Shock!

Az Alice In Chains a Facelifttel felvillantotta, miről szól majd a '90-es évek rockja, a Dirttel leszállították az évtized egyik legjobb metal albumát, a Jar Of Flies révén pedig a történelem folyamán első ízben egy EP-t juttattak a mindenható Billboard-lista élére. Ekkor azonban már mindenki tudta, hogy a zenekar folyamatosan a penge élén táncol Layne Staley heroinproblémái miatt, hiába állnak előttük a létező legpazarabb lehetőségek, amelyekről a zenekarok többsége csupán álmodni mer. A Layne-nel felálló zenekar 1995-ben még utoljára összeszedte az erejét, és leszállította mindmáig legvitatottabb nagylemezét – amiről aztán majdnem másfél évtizeden át azt hitte a világ, hogy a banda utolsó soralbuma volt.

Az Alice In Chains a Jar Of Flies EP-vel karrierje első listavezető lemezét produkálta Amerikában, és ennek következtében nagyobb volt körülöttük a médiapörgés, mint azelőtt bármikor, a folytatás azonban törékenyebbnek tetszett, mint bármikor korábban. A nagyvilág tulajdonképpen csak nem sokkal ezelőtt döbbent rá arra, mennyire súlyos is a helyzet a zenekarban: ehhez a Dirt szövegei mellett az kellett, hogy 1993 derekán lemondják a lemondhatatlannak tűnő európai Metallica turnét. Layne Staley a Jar Of Flies kiadását követően a csapat és a menedzsment nyomására elvonóra is ment, hogy végre megszabadítsák a herointól.

Miután az énekes megtisztulva hagyta ott a rehabot, a Metallica pedig ismét felajánlotta nekik a nyitóbanda szerepét az 1994-es év derekára leszervezett amerikai körre. A csapat lelkesen próbált a koncertekre, ám nem sokáig: Layne ismét droghoz nyúlt, így nyilvánvalóvá vált, hogy most sem fognak tudni színpadra állni. Mindez olyan szerencsétlenül jött ki, hogy az Alice In Chainsnek egy nappal a körút kezdete előtt kellett lemondania a teljes turnét (helyükre a Danzig ugrott be). Ezek után nem csoda, hogy sokan feloszlásukról kezdtek el suttogni, főleg, miután híre ment, hogy Layne párhuzamosan egy új projekttel, a Mad Seasonnel dolgozik, Mike Inez pedig aktívan részt vállalt az első Slash's Snakepit album, az It's Five O'Clock Somewhere elkészítésében. Utóbbi miatt abszolút nem kellett volna aggódnia senkinek, hiszen Jerry Cantrell, Inez és Sean Kinney eközben megkezdték a munkát az új Alice In Chains album dalain is, miközben az egész rockszakma a feloszlásukról pletykált. Cantrell: „Baromi nehéz lépést tartani a sok híresztelést illetően. Ilyenkor hiába mondod az embereknek, hogy basszátok meg, fogalmatok sincs róla, min megyünk keresztül, de attól még fájnak a sajtóban megjelent hülyeségek. Kemény ütéseket kaptunk, ez tény. De olyan ez, mint a játszótéren, amikor más gyerekek beszólnak neked: te döntöd el, mit teszel. Elsírod magad? Leereszkedsz a szintjükre és belemész a balhéba? Annyit mondasz, hogy kapják be, és odébb állsz? Mi az utóbbit tettük. Megtanultunk túlélni a játszótéren, azt hiszem..."

A nézeteltérések nagyjából addigra simultak el, mire 1995 tavaszán boltokba került az Above című – és mellesleg szintén ebbe a rovatba kívánkozó – Mad Season anyag. Az Alice In Chains áprilisban otthon, Seattle-ben vonult stúdióba Toby Wright producerrel. Cantrell: „Olyanok voltunk, mint egy rongy, ami teleszívta magát vízzel. Egyszerűen meg kellett száradnunk: muszáj volt leülnünk kicsit, és aztán frissen újrakezdeni. Nem vagyunk tökéletes emberek, de semmilyen szarságért nem kérek bocsánatot. A lehető legjobbra törekszem, és ezzel mindenki így van ebben a zenekarban. Nyilván szerencsétlen, hogy egy rakás koncertet ki kellett hagynunk, ahol az emberek látni szerettek volna minket – ez engem is dühít, de ugyanúgy viselem miatta a felelősséget, mint bárki más a bandából. Szarul alakultak a dolgok." Staley: „Mind fáradtak voltunk, és szükségünk volt arra, hogy kicsit külön legyünk. Ezalatt újratárgyaltuk a hátteret a kiadóval, hogy megszabaduljunk a nagy nyomás alól. Az pedig nem igaz, hogy Jerryvel kibékíthetetlen ellentéteink lennének. Jól kijövünk, totálisan egyetértünk a zenei irányvonalat illetően is. Kölykökként kezdtük ezt a bandát, de azóta felnőttünk, és barátként, illetve zenésztársként is megtanultuk kezelni egymást." A banda előzetesen csupán körvonalas elképzelésekkel és néhány vázlattal rendelkezett, a dalok többsége a helyszínen állt össze, és néhány igen kemény vitára is sor került közben a tagok között, de már inkább csak a zene kapcsán. Mindannyian fellélegeztek, amikor augusztus végére végre befejezték a munkát: az ezekben a hónapokban magához képest viszonylag tiszta Layne jellemzően csak annyit mondott, azért élvezte annyira a melót, mert ez volt az első stúdiózása, amire utólag emlékezett...

