövőre nézve.

A 20-25 év körüli tagokból álló Taking Dawn amolyan határmezsgyén alkotó zenekar. A dinamika, a frissesség, az attitűd abszolút 21. századi, maga a zene viszont mélyen a '80-as évek rock/metal dolgaiban gyökeredzik, és ebbe ugyanúgy beletartoznak a Mötley Crüe, Skid Row típusú stadionrock-csapatok, mint a keményebb vonal Ozzy szólókarrierjének egyes korszakaival, a Megadeth-tel, az Iron Maidennel és társaikkal. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a képet, azt mondanám, úgy képzeld el a Taking Dawn első lemezét, mintha valakik az Avenged Sevenfold vagy az Atreyu leghajmetalosabb nótáinak stílusában írtak volna egy teljes albumnyi dalt tele irgalmatlanul direkt, fogós témákkal, hatalmas refrénekkel, mesteri gitárszólókkal. Máshol a méltatlanul elfeledett Eighteen Visions 2006-os lemezének érzésvilága, modern refréncentrikussága éled újjá, bár itt azért hagyományosabb, metalosabb a megközelítés. Azt egyelőre még nem mondom, hogy a Taking Dawn hangzása annyira egyedi és azonnal felismerhető, mint mondjuk a mai A7X-é, de hát ez még csak az első lemezük, szóval igazságtalanság is lenne tőlük ilyesmit várni. És a dalok bizony nagyon ütnek, méghozzá kivétel nélkül.

A négyesnél egyébként nincs nagy titok, legkomolyabb erősségük a komoly dalszerzői potenciál mellett a már említett elsöprő, fiatalos lendületben rejlik. Már elsőre is rokonszenves az összkép, másodjára-harmadjára azonban tényleg megadod magad, és mindenről megfeledkezve üvöltöd Chris Babbittel a Time To Burn „halle-fuckin'-luiah" refrénjét, a Like A Revolutiont, a Take Me Awayt, a So Loudot vagy a Godlesst. De tényleg akármelyik dalt kiemelhetném az itt sorjázó tizenegyből... A legdirektebben retrós szerzemények talán a Close Your Eyes című óriási líra, a konkrét Mick Mars témával kezdődő Fight 'Em With Your Rock és a hatalmas kórussal ellátott Endlessly, de a sound és az érzésvilág itt is teljesen naprakész. Máshol modernebb, kissé poszt-hácés óóó-zós vokálok is színesítik a témákat amúgy jelzésértékkel (halld Never Enough). Eredetileg a W.A.S.P. Animalje lett volna az album feldolgozásnótája, de aztán végül egy ősrégi Fleetwood Mac dal, a The Chain mellett döntöttek. Ezt 1989-ben egy csak kultikus státuszt elért, de annál jobb hajbanda, a Shark Island már lemezre vette némileg rockosítva, a Taking Dawn verziója szintén kellően erőteljes, de még ezzel együtt is közelebb áll az eredetihez. Mivel azonban a dal alapból nagyon rendben van, furcsa lenne, ha Babbiték változata nem működne, kiváló zárás így az album végére.

Az egyéni teljesítmények közül Chris hangja mellett azt a gitármunkát kell mindenképp kiemelni, amit Mikey Cross-szal vállvetve mutatnak be. Irgalmatlanul érzik, hogy kell facsarni a hangokat, ha szólózásra kerül sor: nemcsak technikásan, de egyszersmind roppant dallamosan is játszanak, a szólók szinte minden dalban kiugróan erősek. A lemez emellett állati jól is szól, ott van benne az a vastag, mélyen dohogó dögösség, ami a Dr. Feelgood, Slave To The Grind típusú klasszikusok sajátja, de kellően mai is egyben.

Ha kizárólag a Frontiers által szállított retro-hard rock bandákat vagy képes értékelni, nem biztos, hogy bejön majd a Taking Dawn, ha viszont szívesen hallanád a rég megszeretett elemeket egy fiatal csapattól, akik amellett, hogy a stílus minden csínját-bínját érzik, még kellően friss tartalommal is képesek megtölteni a paneleket, szerintem ne hagyd ki őket. Maximális pontszámot egyelőre nem adok nekik, de ha a második lemez olyan lesz, amilyennek a Time To Burn alapján képzelem, ott már semmi sem tarthat majd vissza tőle. Ja, és a zenekar március 6-án Budapesten is fellép az Airbourne vendégeként. Kell ennél több?