Tisztán emlékszem rá: a borítóján egy Sunshine nevű, háromlábú színészkutyát ábrázoló hármas lemez megjelenésekor a kritika és a tábor egy része abszolút nem tudott mit kezdeni az Alice In Chains friss gondolataival. A Jar Of Flies után sokan egy Dirt-szerűen metalos, röfögő gitárokkal teli anyagot vártak a zenekartól, ezt azonban csak részben kapták meg: ez a lemez is súlyosra sikeredett, de a csapat szerteágazóbb, változatosabb anyagot készített, mint azelőtt bármikor, amiben viszonylag kevés volt az azonnali fogódzó. Nem akarom megjátszani az érett gondolkodású prófétát, aki másokkal szemben egyből megérezte a zsenialitást az anyagban, mert eleinte én is inkább félretettem a lemezt. Összességében túl kemény diónak tűnt, és csak hosszú hónapok érlelése után értettem meg igazán minden momentumát. Ezután azonban ugyanúgy hozzám nőtt, mint a többi, még ha ma is úgy gondolom, hogy a '95-ös album a legnehezebb hallgatnivaló mind közül.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a kutyás albumon nincsenek jellemzően Alice-ízű slágerek. A két legismertebb téma, a metalosan nyitó Grind és az akusztikus alapú Heaven Beside You helyből azok (nem is csoda, hogy ezeket klipesítették), de kis túlzással a szintén direktebb Againt is ide sorolhatjuk. A többi dalba azonban még annak ellenére is nehezebb beleásódni, hogy mindegyikben sok a fogós melódia. Valami sajátosan leírhatatlan, jeges atmoszféra lengi körül az egész albumot: olyan feneketlen mélységekbe, koszos, idegen zugokba visz ez a lidérces utazás, ahová magadtól egyáltalán nem akarsz menni. A Dirt is ilyen volt, az azonban épp sokkoló tartalma miatt hallgattatta magát. A kutyás lemezen azonban jóval kevésbé nyilvánvalóak a témák, sokkal hidegebb, elidegenedettebb az összkép. Az album felépítése csak ráerősít minderre: a Grind után érkező Brush Away jellegzetesen úszó harmóniái és védjegyszerűen dupla vokáljai még keveset árulnak el abból, mi vár a hallgatóra a folytatásban. A Sludge Factory már sokkal inkább jellemzi a lemez karakterét kellemetlen légkörével és bizarr, szinte fájó módon kibontott szólójával, ahogy Cantrell testidegen, rozsdás szögként nyomja bele az utcai bluest a riffek ejtette sérülésekbe. Bizony kell is ezután a Heaven Beside You megnyugvása...

A Head Creepsben a lüktető tempókra érkező énekeffektek teremtenek sajátosan sötét hangulatot, az Again másodpercről másodpercre kibontott arculcsapása után pedig a higgadtabb Shame In You hozza a gyógyírt, de csak amúgy Alice-módra, sóval húzva össze a sebeket. És kizárólag addig, amíg a nyirkos, szaggatott riffekkel operáló God Am ismét meg nem nyitja azokat... Ebbe még a fogós refrén sem hoz feloldozást, csak Jerry szólója enyhít némileg a fájdalmakon. A garázsos, zaklatott ütemű témákat és radírozós, kimértebb riffeket összevegyítő So Close szinte könnyednek hat utána, de itt már nem éri az embert meglepetésként, hogy a Nothing Song borultabb megközelítése révén újabb hangulati hullámvölgybe kanyarodunk. A nyolc perc fölé kúszó, itt-ott kissé Pink Floyd-beütésű Frogs, illetve a záró Over Now azért valamelyest feloldozást hoznak a végén. De még utóbbiban is van egy sajátos csavar: a könnyedebbnek tűnő, Jerry által énekelt akusztikus megközelítésű dalból is valami fájdalmasan szép bontakozik ki, méghozzá halálosan egyszerű zenei megoldásokkal. És utána sem érzed úgy, hogy megtisztultál, hanem éppen ellenkezőleg: olyan, mint amikor valaminek tényleg vége van, és tudod, hogy többé már nincs visszaút.

A metallapok egy része eleinte nem értette, mit csinált a zenekar ezen a csavarosabb anyagon, pedig a lényeg igazából nem változott. Cantrell: „Egyértelműen a metal vonalhoz tartozunk, noha egy rakás más hatás is ott kísért a zenénkben. Nem is igazán tudom, mi minden egyéb, de a metal mellett még blues, rock'n'roll még talán egy kis punk is... De a metalos él sosem tűnik majd el a zenénkből, és nem is akarnám ezt. Érdekes, hogy ezen a lemezen a felvételek közben és után elkezdtem visszahallani egy sor korai hatásomat, amik teljesen szabadon és ösztönösen jöttek elő belőlem. Hé, ez olyan, mint Brian May, az meg olyan, mint Eddie! A Frogs végén az a riff meg Robin Trower Bridge Of Sighsára emlékeztet. Azt hiszem, az összes Alice In Chains lemez közül ez mutatja meg leginkább, milyen muzsikákon is nőttem fel annak idején. Napestig sorolhatnám ezeket Maytől Lindsey Buckinghamig, Davey Johnstone-tól Hendrixig, Iommitól Page-ig, és ők bizony mind ott figyelnek ezekben a nótákban. A riffeknél totál egyértelmű néha a hatás. Bevallom, nekem is furcsa volt utólag ezzel szembesülnöm. Eleinte meg is ijesztett a dolog, de annyira természetesen jött minden, hogy végül aztán nem aggódtam miatta." A lemezről összességében még el lehet mondani, hogy Mike Inez basszustémái nagyobb szerepet kaptak, mint a hangszer korábban bármikor a banda albumain, és Jerry is többet énekelt itt, mint azelőtt. Nem tudni, hogy mindennek Layne leromlott állapota volt-e az oka, vagy egyszerűen csak így alakult, de igazából nem is számít – a végeredmény minden pillanatban vegytiszta Alice In Chains lett.

Ekkoriban már távolról sem Seattle számított a legnagyobb szenzációnak a rockvilágban: az MTV elsősorban a dél-kaliforniai dallamos power-pop/punk muzsikákra állt rá, így kérdéses volt, miként áll majd meg az Alice In Chains a megváltozott széljárások közepette, főleg ilyen zavaros előzményekkel. Nos, gyorsan kiderült, hogy Jerryéknek nincs miért aggódniuk: az album azonnal a Billboard-lista első helyén nyitott, és világszerte komoly eladásokat produkált. Az első tervek még komoly turnézásról szóltak, de sajnos hamar kiderült, hogy Layne állapota ismét betesz az elképzeléseknek. Cantrell: „Baromi frusztráló, hogy megint így alakultak a dolgok, de ez van. Együtt éltük meg a jó időket, és együtt vészeljük át a nehéz periódust is." Legalábbis akkor még így tűnt...

A heroinmámorban úszó énekes először 1996 áprilisára volt képes annyira összeszedni magát, hogy ismét a deszkákra merészkedjen a banda MTV Unplugged fellépésén. A koncert – ahol egy új szerzemény is elhangzott The Killer In Me címmel – túlzás nélkül fantasztikusan sikerült, és felvillantotta a fényt az Alice In Chains alagútjának végén. A zenekar nyáron négy exkluzív fellépést vállalt el az abban az évben újjáalakult maszkos KISS turnéján – ha másra nem is, hát arra elég volt mindez, hogy legalább ne költsék a sajtóban minduntalan Staley halálhírét. A színfalak mögött azonban a banda tagjai tudták, hogy a baj komolyabb, mint valaha, bár azt talán még ők sem látták előre, hogy július 3-án, Kansas Cityben az Alice In Chains pályafutása során utoljára lépett színpadra Layne-nel a fronton. Mike Inez: „Maguk a bulik jól sikerültek, a zenekar azonban meglehetősen egészségtelen állapotban volt... De önmagában véve a KISS előtt játszani semmihez sem hasonlítható élmény. Hiába voltak ezek az Alice In Chains utolsó bulijai Layne-nel a mikrofonnál, zeneileg továbbra is abszolút egy frekvencián rezegtünk, így aztán a színpadon töltött időt nagyon-nagyon élveztük."

A zenekar ezután tetszhalálba merevedett, pedig az irántuk való igények nem csökkentek: az 1995-ös album végül dupla platina lett az Egyesült Államokban, világszerte összesen pedig több mint 3 millió példányban kelt el. Ugyanígy az unplugged fellépést megörökítő lemez is lazán hozta a platinastátuszt, Layne-en azonban már nem segíthetett a rajongók szeretete: az énekes valamikor ebben az időszakban lépett be végleg a pokol kapuján. „A drogok évekig nekem dolgoztak, most azonban ellenem fordultak", mondta a Rolling Stone magazinnak egyik utolsó átfogó interjújában, mielőtt évekre eltűnt volna Seattle drogtanyáinak legmélyén, amelyek világából ezután már társai is csak párszor tudták kirángatni élete hátralévő éveiben.

A folytatást mind ismerjük: az Alice In Chains évekre eltűnt a nyilvánosság szeme elől, a kutyás lemez pedig végül az eredeti felállás hattyúdalának bizonyult. Olyan hattyúdalnak, amit a maga idejében sokan nem értettek – ma azonban már nem férhet kétség ahhoz, hogy méltó volt a '90-es évek egyik legjobb rockzenekarához.